Ha még élne

Frida Fiestas 2: Boros Viola és Fajgerné Dudás Andrea kiállítása a veszprémi Csikász Galériában

Marton Zita

Néhány évvel ezelőtt, amikor Szegeden festészetet tanultam, felmerült az ötlet, hogy csoportos parafrázis-kiállítást csináljunk a tanszéki galériában. Az egyik kedves barátom Marcel Duchamp 50 köbcentiméter párizsi levegőjét választotta, melyet egy kiürített és visszaragasztott parizercsomagolással parafrazeált, így egy adott művet egy másik, Duchamp által kedvelt munkamódszerrel, a jelentéspluralizmus segítségével alkotott újra. Az eszményi párizsi levegő helyett, korunk élelmiszeriparának szégyenfoltjára, a párizsira hívta fel a figyelmet. Mindenkinek eldicsekedett, hogy „Szerintem ez Duchamp-nak is tuti, bejönne!” Persze még mielőtt világszintű hírnévre tett volna szert munkájával, a takarító szemétnek ítélte, és kidobta a dokumentálatlan gyöngyszemet. Ez volt az első személyes találkozásom az hommage fogalmával, a Frida Fiestas 2 pedig a legutóbbi.


Boros Viola, Bordács Andrea és Fajgerné Dudás Andrea    Foto: Alan Unrau   Bordács Andrea jóvoltából

A kiállítás március 24-én nyílt a veszprémi Művészetek Házában, a Csikász Galériában két festőművész, Boros Viola és Fajgerné Dudás Andrea munkáiból. A tárlat eredetileg februárban, a Szombathelyi Képtárban mutatkozott be, ekkor egy Frida Kahlo-Konferenciát is szerveztek köré, Bordács Andrea, Fajgerné Dudás Andrea, Készman József, Martos Gábor, Nagy Anna, Nemes Z. Márió és Széplaki Gerda előadásaival. A kiállítás Frida Kahlo születésének 110. évfordulójára készült, ami azért valljuk be, nem kihagyhatatlan alkalom. Miért ilyen fontos Magyarországon még most is Frida Kahlo? Minden nagyobb farsangi bulin van legalább egy Fridának öltözött lány, s ehhez képest milyen ritkán találkozunk például Salvador Dali-jelmezesekkel, pedig Dali is hasonlóan jellemző, ikonikus vonásokkal rendelkezett.

Az egyik lehetséges ok, hogy Frida Kahlo az önelfogadás szimbólumává vált, napjainkban pedig egyre több reklámkampány szól a szépség sokszínűségről, és arról, hogy mindenki lehet a maga módján gyönyörű, függetlenül a társadalmi elvárásoktól. A női magazinokban is egyre fontosabb téma a „self-love”, korunk ambivalens hozzáállását jelzi azonban, hogy gyakran a következő oldalon már egy Hogyan fogyjunk 4 kilót 5 nap alatt című rovat követi ezeket a tartalmakat.

Fajgerné Dudás Andrea: Vetélés, 2017, olaj, vászon, 120x120cm   Fotó: Garas Kálmán   A művész jóvoltából

Fajgerné Dudás Andrea Júlia nem szeretne 4 kilót fogyni 5 nap alatt, sőt büszke telt alkatára. Saját bevallása szerint nagyban befolyásolta ennek az érzésnek az alakulását Frida Kahlo saját testéhez való viszonyának megismerése. Nagyon különleges szereplője ő a magyar kortárs művészeti színtérnek, talán az egyetlen, aki művésznévként használja férje nevét, s felvállalja „asszonyságát”. Ezt a kockázatos lépést bizonyára azért nem félt megtenni, mert házasságkötése idején még pályája elején volt, s nem kellett attól tartania, hogy a névváltoztatással elveszíti felismerhetőségét. Kezdetben kollázsokat készített, később a Magyar Képzőművészeti Egyetemen Drozdik Orsolya hallgatójaként megbarátkozott a klasszikus olajfestés technikájával, majd kutatni kezdte a nőművészeket történeti nézőpontból is. Ezeken kívül performanszokkal és eat art projektekkel foglalkozik. Festményeit kompozicionálisan szinte mindig előképek inspirálják, a kiállításon bemutatott képei mégis túlmutatnak ezen. Művészetének központi témája ő maga, és az általa megélt személyes élmények tabuk nélküli bemutatása. A mexikói művésznő megrendítően személyes alkotásaihoz hasonlóan Fajgerné is gyakran választ egészen privát témákat, például VetélésMenstruáció, vagy Amit a víz adott nekem című képein. Fajgerné azonban jóval kiegyensúlyozottabb természet és férjével való kapcsolata is sokkal idillibb, mint Frida Kahlo házassága volt. A kahloi szimbolikát sajátosan használja, például a jellegzetes vörös ér összeköti férje és saját szívét, de a nemi szervükből kiinduló erek nem érnek össze Gyereket szeretnénk című 2014-es festményén. A gátlástalan őszinteség az, ami a legerőteljesebben összeláncolja Frida Kahlo és Fajgerné Dudás Andrea művészetét.

Fajgerné Dudás Andrea: Gyereket szeretnénk, 2014, olaj, vászon, 120x120cm    Fotó: Garas Kálmán   A művész jóvoltából

Jóval kevésbé éreztem ezt a szerves kapcsolódást Boros Viola kiállított munkáiban. A hazánkban kevésbé aktív, pályája nagy részét Németországban töltő alkotó legjellemzőbb munkamódszere a kollázsszerű építkezés, a különböző anyagok és az élénk színek használata, illetve a szöveges elemek alkalmazása. Tehát vizuális megfogalmazása alapjaiban elég távol áll Kahlotól, mégis a Frida baby Violával című képén elég erős és különös statementet fogalmaz meg, amikor egy Piétát applikál az őt kézben tartó Frida-ábrázolás hátterébe. Ez a munka a Dajka és én című festmény átirata, amely saját értelmezése szerint Kahlo egyik legerőteljesebb, mégis kevésbé ismert munkája. Az eredetin az érzelmek nélküli, kizárólag a szoptatásra korlátozódó kapcsolat kap hangsúlyt, míg Boros munkáján feltételezhetően épp a szellemi táplálás. De ha immateriális kapcsolatról van szó, akkor miért került szinte minden kiállított képére Frida portréja? Ez tűnt a reflektálás legegyszerűbb módjának? A Reményvesztetten című alkotás parafrázisán mintha a kihányt állatok, ételek között Orbán Viktor portréja villanna fel, de valószínűbb, hogy ez csak egy kevésbé felismerhetőre sikerült Diego Rivera-ábrázolás (habár Frida Kahlo köztudott baloldalisága akár az elsőt is megengedné). Több esetben, például a kiállítás első termében megjelenő Sebzett Frida és Sebzett szarvas című képeknél is az volt az érzésem, hogy Boros úgy festi újra az eredetiket, mintha valamiféle iskolai feladat lenne, és nehezen tud azonosulni az erősen figurális témákkal, portfóliójából pedig kiderül, hogy korábbi munkásságába alig-alig illeszthető be Frida Kahlo and I címre keresztelt új műcsoportja.

Frida Fiestas 2 kiállítási enteriőr (Boros Viola: Frida hány, 2016, akril, papír, 280x320 cm)   Fotó: Navratil Ferenc   Bordács Andrea jóvoltából

A kiállítótér láthatóan több okból is alkalmatlan volt a művek befogadására. Gyakran nem lehetett elég messze menni a képektől, különösen zavaró volt ez Boros folyosószerű térbe installált 1954 című művénél, az Amit a víz adott nekem című munkája pedig méretéből adódóan mintha szétfeszítette volna a mennyezet boltíves elemeit. Emellett alapvetően túl didaktikusnak vélem a koncepciót, valamint azt gondolom, hogy a két festőművész munkái nem erősítették egymást, sőt. Az első bekezdésben elmesélt történet óta akkor tartok igazán sikeresnek egy hommage-t, egy parafrázist, ha az a megidézett művész szemléletéhez, vagy az eredeti munkához olyan szervesen kapcsolódik, hogy a művek feltételezhetően az „eredeti” alkotó tetszését is elnyernék. Természetesen ezt nem tudom tényekkel alátámasztani, de ha eljátszom a gondolattal, véleményem szerint Frida Kahlo vegyes érzelmekkel távozott volna a tárlatról, ha még élne. Fajgerné Dudás Andrea eddigi életművét és művészi attitűdjét sokkal bátrabban merem Frida Kahlo-hommage-nak nevezni, mint magát a kiállítást.


Frida Fiestas 2 kiállítási enteriőr (Boros Viola: 1954, 2016, akril, papír, vászon, 290x600 cm)    Fotó: Navratil Ferenc   Bordács Andrea jóvoltából

 

Frida Fiestas 2
Boros Viola és Fajgerné Dudás Andrea kiállítása
Helyszín: Csikász Galéria
Időpont: 2017. március 24. – április 25.