Megjegyzések a Ludwig Múzeum Király Tamás. Out of the box című kiállításához
Közel öt év telt el az első Király Tamás-kiállítás óta, amely épp a budapesti Király utcában kapott akkor helyet, a tranzit.hu szervezésében, a Majakovszkij 102 kiállítóterében. Idén már a Ludwig Múzeum ad otthont a „divatellenes divattervező” retrospektív kiállításának.
Ezt a látszólag ellentmondásos kifejezést először éppen Király Tamás használta önmagára, majd átvette a korabeli sajtó, például az Új Tükör, amely az 1989. január 29-i számában foglalkozott vele, vagy az Ifjúsági Magazin, ami szintén 1989-ben az oximoront átírva a „divatgyűlölő divattervező”-ként írt róla, ezzel is jelezve, hogy a tervező sajátos műalkotásaival nem kíván részt venni a tömeggyártás folyamatában, a gyors divatváltások és a konfekció logikája pedig gyökeresen ellentétes nézeteivel. A Ludwig Múzeum Király Tamás: Out of the box kiállításának magával ragadó vizualitása és gazdag anyaga egy olyan neoavantgárd divattervező munkásságát viszi színre, aki 1988-ban Nyugat-Berlinben Vivienne Westwooddal egy kifutón mutathatta be kollekcióját, egyedüliként kijutva a Vasfüggöny mögül a Dressaterre.
Fotó: Almási J. Csaba, 1986
A kiállítótérbe lépve Király Tamás divatbemutatóinak plakátjai között találja magát a látogató. Itt olvasható egy rövid bevezető szöveg is, sajnos azonban – talán az időhiányból fakadóan(?) – a későbbiekben egyetlen magyarázó, a műveket kontextualizáló szöveg sem jelenik meg a falakon, így a múzeumba látogató közönségnek célszerű már némi háttérismerettel érkeznie ahhoz, hogy érthetővé váljanak a kiállított ruhadarabok, fényképek, valamint mozgóképes anyagok utalásai. A tárlatvezetéssel egybekötött látogatást is érdemes fontolóra venni, hiszen az alkalmi tárlatvezetők: Király Tamás fia – akinek jóvoltából ezek a tárgyak ma megtekinthetők –, barátai és egykori kollégái sajátos nézőpontjaikból kontextualizálják a kiállított tárgyakat és fotókat. A megfelelő háttérismerettel rendelkezők számára a kiállítás rendkívül gazdag anyaga és a kurátori térkoncepció is világosabb, bennük könnyebben alakulhat ki átfogóbb kép Király Tamás izgalmas életművéről.
A kiállítás ígéretéhez hűen – olykor több, néha kevesebb sikerrel – valóban arra a vizuális világra és atmoszférára kíván utalni, amely jellemzője volt a tervező bemutatóinak. A falszöveg szerint a látványterv É. Kiss Piroska, a grafika Szmolka Zoltán munkája, a főkurátor Timár Katalin. A divatkiállítás jellegéből fakadóan a ruhák válogatásában és csoportosításában mások is részt vettek, például Király Tamás egykori munkatársa és barátja, Kováts Nóra, vagy Koppány Gizella. Király Tamás egykor velük közösen működtette a New Art Studio nevű butikot.
Különösen izgalmas az első kiállítótér kisebb képernyőjén vetített riportanyag, amelyben a tervező saját gyakorlatát kifejezetten elhatárolja az underground szubkultúrától. Ez azért kulcsfontosságú az életmű megértésének szempontjából, mert a korabeli újságcikkek és gyakran a tudományos diskurzus is általában inkább az underground szubkultúrába helyezi Király Tamás tevékenységét. Az általa megálmodott és kivitelezett divatperformanszok kétségkívül a színház kontaktzónájaként működtek, összművészeti jellegüknél fogva pedig szükségszerűen kapcsolódtak a zenei közeghez is. Jól példázza ezt az 1986-os Boy’s Dreams divatbemutatóról kiállított fekete-fehér plakát, amely szerint a bemutatót az Ági és a fiúk, a Balkán Tourist, a Gagarin zenekarok és Másik János társaságában hirdették meg. A fellelhető videóanyagok is egyértelmű bizonyítékai annak, hogy a zene és a történeti narratíva egyaránt központi szerepet töltött be abban, hogy a Király Tamás-ruhaperformanszok különleges, színházközeli élménnyé váljanak, el is szakadva ezáltal az ifjúsági szubkultúrától. A műfaji határokat feszegető ruhaperformanszok értelmezése a Kádár-rendszer kultúrpolitikusainak is fejtörést okozott, ugyanakkor az életművet kutatók között máig sincs egyetértés a 80-as évekbeli divatperformanszok politikus jellegének kérdésében. Néhányan amellett érvelnek, hogy ezek a bemutatók a rendszer kritikáját célozták, a performansz mint „műfaj” eleve kiskaput jelentett Király Tamás számára, mivel egy köztéri, rögtönzött divatbemutatót a kései Kádár-rendszerben már nem volt szokás betiltani, más kutatók viszont ezzel a narratívával szembehelyezkedve egyértelműen tagadják a politikus jelleget, s a műfaji hibriditást betudják neoavantgárd sajátosságnak. Álláspontom szerint divatperformanszok vizsgálatakor mégsem szabad a késő szocialista történelmi kontextust figyelmen kívül hagyni, hiszen ezekben Király Tamás a rendszer jelképeit használta fel és ragadta ki kontextusaikból, mint például az ötágú vörös csillag, amelyet ruhái és kiegészítői díszítőelemeként, olykor egyenesen szabásformájaként használt. Sajátos kreációi radikális fellépést jelentettek a hatalom által megkonstruált (Simonovics Ildikó szavait kölcsönözve) „szocialista jóízléssel” és a konfekcióiparral szemben is. A kurátor nem tett kísérletet arra, hogy állást foglaljon a fentebb vázolt kérdésben; ez persze egyenesen következik abból, hogy a tárlat teljes egészében a látogatóra bízza Király életművének interpretációját. A kiállított ruhák, fotók, mozgófilmanyagok így arra kényszerülnek, hogy önmagukat értelmezzék, ez viszont éppen Király munkáinak sokszínűségéből fakadóan, s a kettős kódolási rendszer miatt válik lehetetlenné.
Fotó: Rosta József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum
A kiállítás második szekciója már egyértelműen a divatbemutatókra irányítja a figyelmet. A látogató a rögtönzött kifutó mellett ülve elidőzhet a kreációk társaságában, közelebb hajolva hozzájuk pedig észreveheti a ruhadarabok és kiegészítők tünékeny, efemer jellegét. Felfedezheti, hogy az aranyszínű ruha szárnyát egyszerű arany festékkel lefújt pálca tartja ki, a darabok egymáshoz rögzítése damillal vagy drótokkal, vezetékekkel, esetenként egyszerű kulcskarikákkal megoldott. Talán a balettruhánál legszembetűnőbb az anyag efemer jellege, amely eleve fóliából és áttetsző csomagolóanyagból készült, archív anyagok tanúsága szerint 1987-ben egy pécsi bemutatóra, tehát több mint húszéves. Törékeny anyagúsága ellenére megdöbbentő módon nem rajta hagyott nyomot leginkább az idő. Az életművet jelentő ruhatárgyak állapota több mint aggasztó. A nyugat-berlini Dressaterre készült ikonikus, geometrikus ruhák a merevítés mentén anyagukban megkoptak, néhol el is szakadtak, vélhetően a professzinális körülmények közti tárolás hiányából fakadóan. Az aprólékosan, kizárólag kézi technikával – Király Tamás saját bevallása szerint körömvágó ollóval – elkészített, az Elle 2013-as divatbemutatójára szánt piros kollekció is ebben a térben kap helyet. A ruhadarabok különlegessége, hogy néhány helyen jól látszik a tervezés folyamata, pont a folyamat félbemaradásából adódóan: ugyanis a bemutató előtt ezeket nem volt idő befejezni, később pedig már nem volt miért. A piros fóliára felrajzolt alakzatok egy-egy helyen láthatóan nincsenek kivágva, úgyhogy ezek azok a tárgyak, amelyek a szó legszorosabb értelmében egyszerre rejtik el és teszik láthatóvá a tervező keze nyomát.
Fotó: Végel Dániel © Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum
Fotó: Rosta József © Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum
Király Tamás életművét vizsgálva az ötletgazdag kollekciók mellett éppen a műfaji határokat átszabó, kísérletező divatperformanszok jelentik a divattörténeti különlegességet. A tárlatnak sajnos nem sikerül maradéktalanul megidéznie és hűen reprezentálni ezek hangulatát, habár a történetekkel átszőtt, speciálisan narrált Király Tamás-divatperformanszok atmoszféráját visszaadni valószínűleg lehetetlen is lenne. S mint ahogy azt a performansz-szakirodalom tartja, és az egyik kulcsfontosságú szerző, Peggy Phelan megjegyzi: már maga a performansz sajátos természeténél fogva is ellenáll a megismételés lehetőségének, hiszen egy előadást kétszer ugyanúgy semmiképpen sem lehet kivitelezni. Az előadás létrejöttekor elkezdődik megsemmisülése is. Elő lehet ugyan újra adni, de maga az ismétlés már különbözőként fog feltűnni. Hasonló gondolatot körvonalaz Erika Fischer-Lichte is A performativitás esztétikája című könyvében, amikor azt hangsúlyozza, hogy a performerek és nézők testi jelenlétének következtében minden színházi előadás más.
A kiállítás a rögtönzött kifutón a fekete és fehér, különféle testtartásokban „felvonuló” próbababákkal valószínűleg Király változatos testi jegyekkel rendelkező modelljeit kívánta reprezentálni, ám ez a kísérlet – az ötlet látszólagos bravúrossága ellenére – a próbababák élettelensége és uniformizáltsága miatt sikertelen maradt.
A harmadik szekció Király Tamás 1988-as nyugat-berlini Dressateres szereplésének lett szánva, s egyben talán ez mondhatja magáénak a kiállítás legmerészebb vizuális koncepcióját, annak ellenére is, hogy a térszervezésben ismét visszaköszön a kurátor által erőltetett, már-már közhelyszerű „ülő-néző” testpozíció. A látogató szeme elé „kimerevített” divatperformanszot a kiállítás térszervezése szerint, az előző szekcióhoz hasonló módon, ülve, egy nézőtérszerű állványról kellene befogadni. Alexander McQueen 80-as és 90-es évekbeli meghökkentő ruhaperformanszai óta ismeretes, hogy az avantgárd divattervezők a néző tűréshatárával is kísérleteztek, olykor a nézőt éppen álló testhelyzetbe kényszerítve – például akár mesterségesen generált szakadó esőben nézetve vele végig a divatbemutatót, mint ahogy az Alexander McQueen Bellmer la Pupée divatbemutatóján történt 1997-ben. A kiállítótérben egyszerre öt képernyőn közvetített, egymást váltó fotók és mozgóképek zaja viszont kiválóan visszaadja itt a Dressater avantgárd divatbemutató hangulatát. A kiállítótér tetején „lebegő” kifutó a ráhelyezett három geometrikus ruhával ugyancsak sikeresen idézi meg a Dressater rendhagyó színpadát. A képernyőkön backstage fotókat is vetítenek a látogatóknak, Király Tamás több képen Vivienne Westwood társaságában szerepel.
Fotó: Végel Dániel © Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, Adattár és Digitális Archívum
A következő, hófehér „zacskóruhákkal” teli kiállítótér a Baltazár Színházas együttműködésnek állít emléket (az 1998 januárjában alakult Baltazár Színház Magyarországon az egyedüli hivatásos színtársulat, amely értelmi sérült színészekből áll – a szerk.), egészen pontosan a Baltazáréji álom című „divatszínházi” produkció különleges kosztümjeit mutatja be. Bár Király Tamástól sohasem állt távol a színház világa, s pár alkalommal tervezett előadásokhoz kosztümöket, az ehhez az előadáshoz készített ruhák különlegessége kettős. Egyrészt ezek az öltözetek eredetileg egyetlen előadásra, egyetlen alkalomra készültek, ennek ellenére – az óvó kezeknek és a gondos karbantartásnak köszönhetően – a színészek továbbra is játszani tudnak bennük. Másrészt a plakát szerint „divatszínházként” meghirdetett produkció szintén szembement azzal a hagyományos gyakorlattal, miszerint a ruhák a színházi előadásoknak csupán kellékei, egyszerű kosztümökként funkcionálnak. Itt a hófehér „zacskóruhák” színes fényekkel voltak átvilágítva, és a ruháké volt a főszerep, a performansz csak bemutatásuk eszköze volt. Az első előadásra 2011. szeptember 13-án, Király Tamás születésnapján került sor Budapesten, nem meglepő módon nem egy kőszínházi térben, hanem a Király fürdőben.
Fotó: Almási J. Csaba, Baltazár Színház, Baltazáréji álom, 2011
Király Tamás munkássága vitán felül a magyar divattörténet figyelemre méltó fejezete. Az Out of the box kiállításnak köszönhetően nemcsak Király Tamás munkásságára, hanem magukra a divatkiállításokra is érzékenyebb lesz a magyar közönség, ebben az értelemben tehát hiánypótlónak mondható a Ludwig Múzeum kezdeményezése. A kiállítási tárgyak kontextualizáló szöveg nélküli közrebocsájtása azonban kockázatot rejt magában, tekintve, hogy az életművet vizsgálva már a különféle tudományos háttérrel rendelkező kutatók állításai között is érezhetően jelentős feszültség van. Kétségtelen, hogy Király műfaji határokat feszegető alkotásai más-más interpretációkat engednek meg, különféle értelmezési lehetőségeket kínálnak. A divatkutatók számára ebben a kontextusban más tartalommal bír a „ruhaszobor” kifejezés. Az haute couture és a ready to wear fogalmak közötti különbség tudatosítása ez esetben talán fontos, hogy le tudjuk írni ezeket az egyszeri, alkalmi, olykor „hordhatatlannak” tűnő viseleteket, míg a zenei szubkultúrát kutatók számára Király Tamás munkáinak értelmezésekor inkább az underground kontextus tűnik kézenfekvőbbnek. A színháztudománnyal foglalkozók a színházi előadásszerűséget emelik ki, míg a művészettörténészek joggal vitatkozhatnak akár az összes említett lehetőséggel, vagy épp szintetizálhatnák ezeket. Maga a történelem leírása is legalább annyi nézőpontot kínál, ahányan értelmezni próbálják. Király Tamás pedig egyértelműen divattörténelem.