Az elvágyódás helyszínei – Halász Dániel: Határvidék című fotókönyvéről

Szilágyi Róza Tekla

A fotográfia – és annak értelmezése, elmélete – lassan két évszázados története során rengeteg fázison esett át.

A technika tudományos kísérletként indult, majd emberi mivoltunkból adódóan hamarosan telítődött a képalkotás izgalmával: lehetővé tette, hogy ha csak lemezen vagy papíron is, de átéljük a teremtés izgalmát. Persze a helyzet gyorsan bonyolódott a kép és valóság viszonyának megértésére vonatkozó kérdésekkel – és amint itt jelentős előrelépés történt, a fotográfia hamar a megkérdőjelezhetetlen igazságot rögzítő eljárásként kezdett működni. Mindaddig, amíg a képkivágási lehetőségek és a további technikai fejlődés fel nem vetette a képi manipuláció által okozott problémákat, amelyek a kép és igazság/valóság viszonyának eddigre látszólag rendezett kapcsolatát rengették meg. Mindezek mellett a fotográfia eszközében a művészek is felfedezték, hogy az új képalkotási technika alkalmas arra, hogy az alkotói szándék eszközévé váljon – ekkor pedig elindult a hosszú évtizedekig tartó, számtalan elméleti szakembert is megmozgató diskurzus: művészet-e a fotográfia. A kétszáz év alatt készült képek tömkelegéből azóta archívumokat és gyűjteményeket építettünk (függően attól, hogy az adott képek a művészet vagy a dokumentáció kategóriáját nyerték-e el). A fotográfiák készítése mára már mindennapos szórakozásunkká vált.

Az első fennmaradt fotográfiát Joseph Nicéphore Niépce készítette 1826 körül – a litográfia technikája által lenyűgözött feltalálót az érdekelte, hogy milyen új képalkotási technikák létezhetnek még. Kelet-franciaországi szobájában felállított egy camera obscurát, amely az ablakon tekintett kifelé, a végeredmény pedig egy kezelt lemezen leképeződő és a kinti épületek és háztetők nyers körvonalát néhány óra alatt rögzítő fotográfia lett. Innen jutottunk el odáig, hogy újabbnál újabb feltalálók és művészek dolgoztak azon, hogy a világ egyes részleteinek megörökítése hitelesebb, pontosabb, élesebb, rajzosabb, lassabban halványuló, színesebb, nagyobb, részletgazdagabb lehessen – és ma legtöbbünk zsebében rejtőzzön egy viszonylag jó kamerával ellátott mini számítógép, amely papírra a legritkábban kinyomtatott, a digitális térben létező fotók elkészítésére is képes.

Ehhez a mosthoz képest a fotográfia történetére visszatekintve kifejezetten érdekes végiggondolni, hogy korábban ki és mikor készíthetett fényképeket – a régi nehéz kamerákat, előhívó apparátusokat csak komolyabb szándék által vezérelve volt érdemes költöztetni, de később, a technika egyszerűsödésével egyre szélesebb réteg rendelhetett fotókat a számára kedves események és családtagok megörökítésére; majd a mit fotózunk és azt hol tesszük közzé politikai jelentéssel telítődött. Ezután elérkeztünk abba a korba, ahol a privát fotográfia is egyre nagyobb teret nyert, természetesen leginkább a kamera vásárlását finanszírozni tudó tehetősök körében, és esetükben is leginkább a fontos életesemények vagy éppen nyaralások során.

Azáltal, hogy a fotók a művészeti és riporteri közegen kívüli megszületése hosszú évtizedeken keresztül – talán még ma is – a szép pillanatok, fontos összejövetelek, különleges élethelyzetek megörökítésében koncentrálódott, a fotográfia az emlékek rögzítésének egyik legfontosabb eszközévé vált. És ami emlékeket rögzít, annak visszanézegetése elvágyódást szül – legyen szó ennek időbeli vagy térbeli formájáról. Visszavágyunk egy elvesztett szeretett családtaggal töltött pillanatba vagy egy több tíz évvel ezelőtt átélt nyaralás idilljébe. Talán éppen ez az elvágyódás az, amely a privát fotográfia sok-sok tulajdonsága közül leginkább kidomborodott az elmúlt évtizedekben.

Halasz daniel kiallitas 023 scaled

Forrás: capacenter.hu

Halász Dániel, a Budapest Fotográfiai Ösztöndíjat 2019-ben elnyerő fotográfus legújabb, a hasonló című kiállítás bővített anyagát bemutató Határvidék című fotókönyve a Budapest és valami más között húzódó átmeneti zónát mutatja be. Azt az átmeneti zónát, ahonnan – a világ szebb tájairól képeken keresztül szerzett információink tükrében – leginkább éppen elvágyódunk és távozni szeretnénk. A Határvidék képei épp azokat a helyszíneket örökítik meg, ahol lelkünkbe ülhet az elvágyódás érzése – nem azokat, ahova elvágyódunk. A fotókönyv anyaga leginkább helyszíneket, mintsem történéseket ábrázol – két kép kivételével, ahol a távolban felismerhető alakként személyiség nélküli emberábrázolást láthatunk, csupán az emberek nyomával találkozunk.

A könyv képei és az első fotográfiaként emlegetett Joseph Nicéphore Niépce-fotó kapcsán felmerült bennem a kérdés: vajon Niépce azért fordította a hosszú kísérletezésnek otthont adó és a bentet jelentő szoba helyett a kintet jelentő ég felé a kameráját, mert már benne is dolgozott az elvágyódás, aminek így egy kisebb nyoma éppen első sikeres fotográfiájában manifesztálódott? Persze lehet, hogy csak az elmúlt év szobából elvágyódás élménye által dominált tapasztalatai dolgoznak bennem.

Halasz daniel kiallitas 001 scaled

Forrás: capacenter.hu

A Határvidék kötet képanyagát egy 1882-es budapesti mérföldkő képe indítja, majd egy ipari területeket felidéző rideg betonkerítés mögül kikandikáló kamion és daru képe zárja – a kettő között pedig mindvégig az úgynevezett perifériát, a sem az itthez, sem az otthoz nem tartozó helyszíneket járjuk végig. A kötet lapjain létrejön egy fiktív útvonal, amin a szép megörökítésére emlékeztető, kiegyensúlyozott kompozíciójú képek vezetnek minket végig. Szemben azzal a gyakorlattal, ami a fotográfiát az emlékek rögzítésének tekinti, itt azokon a helyszíneken járunk, ahol a leggyakrabban máshol szerzett emlékeinkbe kapaszkodunk – Halász Dániel olyan helyszíneket örökít meg, ahol általában ott vagyunk, mégsem szívesen időzünk. A könyv néhány pontján pedig váratlan momentumokban, például egy szolárium vagy ABC portálmatricáján idéződnek meg azok a helyszínek, ahova szívesen távoznánk.

Susan Sontag szerint a fotográfia a szerzeményezés egyik formája. Szerzeményezés, hiszen egy pillanat megörökítése által érezhetjük úgy, hogy az a pillanat visszavehetetlenül a miénk. Szerzeményezés, mert egy fotográfia akaratlanul is rögzíti a fotót készítő és a fotón ábrázolt valós viszonyát a kattintás pillanatában. És szerzeményezés, mert a fotó későbbi duplikálása során a fotón rögzített információ – legyen az bármilyen részletességű és fontosságú – még több emberhez eljuthat. Ha ezt a feltételezést elfogadjuk, akkor biztosan állíthatjuk, hogy minden, amit lefotózunk, az információáram részévé válik. 

Egy olyan világban, ahol hiába van képeslap a Mona Lisáról, mi mégis azon igyekszünk, hogy telefonnal lefényképezzük, és ezáltal akár csak digitálisan is magunkénak tudhassuk, érdekes megtapasztalni, hogy Halász Dániel fotókönyve által olyan tájakat és helyszíneket birtokolhatunk, amelyek birtoklására szokásaink mentén és alapvetően nem vágyunk.

Halász Dániel Határvidék sorozatának fotográfiái éppen olyan tájakat, vidékeket és helyszíneket rögzítenek, amiken általában áthaladunk – és amelyeken az idő is épp áthaladni készül. Távoli helyszíneket megjelölő útbaigazító táblák, átalakított túraútvonalak és valahová, a messzeségbe orientáló autópályák, valamint külvárosi helyszínek, átalakításra váró zöldterületek, építkezés előtt álló üres telkek, az ismeretlenbe vezető földutak, amik az urbanizáció rohamtempójában ki tudja, meddig festenek úgy, mint a képeken. Az biztos, hogy a fotográfiák készítésének pillanatában teljes volt az összhang a fotót készítő és a fotó tárgya között, de legyen szó határvidékről vagy fontos emlékről és személyről, az biztos, hogy az idő múlásával a fotó és a lefotózott egyre távolabb kerül egymástól. Ebben az esetben talán éppen azért, mert célba ért az elvágyódás, és már a tengerparton ülünk.


Halász Dániel: Határvidék
Robert Capa Fotográfiai Központ, 2020

Screenshot 2021-01-28 at 14.26.19.jpg
Lehetőséget biztosítani a párbeszédre és párbeszédet kezdeni nem ugyanaz

Bede Zsuzsanna és Standovár Júlia közösen megvalósított, A kék melleken túl című könyvéről nagy valószínűséggel legtöbben úgy hallottunk, hogy: íme egy anya-lánya páros, akik a szexualitással foglalkoznak. Ami az alaphelyzet ismeretében – az édesanya, Bede Zsuzsanna több mint 35 éve szexuálpszichológusként praktizál – egyáltalán nem meglepő.