Művészetről és ideológiáról Weiler Péter Godot Galériás kiállítása kapcsán

Bajusz Orsolya

Semmi kortárs nincs abban, hogy valaki vesz magának egy kiállítást vagy méltatásokat a kiállításról. Régebben is voltak festegető bárónők, műkedvelő grófok vagy művészkedő patronok, akik például szalonokat alapítottak és ott állították ki műveiket – mindegy volt, milyen színvonalon, aki a herceg kegyeltje akart lenni, az nagyon szerette a gyümölcstálakat, lovas akvarelleket és áradozott a színkompozíciók harmóniájáról, vagy mindegy is miről, hiszen abban sincs semmi kortárs, ahogy csúsznak-másznak, dörgölőznek a pénzhez, és ahogy a nagy igyekezetben kiderül, hogy „a képeket nézve párásodik a szem” vagy hogy „toplistás kiállítást láttam, láttunk”. 

A méltatások jegyzőivel ellentétben én csak és kizárólag azért foglalkozom Weiler Péterrel, mert a Puncs.hu ügyvezetője. Nem azért, mert képeivel bármit érdemben tudna a Kádár-korszakról közvetíteni vagy mert komolyan lehetne venni művészként. És az sem lenne nagy sztori, hogy valaki, aki olajpigmenttel vászonra készült printeket árul, festőnek nevezi magát.


Giclée. Oda lehetett volna mellé írni a print szót is, de azt túl sokan ismerik. A szerző felvétele a kiállításon.

A sztori itt a kerítés és kitartottság digitális infrastruktúrájának kiépítése, közpénz (Széchenyi-terv, gazdaságélénkítés és munkahelyteremtés) bevonásával. A prostitúció normalizálása. Az ország teleplakátolása azzal, hogy csajok szexeljetek pénzért.

A Puncs.hu „dédanyáink értékrendjét” emlegeti, mintha az, hogy a háború után megszorult nők újsághirdetésekben „bőkező támogatót” kerestek, jó dolog lenne, vagy valami nemes tradíció. A hvg-ben közölt kvázi-PR-interjú az őszinteség körül forog – beszéljünk az anyagiakról is nyíltan! Jól tükrözi ez a szex„munka”-franchise retorikáját, amely szerint a prostitúcióval az a baj, hogy nincs rendes kenyérkereső munkának elismerve, és a stigma a probléma, amit el kell távolítani.

Ha a szabadpiac ideológiai korlátait és visszásságait megmutatja valami, akkor az az emberi viszonyok, érzelmek, kapcsolatok piacosítása. Azon kevesebben akadnak ki, hogy a baristának mosolyogni kell (sőt van, aki képes a „művelt Nyugathoz” való felzárkózást látni ebben), azon már többen, ha például román nők angol időseket ápolnak és közben Skype-on nevelik a saját gyerekeiket, de a prostitúción vagy a béranyaságon már szinte mindenki.


Forrás: kreativ.hu http://kreativ.hu/cikk/ez_a_plakat_nem_nyerte_el_az_emberek_tetszeset

Az én feltételezésem, hogy Weiler Péter a szabadpiac-ideológia párkapcsolatokra, érzelmekre vonatkoztatása által kiváltott undort ellenpontozza ezzel a kiállítással, a Kádár-kori toposzok invokálásával. De ez a „Kádár-kor” a mi korunkhoz van lehorgonyozva. A kétezres évek ez, bőven. Semmi olyan nincs ezeken a képeken, amit manapság ne lelhetnénk fel, értelemszerűen kivéve magát Kádárt és másokat, akik meghaltak azóta. Viszont van nude tűsarkú cipő (Kate Middleton után szabadon), fehér műanyag doboz (még csak nem is ételhordó), fesztiválozó lány baseballsapkában, farmersortban, fehér felsővel.

Itt még ezek a jó nők is csak senyvednek a dinnyéjükkel és a táskarádióval, cserepes virág a befogadható távolság, messzeség, illetve az (úgyszintén nem korhűen ábrázolt) panorámaposzter az ablak a világra. Minden zárt, fojtogató, középszerű, kicsinyes, korlátozott. Nehogy a piaci liberalizáció ideológiájától, a piac mindenhatóságától vagy az ehhez kapcsolódó állításoktól emberről és társadalomról (emberi alaptermészet a versengés, mindenki mindenki ellen, minden ember egy sziget) nagyon meg merjen undorodni bárki, gyorsan meg kell a népet rémiszteni Kádárral, gulyáskommunizmussal, panorámaposzterrel, mindennel. És majd a piaci liberalizáció fogja elhozni a kiteljesedést, az érzelmek, testiség, minden, de minden piaci liberalizációja. Azt azért érdemes volna tudni, hogy ahol megpróbálták a szexipar liberalizációját, ott elég csúnya dolgok történtek.

pony-orangutan-082312.jpg

Egy prostituálódott orangután.   Forrás http://www.earthintransition.org/2012/08/where-rape-is-truly-legitimate/

Kapóra jönnek az ilyen kiállítások. Nehogy azt lehessen tematizálni, hogy vannak nők, akiknek nincs más erőforrásuk, mint a saját testük, vagy hogyan és mit árul el a prostitúció társadalmunk egyenlőségeszményéről. Nehogy értelmes baloldali kritika formálódjon, szociálpolitika szintjén, hosszú távon legyen megfogva az emberkereskedelem vagy a szexipar által okozott károkkal végre valamit kezdeni tudjon a társadalom. Kellenek ezek a szembeállítások, az unalmas, lemaradt Kelet, ahol „prűdek”, „nincs őszinteség az anyagiak, a testiség” kérdésében, ezek ellenében pedig a liberális, a művelt Nyugat, na és a „világ”, ahova majd elvisz a kitartód nyaralni, kijuthatsz innen, mint valami ketrecből. Ne lázongjatok, inkább nézzétek meg, milyen rossz volt itt minden. Megelégednétek ezzel, a Pantone-színekben is (és tényleg, nyomtatva vannak ezek a „festmények”) szürke és unalmas, de a paranoiával annál inkább szaturált világgal? Ha csórók vagytok, regeljetek a puncsra inkább, az érzelmek és szexuális szolgáltatások szabadpiaca majd elhozza nektek a jó életet, amelyről persze Weiler Péter érdemben tud nyilatkozni, hiszen ő művész, és már a Kádár-korban is az volt a művész szerepe, hogy elképzelje és praxisán keresztül kinyilatkoztassa, mi a jó élet.

 

Üdvözlet Aligáról
Weiler Péter kiállítása
Helyszín: Godot Galéria
Időpont: 2017. szeptember 13. - október 19.