TOP 5 LEGJOBB FILM – Szarka Péter szerint
A filmes toplistákat lehet imádni, lehet utálni, de az egyszer biztos, hogy a nagybetűs Képkorszakban, amikor minden „távoli ismerősünk” gépén nullahuszonnégyben fut a uTorrent és szinte bármi elérhető a neten, rendkívül hasznos lehet egy-egy ilyen válogatás. Előttünk a képözön, és nagyon nem mindegy, hogy ebben a túlkínálatban mire figyelünk. Haladhatnánk tematikusan, korszakok vagy műfajok szerint, igazából minden érdekes, a javallat most mégis Artmagazin-specifikus: kortárs képzőművészek, hivatásos képalkotók sorolják fel életük eddigi legmeghatározóbb 5 (vagy több) mozi- vagy filmélményét – és ebből nem csak az derül ki, hogy egy művész mit meg hogyan néz!
Ezúttal Szarka Péter képzőművész ajánl, akinek delikát választásai elé csak annyit, hogy legújabb, Trafó Galériabeli egyéni kiállításában és a TOP5-ös listájában is megjelenik a Szárnyas Fejvadász:
Kihachi Okamoto: Zatoichi Meets Yojimbo (1970)
/座頭市と用心棒/
Kurosawa Yojinbo-ja után kutatva találtam véletlenül Kihachi Okamoto filmjére.
Ő talán a The Sword of Doom (1966) című kegyetlen mozija után ismerhető.
Előtte csak Takeshi Kitano szintén szuper Zatoichi-ját (magyarul: A szamuráj, 2003) ismertem a vak, kardforgató masszőr karakterét feldolgozó japán filmek közül. Megjegyzendő, hogy több mint húsz ilyen létezik.
Okamoto filmjében természetesen Toshiro Mifune a húzó név, de nekem a nagy meglepetés a masszőr figuráját alakító Shintaro Katsu volt.
Megszerzése idején pár hónapig bírtam az újranézésig.
Jean Renoir: A vízből kimentett Boudu (1932)
/Boudu sauvé des eaux/
Szintén véletlenül, vasárnap délutáni tévézés alkalmával találtunk a filmre, talán a Dunán.
Leesett az állunk, azóta vagyok igazán Renoir-fan, vígjátékon innen és túl.
A történeten kívül – hála a restaurációnak – a film igazi időutazás a harmincas évek eleji Párizsba.
A kimosdatott klosár sztoriját persze rimékelték kétszer is Depardieu-vel (Bomlott Boudu beköltözött, 2005) és Nick Nolte-val (Koldusbottal Beverly Hills-ben, 1986) – ezek senkit se tántorítsanak el, csak tiszta forrásból!
Paul Thomas Anderson: Vérző olaj (2007)
/There Will Be Blood/
P. T. Anderson összehozott pár kemény filmet, két kivétellel (Kótyagos szerelem, 2002; Beépített hiba, 2014), amik ettől függetlenül, szintén az oeuvre teljesen egyenrangú filmjei, sőt szerintem teljesebbé teszik azt. Ennek az embernek nincs rossz filmje!
A Vérző olaj nem kemény, hanem brutál kegyetlen, teljesen eszköztelen és félelmetesen puritán.
Egy egyszerű ismertetőt olvasva szimpla epikus filmre gondolhatnánk, valahol az is, csak hát a tempója! Azt mondják egy filmet befejezni nagyon nem könnyű, OK. Az a kábé 5 perc az elején, alig bírom ki szpojlerezés nélkül.
10 éves a film, még nem néztem újra ___ __ _
Luis Buñuel: A fiatal lány (1960 )
/La joven/
A fiatal lány nem egy szokványos Buñuel, kilóg egy kicsit az életműből, pedig még a mexikói korszakából való, mondjuk, a helyszín az USA déli vidékeit hozza. Nem bántja szegény arisztokratákat, nincsenek dél és közép amerikai narratívák, sőt vallásgyalázás, stb.
Thriller?
A film izzik a 60-as évek faji diszkriminációjától.
Csak egy példa: ezekben az évtizedekben külön buszon utaztak a feketék és a fehérek, ami mai aggyal egy teljesen elképzelhetetlen világ. Vagy mégsem?
Ridley Scott: Szárnyas fejvadász (1982)
/Blade Runner/
Mindenképpen kellett egy sci-fi ebbe a listába, és nem is gondoltam, hogy ez lesz a legnehezebb.
A filmes vincseszterem dugig van tudományos-fantasztikusokkal. Elkezdtem végigpörgetni a címeket, és elkapott az az érzés, hogy az utolsó tíz-tizenöt év filmjei túl egyformák. És hiába nem akartam az öt közé ilyen szuperikont, mégis maradt a Blade Runner ___ __ _
Most megy a mozikban a folytatás, megnézni nem merem, inkább majd az új Haneke (Happy end, 2017).
Szarka Péter (Kőszeg, 1964)
Szarka Péter 1989-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola festő szakán. 1989-1995 között működött Újlak Csoport alapítótagja. Ebben az időszakban főleg festészettel és installációval foglalkozik, valamint a csoport tagjaként tevékenykedik, később festészeti szemléletét megtartva digitális úton hozza létre képeit. 1990 óta számos egyéni és csoportos kiállításon szerepel Magyarországon és külföldön is. Művészetét a legszélesebb körben a mai napig is a 2000-es években 3d rendereléssel készült c-printjeivel azonosítják, melyek gyakran álomszerű figurális víziókat jelenítettek meg. Az utóbbi években érdeklődése más irányba fordult, és a korábbi vegytisztán digitális vizualitását egy olyan, anyagokkal és gesztusokkal festőibb módon kísérletező hibrid nyelvre cserélte, amely sok ihletet merít a trash-, és az ipari tárgyak-esztétikájából. Kortárs művészként a körülötte lévő jelenségekre és tárgyakra egyszerre tekint témaként és eszközként is, az analizált és használt jelenségek közé tartoznak többek között az 1888-tól máig készülő filmek, mozgóképes alkotások is.
Legújabb egyéni kiállítása, a Globális felmelegedéssel a hidegháború ellen 2017. november 5-ig látható a Trafó Galériában.