Hogyan térhetünk vissza a gyermekkori kíváncsiság önfeledt állapotához felnőttként? Vannak olyan, jelentéktelennek tűnő pillanatok az életünkben, amikről nem érdemes beszélni vagy amikre nem érdemes emlékezni? Minden ember másként szemléli a világot? Vagy vannak általános, kollektív felismerések? Többek között ezekre a kérdésekre keresi és ad választ (vagy pontosabban módszert) Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián és Zalavári András A madarak tapsolnak, amikor felszállnak című kiadványa (illetve előzménye, a Paksi Képtárban megrendezett kiállítás).

2021 nyarán-őszén a Paksi Képtárban kísérleti kiállításnak lehettünk szemtanúi: Fusz Mátyás, Kristóf Krisztián és Zalavári András képzőművészek újraírták a kiállítóterek, sőt a művészet bemutatás- és beszédmódjának kereteit. A művészek 2019-ben kezdték el meginterjúvolni barátaikat, ismerőseiket, a kortárs művészeti közeg képviselőit és egymást „a mindennapi felismeréseikről, a világ apró részleteire való rácsodálkozásaikról, mániákusnak tűnő játékaikról”. A videóinterjúk tartalma elsőként a paksi kiállításon debütált, majd egy, az archívum, a képregény, a művészkönyv és a szépirodalom határmezsgyéjén lavírozó kiadvány formájában öltött testet. A központi téma a szemlélődés, vagyis az élet azon momentumai, amikor felfedezzük környezetünket. A gyermek- és felnőttkori emlékek és észlelések furcsa keverékéről van szó, ami az olvasót is bolyongásra készteti – mind a saját mementói, mind az új tapasztalatok befogadását illetően. 

Az interjúk során elhangzott – többnyire haiku rövidségű – gondolatokhoz rajzokat is társítottak a művészek (illetve egy grafika esetében Erhardt Miklós). A metódus elsőre azt az érzetet kelt(het)i, mintha a rajzok esetében csupán a szóban elhangzottak illusztrációiról lenne szó. Jelen esetben azonban más a helyzet: a szövegek és a rajzok fúziója egy sajátos egységet képez, amelyben hol az írás, hol a kép válik „dominánsabbá”. Vannak olyan példák a kiadványban, ahol az adott élményt a rajz tovább görgeti, s újabb felismerést vagy kérdést társít hozzá, míg más esetben csak egy szövegfoszlány írja körül a jelenséget.

A kiadvány egyrészt összegzi a kiállításon látottakat, másrészt viszont sokkal relevánsabb formában adja közre. Nemcsak azért, mert a kiállítás egy rövid intervallumban (bő négy hónapig) volt látható, hanem mert többféle olvasatot kínál, valamint lehetőséget ad a folyamatos vissza-visszatéréshez. Bár az egyes „szemléletszemelvények” sorszámozva vannak, a könyvnek nincs lineáris narratívája, nem szükséges sorban haladni a szövegek és grafikák között. Az utolsónál is kezdhetünk, de belevághatunk egyből a közepébe is, ahol épp kinyílik a kiadvány. Ugyanakkor nem egy olyan alkotásról van szó, amelyet ha végigolvasott az ember, csak évek múltán veszi újra elő, amikor épp szüksége van rá. A lineáris összefüggések hiánya (és nem utolsó sorban a kis méret és a könnyű súly) okán állandóan ott lapulhat az olvasó táskájában, hogy visszarántsa a gyermekkori naivitás és önfeledtség világába. 

A kollektív alkotói munka során létrejött műegyüttes (merthogy a kiállításról és az annak folytatásaként megjelent kiadványról érdemes egy egységként beszélni) olyan komplex, minden embert megszólító jelenségre irányítja a figyelmet, amely a gyermekkorban még természetes, idővel azonban egyre kevésbé van jelen a mindennapi életben. Ez pedig a minket körülvevő világ megismerése és a hozzá kapcsolódó rácsodálkozás élménye, amely a kisebb, felnőttként többnyire jelentéktelennek tűnő megfigyelésekből tevődik össze. Ahogy az életszakaszok során egyre több mindent ismerünk meg, egyre nagyobb tudásra teszünk szert, úgy kezdenek kikopni azok a sokszor észrevétlen felismerések, amelyek által gyerekként megtanultunk „látni”. Ahogy a látás során megismerkedünk a legalapvetőbb információkkal, ahogy körvonalazódik a fejünkben a színek és formák világa, úgy áll össze komplex információhalmazzá a környezetünk, amelyet aztán felnőttként már adottnak veszünk, sőt kifejezetten banálisnak, szégyellni valónak tartjuk, ha ezekből bármit is megkérdőjelezünk vagy újra gyermeki kíváncsisággal tekintünk rájuk.

A madarak tapsolnak, amikor felszállnak című kiadvány célközönsége pont azok, akik elfelejtették, milyen öröm rejlik abban, ha például egy buszmegállóban vagy egy ismerős útvonalon új dolgokat, jelenségeket fedezünk fel. Olyan, jelentéktelennek vagy unalmasnak tűnő pillanatokban, amikor látszólag nem csinálunk semmit (hisz épp várakozunk vagy utazunk), elmélkedhetünk a minket körülvevő világ szinte láthatatlan összefüggéseiről. Ez az elmélkedés azonban többnyire csak saját szórakoztatásunkra szolgál, de aztán sosem fejtjük ki, sosem ágyazzuk be a tudásunk mély rétegeibe. Nem is beszélünk róla, megtartjuk magunknak, merthogy mégis kit érdekelne, hogy egy esőcsepp hogyan áramlik keresztül a vonatablak felületén? Miért lenne érdekes bárki számára az az asszociáció, hogy ha egy „bogárfelhő” gyülemlik fel az ember feje körül, az pont olyan, mint a naprendszer és a bolygók együttállása?

Ezek a kérdések mindannyiunkban felsejlenek, és a kiadvány (valamint a kiállítás) pont azt bizonyítja be, hogy ezeket az apró, banálisnak tűnő észrevételeket mind megtapasztaltuk: mind belemeredtünk már a lakásban a napfényben feltűnő és morajló apró porszemekbe, ahogy egy fénysávban örvénylenek, és ahogy felismerjük, a lakás többi pontján is ugyanez zajlik, csak éppen nem látjuk. Hiába személyes élményekből épül fel a kiadvány, olvasás közben ezek a percepciós játékok kollektív tapasztalattá sűrűsödnek, hiszen az olvasó egy-egy részletben önmagát, illetve személyes benyomásait, asszociációit véli felfedezni – legyen szó a perspektíva- és fényviszonyokról vagy az épített és a természetes környezetben fellelhető jelenségekről, összefüggésekről. De nemcsak a személyes és a kollektív közötti határvonalak mosódnak el, hanem az objektív és a szubjektív közöttiek is feloldódnak, merthogy a könyv nem a tudomány alaptéziseire épít, a szövegek és grafikák sorozatából a képzelet és a valóság együttes jelenléte rajzolódik ki. A kiadvány ebben az összefüggésben egyszerre komoly és komolytalan: a kutatói attitűd jellemzi, a megismerés iránti vágy vezérli, s tele van kérdésekkel, megfejtésre váró talányokkal, miközben naiv, gyermeki látásra alapoz, nem ad egységes választ, s helyette sokkal inkább módszert kínál a válaszadók és a művészek személyes interpretációi révén. 

És nemcsak a befogadókra (olvasókra) hat, hanem magukra a szereplőkre, az interjúalanyokra is. Ugyanis ahogy elkezdünk jelentéktelennek tűnő dolgokról beszélni, úgy válnak fontossá, érdekessé számunkra. Az önreflexió, amely olvasás közben újra és újra előkerül, alapjaiban határozza meg a világ befogadásának mikéntjét. Még ha a külvilágról, a környezetünkről beszélünk, akkor is azt magunkhoz viszonyítva tesszük, s valahogy mindig az ember (az én) kerül középpontba.

A szemlélődés mint individuális tevékenység újjáélesztése egyszerre támaszkodik a romantika és az avantgárd hagyományaira – gondoljunk csak olyan előzményekre, mint például a ‘70-es évek művészeti pedagógiai-nevelői gyakorlatai (Erdély Miklós tevékenységétől egészen Fajó János vizuális játékaiig hosszan sorolhatnánk). Ebben az elgondolásban az egyedüllét és a személyes tapasztalás kerül középpontba, amely egyrészt a felgyorsuló világ anomáliáira kínál újfajta látásmódot, másrészt az énközpontúság érdek nélküli (vagy antikapitalista) alternatívájaként jelenik meg, harmadrészt pedig a világjárvány alatt fokozottan jellemzővé váló egyedüllétben (vagy a hozzá társuló magányban) rejlő lehetőségek kiaknázására biztat. És ahogy egyre inkább felgyorsul a világ, egyre inkább „automatizáltak” a mindennapjaink, úgy tűnnek el egyre gyorsabban ezek az önfeledt pillanatok is, amikor már nem azon törjük a fejünket, mennyi gondunk van vagy mennyi feladat vár még ránk, hanem csak belerévedünk a környezetünkbe, s felismerjük a világ működésének szinte láthatatlan történéseit és kérdéseit, a vélt és valós viszonyokat.

Fusz Mátyás – Kristóf Krisztián – Zalavári András: A madarak tapsolnak, amikor felszállnak. Szemlélődési példagyűjtemény, 2021, Budapest, Kisterem, 370 oldal, 4500 Ft