Fridvalszki Márk a magyar alkotók azon szűk csoportjához tartozik, akiknek munkáit, korszakait, sőt side-projectjeit is mindig lereagálta a kortárs kritika, részletesen és értő módon dolgozta fel az elmúlt években, talán pont aktualitásuk és intellektuális megközelíthetőségük miatt. Ez a tavaly előtt a dunaújvárosi ICA-D-ben megrendezett Future Perfect – Befejezett jövő című kiállításban csúcsosodott ki, ahol Zemlényi-Kovács Barnabás áramvonalas kurátori gondozásában ismerkedhettek meg a befogadók a hatvannyolcas és nyolcvankilences jövőcsonkok látszólag színes és felszabadult, a mélyben viszont már bizonyára repedező világképeivel.

A Horizont Galériában április huszadikáig¹ megtekinthető tárlat a jövőnélküliség élményét dolgozza fel újfent a megszokott kultúrtörténeti kontextusokban, viszont ilyen módon – sokadjára találkozva ennek a ciklusnak a gondolatmeneteivel – már nem valamiféle közös party-aktivizmus, az utópikus gondolkodást újraélesztő Mark Fisher-i acid kommunizmus ideájára vagy megváltó energiákra vezették a figyelmemet a munkák, mint ahogyan ezidáig. Sokkal inkább az elkerülhetetlen válság, az illuminált, civilizációt összeroppantó dekadencia nyomai, egy birodalomvégi karnevál, egy széthallucinált halálrév körei jelentek meg a pilleszékeken.

Pedig Fridvalszki Márk munkái mit sem vesztettek optimista hangvételükből: a La Linea, a rózsaszín párduc, a jazz és a futurooptimista dizájn motívumaiból áll össze a mostani kiállítás anyaga is, viszont a popkult történeti keretek miatt ezen korszakok és elképzelések végkimenetelei, utóéletei is áthatják a munkákat. 

Bár 1968 egészen mást jelentett a tengerentúlon, Nyugat-Európában és még Kelet-Európában is, illetve mást jelentett a filozófiában, a popzenében és az újságírás tekintetében, közös, hogy látszólag nagyjából egyszerre bukott el mindenütt. A prágai tavaszt ugyanúgy tiporták el Brezsnyevék, mint a kaliforniai hippi mozgalmakat a diszkó és a juppizmus, de a Sharon Tate-gyilkosság után optimista virággyermeknek is nehéz volt maradni – a forradalmi ideákat legyőzte a nagytőke által felajánlott új világ, menetelt tovább a háborúk után meghirdetett, a fogyasztókat védő félelemkultúra. (Ennek az erővesztésnek az egyik legszebb irodalmi lenyomata Hunter S. Thompson Félelem és reszketésének nyolcadik fejezetbeli hullámmonológja.)  A „szerencsésebb történelmi fejlődésű” országokban ezen törés és az ellenkulturális mozgalmak lecsengő hullámai ambivalens módon, de jótékonyan hatottak a popkultúrára: a hatvanas évek sok esetben nevetséges és magamutogató idealizmusát felváltották a széttorzított gitárok, a gonzó, a horrorfilmek, az amfetamin, amíg a diktatúrák alatt élő szerencsétlenebb, legtöbbször underground alkotók retrospektíve próbálták a század elejéről emlékezetükben megmaradt kulturális hagyományokat saját elnyomó rendszereik ellen fordítani és a maguk seftelt popkultúrájába becsatornázni. E helyzet, miszerint meg kellett birkózni a disztópiákkal, miközben közelített a történelem vége, sokkalta vagányabb, progresszívebb és pesszimistább kultúrát volt képes egy–másfél évtized hosszan képezni, mint az utópikus gondolkodás: a punktól a technón át egészen akár a graffitiig minden jelenség a sötét, posztindusztriális újbarbarizmus energiáit igyekezett törzsi alapon artikulálni, és tökéletesen hidegen hagyta a jövő, amíg végül a kikötő felett úgy szürkéllett az ég, mint a televízió képernyője műsorszünet idején. A nyolcvanas évek közepére–végére újra kezdett ipari termékké válni a tömegkultúra, a hetvenes évek meghosszabbításai niche szubkultúrákba lettek száműzve vagy piacosította őket a mainstream, amelynek cikkei a világ másik felét újabb, a történelmet dolgavégezetten lezárni vágyó, de arra képtelen utópiába kergették. Nem véletlen, hogy a galériában kiállított extasytabletta-festményeken is nagyvállalatok logói virítanak már a modernista absztrakció mintái helyén, a rózsaszín párduc tág pupillájú vigyázó tekintete is lezáródni látszik a Horizont terében, és nem lehet attól sem elvonatkoztatni, hogy Fridvalszki Márk utópiáinak teoretikusai többnyire az öngyilkosságot választották. A kilencvenes évektől kezdődő klub- és popkultúra már sem a disztópiával, sem az utópiával nem tudott mit kezdeni, így a zeitgeist nélküli zeitgeist már csak a mimézisben és a szimulációban találta meg néha önmagát. Az utolsó „igazi” szubkultúrának tartott emo már az interneten szerveződött a posztpunk, a glamrock, a gothic rock, a zaj- és experimentális rockzenei hagyományok újragondolásával, és bár képes volt a kisvárosi, középosztálybeli fehér fiatalok kulturális, társadalmi és szexuális elveszettségét (illetve fásultságát) artikulálni, gyökereinek hiteltelen felhasználása mentén nem sokkal később felszámolta magát – azóta sem jelent meg hasonló szubkulturális rendezőelv. Tizen évvel később, most viszont az emo lett a trendi fiatal képzőművészet egyik legtöbbet használt esztétikai minősége: a kiábrándult, önironikus, nosztalgikus és eklektikus munkák a kora kétezres évek világát idézik fel és ünneplik. Fridvalszki Márk kimarad ezen trendekből, és autonóm módon keresi a nyugati „véget ért” kultúra felfedezhető és önmagába fordítható tereit és idejeit, viszont a történelmet talán újra megmozdulni látjuk. Látványosan megtörnek körülöttünk a retroloopok. Fridvalszki munkái ennek hatására újrakontextualizálódtak: már nem a populáris modernizmus fellángolását ünneplik és mutatják be lehetséges megoldásként, követendő, kiemelkedő példaként, hanem az idealista utópiákat követő dekadencia mementóiként születnek éppen újjá, amelyek arra figyelmeztetnek, hogy eddig minden fényes jövőkép és élhető, előremutató tömegkultúra végül kiábrándulásba torkollott. Ahogyan a legnagyobb bulik is először értelmetlen afterekké válnak, majd jön az elkerülhetetlen lejövő.

Mi mindannyian azt képzeltük, hogy a történelem is csak olyan, mint egy fizikai kísérlet. A nagy különbség azonban abban van, hogy a fizikai kísérleteket meg lehet ismételni akár ezerszer is, a történelemben viszont minden egyszeri. Dantont és Saint-Justöt csak egyszer lehet a vérpadra küldeni, és hiába derül majd ki esetleg, hogy mégis inkább nagy tengeralattjárókat kellett volna építeni, Bogrov elvtárs attól már nem fog feltámadni.

Fridvalszki Márk: Works 21–22
Horizont Galéria, Budapest
2022. március 17. – április 20.

^{1 Ez a dátum sem véletlen talán. A 420 a marihuánafogyasztás szinonimája, április huszadika a füvezés hivatalos világnapja. A szám eredete homályos: legtöbben ahhoz az anekdotához kötik, miszerint a Grateful Dead nevű pszichedelikus rockzenekar ekkor szerette meggyújtani a nap első „rendes” cigijét. Várom a finisszázs programját. (A kiállítást azóta meghosszabbították 2022. május 4-ig. – a szerk.)}