Beszélgetés Urbantsok Tímea kurátor és műkritikus, a Pursuit of Pleasures című, a posztpornográfia fogalmát körüljáró párizsi kiállítás kurátor-koreográfusa és az egyik részt vevő művész, Ádám Anna között.

Ádám Anna: Timi, a Párizs melletti “Le Houloc”-ban megalkottál egy intim teret. Ebben 8 művész munkái érintkeznek, kapcsolódnak, szinte szerelmeskednek egymással. Óriási orgiát koreografáltál, amiben fotó, videó, performansz gerjesztik egymást. Egy ilyen vállalkozásnál szükségszerű-e definiálni a fogalmakat, ki kell-e tisztogatnod az “erotika”, “pornográfia”, “szexualitás” jelentésmezőit? Vagyis: mi a te szereped és felelősséged? 

Urbantsok Tímea: A pornográfia az általános definíció szerint mozgó testek képi (és hangi) megjelenítése, amely explicite szexuális aktust ábrázol, és elsődleges célja a nézők szexuális stimulációja. A közbeszédben a pornófilm, az erotikus film vagy a szexfilm fogalmakkal kapcsolatban zűrzavar uralkodik, ezeket a kifejezéseket következetlenül használjuk. De nyilvánvaló, hogy a pornográfia esetében a 21. században olyan, kizárólagosan profit-orientált iparágról beszélünk, amelynek ügynökei a streaming platformok. Mivel a Pursuit of Pleasures a közbeszéd fogalmaiból indult ki, és nem az ipar vagy az elméleti diskurzus koncepcióiból, ezért a kiállítás keretébe minden belefért, ami a szexualitás ábrázolásként értelmezhető. A projekt a pornóban megjelenő, a szexualitás összetettségét igencsak leegyszerűsítő tendenciát a szélesebb körű és absztrakciójában radikálisabb képi valóságok feltárásával kritizálja – a posztpornográfia szellemében. Az 1990-es években létrejött politikai, filozófiai, művészeti, filmesztétikai és médiaelméleti mozgalom első performansza Annie Sprinkle A Public Cervix Announcement (Nyilvános méhnyak-kinyilatkoztatás,1990, New York) című alkotása volt, mely során Sprinkle lábait széttárva a női test anatómiáját tudatosította közönségében. A posztpornó korszak videói felhívják a figyelmet arra, hogy a pornográfia normateremtő médiaeszköz, és nagy teret hagynak a befogadó fantáziájának, így is dacolva ez ellen. A feminista-, queer- vagy művészpornó is a posztpornó köpenyéből bújt elő.  

Persze, mivel a “szexuális” vagy “stimuláló” minőségek meghatározása mindenki személyes ügye, a tárlat csupán néhány példát emelt ki ebből a végtelennek tűnő képi közegből, néhány mű bemutatásával adott körképet a kortárs testábrázolásokról. (Egyébként a test ábrázolása a képzőművészetben kezdetektől fogva jelen volt; érdemes végiggondolni, melyik kor mire használta és mivel „ruházta fel” ezeket.)  

Á. A.: “Francia csók”, “franciaágy”, “franciázni” a magyar nyelvben több kifejezés sugallja, hogy a franciák forró vérűek lehetnek. Azt gondolnánk felszabadultabbak nálunk, nem prűdek, nem szégyenlősek. Ott a szex tuti nem tabu. Meg ugye a nyelvi kliséken túl: Moulin Rouge, ‘68, szexuális forradalom, meg Foucault, a szexualitás története, #balancetonporc, “Mariage pour tous”, szóval Franciaországban mintha a szexualitás valóban politika és közügy, vagyis állandóan jelen lévő téma lenne. 

Te hogy érzékeled, kint a publikus és a privát szféra között máshol van-e a határ? Lazábbak-e szexualitás terén az emberek? Mennyire változik a hozzáállás szakmai környezetben, vagyis nyitottan fogadták-e a párizsi munkahelyeden a posztpornográfiával kapcsolatos kiállításod ötletét? 

U. T.: A közös munka során lecsapódott bennem egy olyan tapasztalat, hogy elméleti szinten nagyon nyitottak, valóban rengeteg társadalomfilozófiai értekezés szól erről, azonban ez leginkább a szofisztikált, barokk körmondatos megfogalmazásig létezik, amilyen struktúrákban egyébként maga a francia köznyelv is működik. Amikor személyes kérdésekre terelődik a szó, vagy ha nagyon puritán, leplezetlen állításokkal találkoznak a szexualitással kapcsolatban, akkor hátralépnek, de ez a fajta prüdéria szerintem általános más kultúrákban is, nem érzem kifejezetten francia specialitásnak. Annyi érződik, hogy itt talán nagyobb a kontraszt a beszéd és a cselekedet között.  

A. Á.: Franciaországban jártam művészeti egyetemre, és ott nagyon hangsúlyos volt az elmélet. Emlékszem mindent elmélettel kellett “bizonyítani”, a személyes projekteket ugyanúgy be kellett ágyazni elméleti diskurzusba, művészettörténeti kontextusba, hivatkozni kellett mindig filozófiai, társadalomtudományi háttérre. Amikor valaki kicsit is intimebb témákat boncolgatott, amikor egy munka inkább érzelmi síkon mozgott, amikor az alkotó magáról beszélt, emlékkel, családi történettel foglalkozott, azt a tanárok egyből gúnyosan “művészetterápiaként” kategorizálták, és egyáltalán nem voltak kíváncsiak rá. Ezen az egyetemen egyértelmű volt a hierarchia értelem és érzelem tekintetében. 

Ezért is figyelek az Engedetlenség Leányiskolájában nagyon tudatosan arra, hogy ugyanúgy értékeljük azt, ami szívből jön, mint ami agyból: az érzésnek, intuíciónak, érzelemnek ugyanannyi jelentőséget tulajdonítok, mint a gondolkodásnak, logikus érvelésnek, szaktudásnak. Nálam ezek között nincs hierarchia, az elmélet nélkülözhető és nem üt mindent, teret kap a személyes, legitimmé válnak az érzetek, érzelmek. 

U. T.: Több, a kortárs művészet központjának számító helyen is elvárás az elméleti referenciák villogtatása és a name-dropping. Ez unalmasnak tűnik, ha arra gondolunk, hogy majdnem mindenki ugyanazt a trendi szakirodalmat olvassa, és ez alapján ugyanazt az álláspontot teszi magáévá vagy ugyanolyan kritikát alakít ki magában. Ezzel párhuzamosan van szerintem nagyon izgalmas része is, ha arra gondolunk, hogy egy nagy olvasókört hozunk létre közösen, és amiben vitatkozni tudunk egymással. Szóval a végkimenetel színvonala attól függ, mennyire új gondolatokat találunk a megszokott irodalmakban, és mennyire önreflexív módon interpretáljuk őket.  

Mondjuk közben rájöttem, hogy én most erre kurátorként válaszoltam, míg szerintem a kérdésed inkább a művész szempontjából szól. Nekem a munkám esszenciája az alkotások kontextualizálása, de igen, azt sosem értettem, a művészektől miért kérnek prózai önéletrajzot (főleg E/3-ban, micsoda színjáték!) vagy műleírást, hogy kiragasszák a művük mellé. Művészetről szerintem képtelenség objektíven írni. A legtöbb művészbarátom megőrül ettől. Ha a művész fontosnak érzi a leírást, akkor beépíti a művébe, persze! Ha a kurátornak van pár értelmező gondolata, az is király szerintem, de amikor ki kell erőltetni azt a néhány sort, csak azért mert megszoktuk, az legfeljebb feszültséget szül a közönségben; nem odavalónak érzi magát, ha nem tudja figyelmesen végigolvasni a szövegeket.  

Szóval abban egyetértek veled, hogy jobban működnek a személyesebb, érzelmesebb, akár szépirodalmi értékű, szinte önálló műként értelmezhető műtárgy-kontextusok, bár szerintem ezt könnyen lehet elegyíteni a szakirodalommal. Most Preciadót¹ olvasok, és ő pont ezt csinálja, sokszor nem csak művészetelméleti, hanem természettudományi kitekintésekkel. Hiszen legtöbbször könnyebb mások gondolataival azonosulva számot adni a sajátjainkról.  

Á. A.: A szexualitás körül gondolom ugyanúgy kialakult egy “alternatív formalista” gondolkodásmód, mint bármilyen más témával kapcsolatban. Nyilván ott is vannak meghatározó gondolatok, referenciák, arcok meg irányzatok, amiket egy underground művészi intézményben “illik” képviselni. Te mennyire simultál bele vagy mennyire mentél neki a kinti művészeti világban uralkodó ideológiai, retorikai trendeknek, ha vannak ilyenek? Konfliktust okozott-e ez, vagy hagyták, hogy szabadon gondolkodj és politizálj? Lehet-e, érdemes-e szexualitásról kiállítást csinálni politikai nézet és szándék nélkül? 

U. T.: Erről az jut eszembe, hogy egyik este a Beaubourg környéken egy pohár bor mellett beszélgettünk az aktuális olvasmányainkról egy francia barátnőmmel. Meséltem neki, hogy a kiállításhoz újraolvasom Sartre Lét és a semmijének egy-egy fejezetét, főleg azt, amiben a női genitáliát tátongó lyukként és falánk szájként írja le, ami kasztrálja a férfit, aki saját nemi szervével teszi teltséggé a hiányos és “kilyukasztott” nőt, akinek, hogy elérje a teljességet, idegen testrészre van szüksége. Ez az idézet adta a Képző kurátorszakán is a szakdolgozatom kiindulópontját – ami a női genitália reprezentációiról szólt, mert először nagyon felhergelt. Aztán egy idő után sokkal árnyaltabban kezdtem el látni. Ezen az estén megmutattam ennek a barátnőmnek is, akit szintén felbosszantott, és azt mondta, ne is olvassak Sartre-ot, aki halott szexista férfi, inkább olvassak a kiállításhoz Élodie Petit-t, aki fiatal leszbikus költő. Élodie nagyon jó ötlet volt, de mondtam neki, hogy elég problematikusnak tartom a művészetben, amikor valakit kizárólag a társadalmi szerepei miatt részesítünk előnyben, és nem a munkásságának köszönhetően. Mármint akkor csak reprodukáljuk a társadalmi nemek tudományának kritikáit azzal, hogy ugyanúgy csak címkék alapján gondolkodunk. Azt is mondtam neki, hogy nem azonosulok rögvest valakivel csak azért, mert nő, queer és élő gondolkodó. A Sartre idézettel is azért barátkoztam meg egy idő után, mert bár végletekig egyoldalú heteró férfi látásmódot mutat, de miért ne mutatna azt, ha egyszer ő maga az volt? Hogy is lenne képes mindenki szemszögéből gondolkodni a szexuális aktusról? És ha így viszonyulok a gondolataihoz, akkor értékelni tudom az őszinteségét, és hogy a saját élményeiről beszél. Persze, ehhez fontos hozzátenni, hogy szubjektív nézeteit ma már nem kell komolyan és magunkra vennünk. 

Az utolsó kérdésedre válaszolva, szeretném a politika fogalmát a szó etimológiai jelentésében felfogni, tehát, hogy a városállam (vagy akkor a mára nézve mondjunk inkább csak államot) közös ügyeinek intézését jelöli. Ilyen értelemben igen, szerintem a szexualitás közügy, persze, nem az egyének szexuális életére gondolok, hanem inkább például arra, milyen csatornákon tájékozódunk a szexualitásról. Az egyébként tetszik a franciáknál, hogy náluk a politika nem szitokszó, sőt, amit mi szociálisnak vagy társadalminak nevezünk, azt ők mind politikusnak/politikainak. Például a nálunk társadalmilag elkötelezettnek nevezett művészetet ők nemes egyszerűséggel “arts politiques”-nak hívják.  

Á. A.: Az utóbbi években egyre több kiállítás születik kurátor nélkül, ahol maguk a kiállító művészek, kollektívák látják el a kurátori feladatköröket is. Nekem is volt ilyen kiállításom, két éve az ISBN-ben, ahol ugyan együttműködtem kurátorokkal – ekkor találkoztunk mi is először –, de nem kiállítást jöttetek összerakni, mást hoztatok, elméleti szakemberként voltatok jelen. 

Nekem úgy tűnik, mintha a kurátori szakma éppen változóban lenne. Amikor még műtárgyakat készítettem, nagyon szerettem Danka Zsófival, Gellér Judittal együtt dolgozni, mert kurátorként kreatív, szinte alkotói hangot ütöttek meg. Ők nemcsak “leszervezik” a kiállításaikat, hanem “megkoreografálják”. Tesznek bele ritmust, élt, életet. Játszanak térrel, idővel, művészeket, gondolatokat, attitűdöket ütköztetnek. Koncepciókat és módszereket materializálnak, látogatói élményt hoznak létre. 

A te Pursuit of Pleasures kiállításod is tulajdonképpen immerzív térinstalláció volt nagyon komoly szcenikai elképzeléssel. Különböző művészek munkáiból “kollázsoltál” össze képeket és tárgyakat egy általad meghatározott gondolatmenet szerint. A díszleted tulajdonképpen egy hüvely. Fényes, csúszós, sikamlós vörös “hártyával” borítottad a padlót. Játszottál a fényekkel, kihasználtad a tükröződést, így festetted a pici szoba falait rózsaszínre. A mű a tér, a tér a mű. A művészeket sem választottad szét egymástól: ez egy óriási gruppen volt, mindenki mindenkivel. Képek, tárgyak, álmok, fantáziák finoman körbetáncolták egymást. Érezni lehetett a mozgást, a testi közelséget. Nem véletlen, hiszen ezek az alkotások testből, érzelemből, vágyból, impulzusból, mozdulatból születtek. Akár szignózhattad volna másképp is ezt az egészet, mondjuk egyéni kiállításodként, ahogy mondjuk Florence Jung “művész-kurátor” teszi. 

Te hogy látod ezt, mi ma egy kurátor szerepe? Lehetne-e művészi “műfajként” tekinteni a kurátorságra? Elvégre a Képzőn tanítják… Illetve mik a tapasztalataid, van-e különbség a budapesti és a párizsi kurátorság között? 

U.T.: Nem értem, miért címkézném egyéni kiállításnak, amikor nagyon sokan dolgoztunk azon, hogy összeálljon, és magukhoz a különálló alkotásokhoz nem sokat tettem hozzá. A koncepció kiindulópontja sem belőlem szakadt ki, hanem Mélissa fotósorozata indukálta. Ő a Le Houloc műteremház-kollektíva egyik alapító tagja. Először az houloc-osok munkásságát néztem végig kiállításötleteken morfondírozva, hiszen az elmúlt egy évben velük és mellettük dolgoztam a korábban meghívott kurátorok asszisztenseként, közreműködve az események lebonyolításában, az állami támogatások megpályázásában. Ők kértek fel egy saját projekt megszervezésére. Az elmúlt évben bármikor bekukkanthattam egy-egy atelier-be, hogy élőben lássam a műveiket. Így találtam meg Mélissa Boucher Scrolling (2021) kompozícióját, amelyet úgy hozott létre, hogy analóg kamerával pornójeleneteket fotózott, majd ezeket szintén analóg eljárással tükrökre nyomtatta. Bevillant, hogy a szakdolgozatomban már foglalkoztam a pornográfia témájával, tehát már végeztem elméleti háttérkutatást, és az is, hogy megfigyeléseim alapján a budapesti szcénában is sokan tematizálják a szexualitást. Egyből eszembe is jutott néhány ilyen magyar alkotó, Puklus Péter, Bényi Ágoston és te, akikről tudtam azt is, hogy gördülékenyen lehet együtt dolgozni. Úgyhogy itt nem kellett kutatást végezni, Párizsban annál inkább, hiszen alig ismertem akárcsak a középkorú művészek munkásságát is. Szóval átböngésztem jó sok korábbi és aktuális, hasonló témájú kiállítás művészkörét, ajánlásokat kértem, és persze az instát is serényen pörgettem ezügyben. Azt vettem észre, hogy Mélissához hasonlóan többen is élnek azzal az módszerrel, hogy pornós képeket dolgoznak fel, analóg vagy digitális módon manipulálják őket. Ezt a tendenciát mindenképp be szerettem volna mutatni, ezért felkértem Marilou Poncint és Quentin Fromont. Valentine Gentilleau műveit pedig személyes ismeretség útján ismertem meg.  

Számomra egyértelmű volt, hogy az alkotások mellett szeretnék játszani a térrel, szeretem egy kiállításban interpretatív elemként felfogni a kompozíción, a művek párbeszédén és a szövegeken kívűl a padlót, a plafont, a fényeket, a szagokat és a hangokat is. Ebben a projektben leginkább a padló fényvisszaverő vörös színével és trashy, a lépésektől szétszakadozó csomagolóanyagához fűztünk egymás között és a közönséggel együtt konnotációkat, de később szeretnék kísérletezni a többivel is. 

Amúgy pedig azt vettem észre, hogy Franciaországban sokkal jobban egymásbafolynak a kurátori és művész-szerepek, egy-egy új beszélgetésben mindig megkérdezték tőlem a Pursuit of Pleasures alatt és után is, hogy mi a művészeti praxisom, evidenciának veszik, hogy ha kiállítást rendezek, akkor én is alkotok. Ami a beuysi “mindenki művész” keretrendszerben igaz is. Én ebben nagyon hiszek amúgy, vagyis abban, hogy mindenki alkotó, bármilyen szakmához szükséges a kreatív gondolkodás, de abban is, hogy egy játékos, önmagunkon, családon, társadalmon gondolkodó, céltalan vagy elhivatott egy-két hetes egyénileg vagy csapatban kitalált projekt mindenkinek jót tenne. Milyen utópisztikus és kevésbé stresszes társadalomban is élnénk, ha az állam biztosítana erre egy kis anyagi juttatást, időt és mentorációt. De mennyire érdekes lenne kiállítva is látni ezeket. A Képző folyóiratával, a kepzo.arttal ezt ki is próbáltuk négy, teljesen a művészeten kívülről érkező résztvevővel. Ebben a cikkben fogalmaztuk meg a tapasztalatokat. Például azt, hogy nem egyszerű felkelteni az olyan résztvevők érdeklődését, akik nem olyan kulturális tőkével érkeznek, amiben az alkotás magukra vonatkoztatható fogalom. Tehát kell az, hogy valaki korábban valamennyire kondicionálva legyen erre, akár csak az általános iskolai fogalmazások által. 

Kicsit eltértem a kérdésedtől… szóval az a tapasztalatom, hogy Magyarországon jobban szét van választva a kurátor és a művész szerep, ehhez képest Párizsban sok kiállítást művész szervez. Fogalmam sincs, melyik a jobb. Autentikusabbnak érződik, ha valaki az alkotói oldalt is ismeri, például én sokszor érzem cikinek, hogy nagyon gyér a technikai és anyagismeretem, pedig ez kurátorként is nagyon fontos lenne, amikor mesélni akarok a művekről. Viszont az szerintem igaz a legtöbb kurátorra, hogy van személyes tapasztalata alkotói folyamatokról is. Hobbi szinten, csak a magam szórakoztatására én is zongorázom, videózom, készítek objekteket, vagy mittudomén, éneklek otthon, de nem érzem fontosnak, hogy ezt megmutassam, illetve nem érzek következetes és folyamatos kényszert arra, hogy ezeket csináljam. Beuys koncepciójának ellentmondó, de vele párhuzamosan létező hitem szerint talán az a művész, aki obszesszív módon viszonyul az alkotáshoz, tehát nem tud leállni. Bennem ez nincs. Vettem már részt alkotóként jó pár projektben, de inkább kollaboratív szituációkban, például filmes vagy színházi produkciókban, és néha mondtam már, hogy nekem most a kiállítás a művészeti médiumom és praxisom, de amúgy nem érzem túl jelentősnek a szavaknak ezt a játékát, tök mindegy, hogy művész vagy kurátor, legfeljebb a megélhetés, munkajelentkezés szempontjából számít, illetve a művészeti egyetemek sajnos sokszor még mindig a tárgyalkotói portfóliód alapján vesznek fel.  

Kaptam egyébként ösztöndíjat idén a Salzburg Summer Academy performanszképzésére, úgyhogy ki tudja, lehet, hogy utána majd mást gondolok ezekről a kérdésekről, a performansz például nagyon érdekel alkotói oldalról is.  

Á. A.: A kiállításodhoz több kísérő program is társult. Ez is egy tendencia tulajdonképpen, hogy egy kiállítás önmagában ma már nem is elég, mindenféle programmal meg kell spékelni. Régebben volt egy megnyitó meg egy finisszázs, aztán viszontlátásra, ma viszont ezeken kívül kapcsolódhat egy tárlathoz performansz, táncelőadás, workshop, kreatív szakkör, ilyen-olyan klub vagy beszélgetőkör, közönségtalálkozó, tulajdonképpen egy tematikus összművészeti mini-fesztivál.  

Mit gondolsz, ez marketingfogás? A láthatóság, vagy a látogatószám növelése a cél, vagy ezek a programok valójában a kiállítás részeként értelmezendő “bio-műtárgyak”? Ez esetben akik a kísérő programokat tartották, ők fel voltak-e tüntetve a művész listán? Hogy volt ez a te kiállításod esetében? 

U. T.: Igen, egy művész, Valentine Gentilleau készült nyitóperformansszal, és aztán az előadásában használt masszázs objektumokat próbáltuk ki a szintén általa, egy közeli parkban tartott workshopon is. A vernisszázs alatti performanszában ő egy homályos ablak mögött helyezkedett el, miközben egy jóval az ablak fölötti kijelzőn, élő streamben volt sokkal jobban látható, hogy mit csinál. Ezt a videót és az objektumait egy általa készített fémstruktúrára helyezve egyből kiállítottuk az előadás után. Nekem ez bejött így nagyon, hogy a kiállított alkotások, a performansz és a workshop összefüggött, én ennek így látom értelmét. Az ilyen jellegű kísérőeseményeket egyértelműen a kiállított darabokkal egyenértékű műalkotásoknak tartom.  

Egyébként való igaz, hogy egy programra mindig nagyobb tömeg gyűlik össze, mint csak úgy bejárni egy kiállítást, szerintem ennek az általad leírt tendenciának ez a hajtóereje, mindkét cél párhuzamosan van jelen. Ezen túl a kiállítást feldolgozó diszkurzív elemként is jól működnek. Nekünk még egy tárlatvezetéssel egybekötött finisszázsunk volt a korábban említett programokon kívül. Amúgy olyan szempontból részben igazat tudok adni a kritikus felvetésednek, hogy megnyitókon sokszor érzem, a szociális összeröppenésen túl semmiről sem szólnak, főleg nem a tárlatról, amiből általában a képeket kitakaró tömeg miatt semmit sem látni. A befogadáshoz kedvezőbb egy nyugodt környezet. Érdekes adalék, még nem derítettem ki, miből fakad ez a különbség, de Franciaországban egyáltalán nincs hagyománya a Magyarországon hagyományos megnyitóbeszédeknek.   

Á. A.: Lediplomáztál a budapesti Képző Elmélet Tanszékén, aztán egyből le is léptél külföldre. Lehúztál egy évet Párizsban a Le Houloc nevű művész kollektívánál kurátorként. Mik a tapasztalatok, és mik a tervek? 

U. T.: Amúgy nem nevezném lelépésnek, vagy végülis miért ne, de biztos, hogy nem végleges. Imádom Budapestet, és azért egzisztenciális szempontból kényelmesebb volt ott nekem. Most felvettek egy kétéves kurátori mesterszakra Párizsban a Paris 8-re, úgyhogy maradok. Az egyetemmel párhuzamosan tervben van egy-két kiállítás-komponálás is. Viszont most úgy látom, hosszú távon könnyen elege lehet az embernek egy ilyen túlfűtött nagyvárosból. Általában ugyanabból fakad a cité pozitív és negatív oldala, hogy nagy, és minden hatványozottan van. Budapesten tudod, hogy a régi filmekért felütöd a Bem Facebook oldalát, na most a latin negyedben van vagy nyolc cinéma stylé. A Pompidou-ban még mindig bekönnyezem néha, amikor este tízkor húszasával rohanunk valami videóvetítésre, és arra gondolok, hogy itt ekkora becsben van az, amivel foglalkozom vagy foglalkozni szeretnék. Nagyon szépek és izgalmasak az emberek, nem mintha Budapesten nem így lenne, de inkább arra gondolok, hogy itt mindenkinek megvan a sokszor komplikált eredettörténete, amiket én nagyon szeretek meghallgatni, és egyelőre a mindig friss impulzusok utáni hajhászat éltet, és hát Párizst szerintem tíz év alatt sem lehet teljesen meg- és kiismerni. De a metró például kibírhatatlan (mondjuk szerencsére mindenhova tudok biciklizni), a belvárosban sokszor alig lehet lépni, nagyon sokat kell utazni ahhoz, hogy az ember olyan erdőbe érjen, ahol nem hallani kocsikat, és a bulikultúra is sokkal jobb Budapesten. Hiányoznak az utcai összefutások, de felszabadító beleveszni a tömegbe, úgy érzem, bárhogy viselkedhetek, nincs egy az évek során a közegemben definiálódott személyiségem. 

Nem tudom, még mi lesz a kétéves mesterképzés után, ez nyilván nagyrészt a munkalehetőségektől függ, könnyen el tudom képzelni a hazatérést is. Az biztos, hogy valamilyen szinten kötve maradok Budapesthez, van már egy-két kiállítás-projekt ott a következő évre, és hát amúgy sem tudnék elszakadni, érzek még küldetéstudatot magamban, hogy ott éltessük a kultúrát, hiszen nagyon izgalmas alkotókkal van tele. De egyelőre még szimplán az is érdekel, hogy a rám nagy hatást gyakorló francia elmélészekről, például Bourdieu-ről és Bataille-ról mit mondanak itt.  

 1 – Paul B. Preciado, spanyol művészeti író, filozófus, kurátor.  

Pursuit of Pleasures 
Kiállító művészek: Ádám Anna, Bényi Ágoston, Mélissa Boucher, Quentin Fromont, Valentine Gentilleau, Győri Andrea Éva, Marilou Poncin, Peter Puklus 
Kurátor: Urbantsok Tímea 
Helyszín: Le Houloc (3 rue de Tournant, 93300 Aubervilliers, Franciaország) 
Időpont: 2023. június 29. – július 6.