A fotográfia mint a gondoskodás segítő eszköze
Hossala misszója
Hossala Tamás több mint húsz éve dolgozik a gyermekvédelemben, emellett fotográfiai tevékenységet is folytat. Már korábbi fotóin is feltűnik a gyermekotthonok világa. Szupervízió I. című sorozatában azt a közösséget fényképezte, amelyben gyermekvédelmi szakemberként maga is dolgozott. „A fekete-fehér fotók által a Zirzen Janka Gyermekotthon speciális lány csoportjáról kapunk képfoszlányokat.” (Somogyi, 2013) Hossala meglehetősen sötét és baljós képet fest alanyai sorsáról, egyfajta alászállásnak tekinthető ez a sorozat, amely vizuálisan modellezi számunkra az állami gondozottak életét érintő hangsúlyos problémákat. Homályba veszett foltok és árnyak formájában jelennek meg a fiatalok; az identitás válsága, az élet kilátástalansága és a perspektívák hiánya fejeződik ki a fotókon. „Mintha valódiságuk kérdőjeleződne meg, mintha éppen hogy csak lennének ebben a világban.” (Somogyi, 2013)
Hossala Tamás: Szupervízió I. © a művész jóvoltából
Hossala a Szupervízió II. című sorozatban korábbi tevékenységét folytatva a csoportjába tartozó lányok portréit vetíti magára, vizuális eszközökkel közvetítve azt a gondolatot, hogy milyen mértékben váltak részévé életének és személyiségének ezek a fiatalok. (l. Somogyi, 2013)
Hossala Tamás: Szupervízió II. © a művész jóvoltából
Társadalmi felelősségvállalás és szociális érzékenység
A KÉP-ÉLMÉNY című művészetterápiás és élménypedagógiai projektben Hossala ismét érzékeny témára tapintott rá, de nem a hátrányos helyzetű csoport meglévő problémáinak bemutatására helyezte a hangsúlyt, hanem az értékek vizsgálata és a közös alkotás került előtérbe az alkotófolyamat során. Attitűdje igazodik az emberi jogi fotográfia új megmutatási módjához is, amelyben nem áldozatként, szenvedőként mutatják be az alanyokat a néző számára. Nem a távolítás a cél, éppen ellenkezőleg: a közelítés és a néző bevonása, érzékenyítése. Ezáltal érhető el, hogy „a néző ne a negatív sztereotípiák megerősítését lássa, ne a jól ismert toposzok jelenlétével konfrontálódjon, ne az »innen nézve« pozíciójából szemlélődjön, hanem az alany történetére tudjon összpontosítani, amely történet túlnyúlik a képen, nem egyenlő azzal, és nem is akar az lenni.” (Pfisztner, 2012)
Az emberi jogi fotográfia esetében tehát az ember és a története kerül a középpontba. Ez rendkívül fontos mozzanat, ugyanis csak így tud változni a gondolkodásmód egy hátrányos helyzetű csoportról és a hozzá tartozó egyénről. A befogadó szempontjából a „[m]egváltozott, tudatos, felelős, empatikus és szolidáris gondolkodásmód pedig kulcsfontosságú: az első lépés lehet ahhoz, hogy tegyünk is valamit, hogy megnézzük a társadalom és benne az egyén felelősségét, a saját felelősségünket, hogy hogyan lehetne erősebb védőhálót szőni, segíteni azokon, akiket gyakran hajlamosak vagyunk kirekeszteni a tudatunkból, a társadalmi javakból, a biztonságos életből.” (Somogyi, 2013)
KÉP-ÉLMÉNY. Csoportos kiállítás magyar fotográfusok és gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalok részvételével – kiállítási enteriőr a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban Fotó: Capa Központ
A fotográfia mint a gondoskodás segítő eszköze
Hossala a KÉP-ÉLMÉNY keretében gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalokat hozott össze professzionális magyar fotográfusokkal, akik a csaknem egy évig tartó közös munka során mentorként segítették őket az önkifejezésben és az önismereti munkában a fotográfia médiumán keresztül. A KÉP-ÉLMÉNY mint társadalmilag elkötelezett művészeti projekt bizonyítja, hogy a fotográfiára jogosan tekinthetünk a gondoskodás eszközeként. Hossala nem a terápia mindenható egy módszereként, hanem a terápiát segítő eszközként hivatkozik a fotográfiára. (Hossala, 2018) Művészetterapeutaként és fotográfusként az volt a célja, hogy a kreativitást elősegítve olyan élményhez juttassa a gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalokat, aminek a végén olyan alkotások születnek, melyek akár egy kiállítótérben is megállják a helyüket. A projektnek az elkészült alkotások mellett számos más pozitív és előremutató hozadéka is volt: segítette a fiatalok bevonását a közösségekbe, önismeretük és önbizalmuk fejlesztését, kreativitásuk felszínre hozását, jövőképük formálását, a foglalkozások keretén belül pedig elsajátíthatták a fotográfiai önkifejezés lehetséges formáit. Emellett megismerkedtek a non-verbális, képi kommunikációval, amelynek tudatos használata meglehetősen fontos lehet azoknak, akiknek verbális kommunikációja korlátozott, illetve akik szociokulturálisan marginalizált helyzetben vannak.
Számos nemzetközi szakirodalom is szól a képi kommunikáció erejéről és a fotográfia terápiás felhasználásáról. Mark Wheeler pszichoterapeuta és művészetterapeuta szerint egy fénykép sok esetben intenzívebb emocionális válaszokat képes kiváltani, mint maguk a szavak. Ennek köszönhetően a fotográfia médiuma hatékonyan használható a segítői és terápiás munka elmélyítésére, gazdagítására, az egészségügyi és a szociális szférában dolgozó szakemberek számára egyaránt. (Wheeler, 2009)
Az online képmegosztás a közösségi média felületeken fokozottan lehetővé teszi, hogy megmutassuk magunkat, és erre azonnali visszajelzést kapjunk kedvelések formájában, ami a fiatalabb korosztály számára manapság különösen fontos az énkép kialakításában. A fotográfia hatékony eszköznek bizonyul az önbecsülési problémáink leküzdésére. Az önarckép-élmény módszerével képesek lehetünk érzelmeiket és fájdalmukat fotográfiai alkotásokba transzformálni. (Núñez, 2013)
Judy Weiser pszichológus, művészetterapeuta, a kanadai PhotoTherapy Centre igazgatója szerint a fotográfia az alábbi területeken lehet a segítő szakemberek segítségére a terápiás folyamatok során: az egyén tudatosságának és önreflexiójának fejlesztése, az érzelmi gyógyulás és a tanulás, az intraperszonális és interperszonális konfliktusok kezelése, a családi és egyéb kapcsolatok javítása. Tágabb kontextusban pedig a pozitív társadalmi változások aktiválásában, a társadalmi kirekesztés csökkentésében, a közösségek megerősítésében, az interkulturális kapcsolatok elmélyítésében nyújthat segítséget. Weiser emellett kiemeli a fotográfia rehabilitációban és oktatásban betöltött támogató szerepét is. (Weiser, 2004)
KÉP-ÉLMÉNY. Csoportos kiállítás magyar fotográfusok és gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalok részvételével – kiállítási enteriőr a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban Fotó: Capa Központ
Fotográfia a pedagógiában
A magyar fotográfia Féjja Sándor által a hetvenes években kifejtett lemaradása a társadalmi hatékonyságában, tudományos elméleteiben, az oktatásában és a néző nevelésében mára már múltnak tekinthető. (Féjja, 1975) Az elmúlt évtizedek történései ugyanis arról tanúskodnak, hogy nagy fejlődésen ment keresztül Magyarországon a fotográfia területe, és e mögött nem kevés munka van. Ahhoz, hogy a fotográfia ezen megbecsült állapotát fenntartani, illetve további felemelkedését segíteni tudjuk, nem szabad elfeledkezni arról, ahogyan idáig jutottunk. Féjja mindenekelőtt az oktatás szükségességére hívja fel a figyelmet, amelynek az értő befogadók kinevelése a legfontosabb feladata, kezdve azt a fogékony fiatal életkorban. A mai digitális korban különösen fontos a fotók szerepének megismertetése, a fotó iránti problémaérzékenység kialakítása és az értelmezésre való nevelés, mert „[a] vizuális információk csak megfelelő pszichológiai feldolgozás, az értő befogadás révén válhatnak egyénileg és társadalmilag hasznossá.” (Féjja, 1975)
KÉP-ÉLMÉNY. Csoportos kiállítás magyar fotográfusok és gyermekvédelmi gondoskodásban élő fiatalok részvételével – kiállítási enteriőr a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központban Fotó: Capa Központ
Összegzés
Az elmúlt években több olyan kezdeményezés látott napvilágot Magyarországon, ahol a kritikai pedagógia hagyományát tisztelve és a részvételi művészet módszerein alapulva oktatják a fotográfiát a hátrányokkal küzdő, nehéz helyzetben élő és tanulni vágyó fiatalok számára. Ilyenek például a Mosoly Alapítvány korábbi kurzusai, illetve a Csoszó Gabriella által alapított Kontakt Fotóművészeti Kurzusok. A fotográfiai ismeretek átadásán túl a szemlélet- és gondolkodásmód alakítása is célja ezeknek az alkotóműhelyeknek, ahol később maguk a résztvevők is aktívan hozzájárulhatnak az intergenerációs segítségnyújtáshoz. A Capa Központ KÉP-ÉLMÉNY című kiállítása, melynek kurátora Mucsi Emese, hiánypótló és nagyon fontos társadalmi diskurzust indított el a vizuális művészetek lehetőségeiről a gyermekvédelmi ellátásban.
A szerző a fenti szöveggel a Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ és az Artmagazin szakmai partnerségével, a KÉP-ÉLMÉNY kiállításhoz kapcsolódóan meghirdetett A fotográfia mint a gondoskodás eszköze szakírói pályázaton III. helyezést ért el.
Irodalomjegyzék:
Féjja, S. (1975). Fotóművészet és pszichológia. Budapest: Népművelési Propaganda Iroda.
Hossala, T. (2018). Elhangzott a KÉP-ÉLMÉNY kiállítás koncepcióját bemutató videóban. Budapest, Robert Capa Kortárs Fotográfiai Központ
Núñez, C. (2013). The self-portrait as self-therapy. In: Loewenthal, D. (szerk.). Phototherapy and Therapeutic Photography in a Digital Age. New York, NY: Routledge
Pfisztner, G. (2012). Hol volnánk, hol nem volnánk – Szász Lilla, Richard Billingham és Paz Errázuriz a Photo Españán. Fotóművészet, 55(2). Letöltés ideje: 2019.02.05., link: http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/201202/szasz_lilla_richard_billingham_es_paz_errazuriza_photo_espagan
Somogyi, Zs. (2013). Más szemmel – Szociális érzékenység és emberi jogi témák megjelenése a kortárs fotográfiában. Fotóművészet, 56 (1). Letöltés ideje: 2019.02.05., link: http://www.fotomuveszet.net/korabbi_szamok/201301/szocialis_erzekenyseg_es_emberi_jogi_temak_megjelenese_a_kortars_fotografiaban
Weiser, J. (2004). PhotoTherapy Techniques in Counselling and Therapy: Using ordinary snapshots and photo-interactions to help clients heal their lives. The Canadian Art Theraphy Association Journal, 17(2), 23-53.
Wheeler, M. (2009). Photo-psycho-praxis. European Journal of Psychotherapy and Counselling, 11(1), 63-76.