Sétálunk, sétálunk…

Az FKSE hagyományőrző éves kiállításáról III.

Nagy Viktória

Kétségbe vagyok esve. 
 
Nemrég még lelkesen határoztam el, hogy az FKSE hagyományőrző éves kiállításának helyszínei közül gyalogszerrel keresek fel annyit, amennyit csak tudok, mert napsütéses ősz van. Leszűkítettem a művek sorát, és úgy döntöttem, hogy az egész kiállítást egyetlen, kiterjedt konceptuális műalkotásként értelmezem. Elindultam, kezemben a leporelló a művészek listájával és egy idegesítő, rózsaszín térképpel, aminek segítségével felderíthettem az utcán, téren, homlokzaton, kirakatban látható műveket. 



Nagy Karolina: Mosoly, paraffin szoborról készült fotó, 2014   Fotó: Modor Viktória

Rögtön kiderült, hogy nehéz lesz a dolgom, hiszen nem tudtam, mit keressek: falfirkát, falragaszt, festményt, szobrot, installációt, plüsskutyát, kincsesládát vagy valami egészen mást? Volt egy sejtésem, hogy a köztéren elhelyezett műalkotások megtalálása néhány napos kincskereső játékhoz lesz hasonlatos, mivel sokszor szinte észrevehetetlen, mi a műalkotás és mi az, ami eredetileg is a helyhez tartozott. Elsőként Molnár Zsolt kollázsaira bukkantam rá a Jókai téri AUTÓTÖMÍTÉS kirakatában. A Jókai téren egyébként egymással majdnem szemben két TÖMÍTÉS feliratú üzlet is van, így először a leeresztett redőnyű bolt előtt bámészkodtam tanácstalanul. A kiállítás weboldala, ahol minden művész leírást ad az alkotásáról, ugyan segítséget jelentett a bizonytalanságok között, mégis több alkalommal előfordult, hogy nem találtam semmit a megjelölt helyen. Ennek több oka is lehetett:
1. figyelmetlen voltam;
2. az alkotó nem helyezte el időben, (ti. érkezésem előtt) a művét a megadott helyszínen;
3. a köztéren az oda nem való dolgok elhelyezésének illegalitása okán nem volt lehetőség figyelő szemek kísérete nélkül akciót végrehajtani; 
4. vagy hamar eltüntették/elvitték.
 

Molnár Zsolt: Cím nélkül, 2014   Fotó: Modor Viktória                                                 Camilla Englund: Sorok közt, 2014   Fotó: Camilla Englund

Nagy Karolina és Camilla Englund az Oktogonra, illetve a Rákóczi útra nyíló kirakatokba rejtették el alkotásaikat. A mindennapi útvonalait követő járókelő is alig venné észre ezeket a változásokat az üvegfelületek mögött, pedig érzékenyen megformált művekről van szó. Számomra is gyorsan beindul a tompulás: elsuhanok a cipőkkel, táskákkal és instanttészta-tasakokkal zsúfolt kirakatok sora mellett. Megszoktam, hogy mindenhol ugyanazt kapom. A Király utcában már egyáltalán nem tartom különösnek, ha egy-egy elhagyott kirakat üvegén odatapasztott grafikát látok. Sőt, az lenne furcsa, ha egy megtisztított felületet pillantanék meg. Később mégis egy street art munka felbukkanásával támad fel a remény: Beöthy Balázs vékony papírcsíkjainak szokatlansága miatt a túlsó peronra is átkelek a Margit hídi HÉV-megállóban. Csak amikor egészen közel érek a fehér vonalakhoz, akkor látom, hogy szöveg olvasható rajtuk. Papírszakaszok, következetlennek tűnő tördelés és az utazóközönség megfigyelésének mozzanata. A remény arra jó, hogy a sétálást nem adom fel két napon át. De a végén marad mégis a kétségbeesés, mert a legtöbb köztéri mű megmarad számomra az elképzelés szintjén: nyomukat sem találom a városban.


Beöthy Balázs: Cím nélkül, 2014   Fotó: Artmagazin Online
 
A kiállításban résztvevő alkotók maguk kerestek helyszínt Budapesten, jobbára maguk szervezték meg a szállítást, installálást stb. Ez azonban a mai magyar művészeti életben egyáltalán nem számít példátlannak. A legtöbb esetben a fiatal művészek saját erőforrásaikat mozgósítják annak érdekében, hogy egy-egy kiállításuk létrejöhessen. A Stúdió több száz tagjának aktivizálási lehetőségei sem most kerültek először napirendre. Korábbi éves kiállítások koncepcióiból (Kortárs Művészeti Intézet - Dunaújváros: Világosan itt áll!, 2013; Magyar Nemzeti Galéria: Magáért beszél, 2011; Trafó Kortárs Művészetek Háza: Mindennap lefekvés előtt tizenhat órát gondolkodom, 2009) és kritikáiból tűnik ki számomra, hogy legtöbbször törekvés volt az újítás a kiállítás rendezésmódjában, vagy a kurátori módszerben. Szem előtt tartották a művészszerep megfogalmazását vagy átfogalmazását az aktuálisan kiállító tagok munkáin, munkamódszerén, azok változásain keresztül.

       
Farkas Roland: Konkurencia, 2014   Fotó: Artmagazin Online
 
„A koncepció szerint a közönségnek konfrontálódnia kellett a művekkel, beléjük kellett botlania, anélkül meglátnia, hogy túlságosan azonosíthatóak-azonosítottak lettek volna (ami a múzeumokban kiállított munkákra mindig jellemző). A […] közönség úgy találkozott kortárs művészettel, hogy kinyitotta az újságot vagy egy folyóiratot, felszállt a buszra, autóval átment a hídon, belépett egy nyilvános telefonfülkébe, kapott egy hivatalos, lebélyegzett borítékot, bement a zöldségeshez, sétált az utcán, ránézett egy elektromos hirdetőtáblára, esetleg egy bombatölcsérre vagy elhagyott grundra bukkant, lement a Duna-partra, ellátogatott egy oktatási intézménybe, egy művész lakásába, kereskedelmi központba” stb.
 
A fenti mondatokat huszonegy évvel ezelőtt Mészöly Suzanne írta a Polifónia kiállításhoz, és Magyarországon akkor valóban újszerűnek számított, hogy köztéren, nyilvános helyeken fiatal művészek munkái tűntek fel. Így tehát erős túlzással állítja a mostani kiállítás koncepcióját jegyző Timár Katalin, hogy az FKSE hagyományőrző éves tárlata újfajta kiállítási módot alkalmaz, amelynek célja, hogy a kortárs műalkotások közönségükhöz közelebb kerüljenek és galériák, múzeumok helyett mindennapi helyszíneken váljanak láthatóvá. Úgy tűnik, hogy a szervezők az említett előzményeket figyelmen kívül hagyták: hiányzik a korábbi kísérletek, alternatív megoldások tanulságainak levonása. A műveknek pedig valójában olyan finoman sikerült a hétköznapokba simulniuk, hogy szinte észrevehetetlenek a közönyössé vált városi közönség számára. 
 
Az FKSE idei éves kiállításának megvalósult formája pontosan leképezi a kortárs művészet jelenlegi magyarországi állapotát, amelyben minden olyan láthatatlan, és ez tényleg kétségbeejtő.