Gerber Pál képzőművész, Munkácsy-díjas festőművész, tanár, író, költő, filozófus, műgyűjtő, amatőr asztalos, szeret kerékpározni, de autót is vezet, számon tartja a művészettörténet ismert és kevésbé ismert pillanatait, így elmondható, hogy tanárként a kanonikus művészetszemléletet is elfogadja, de vizuális művészként egyéni világképpel rendelkezik. Gondolkodóként objektív, távolságtartó attitűdöt képvisel. Megszállott szabadságfüggő, Istenfélő, patrióta, romantikus művész-ember, aki humorral és iróniával átitatott sajátos nyelvet hozott létre. Munkássága a nyolcvanas évek elején indult, de a hetvenes évek Magyarországában, valamint a késő posztmodern európai kultúrában gyökeredzik.

Kiállításait egy egységes gondolati és képi installációnak kezeli, gyakran használja a táblakép síkját verbális közlésre, ezen „szövegművek”, aforizmaként meghatározzák befogadásuk útját. Alkotói gyakorlatának széles skálája az akciótól az olajfestményig, a rajztól a konceptualista vagy költői szövegekig, a köznapi oktatói-tanári elfoglaltságától az élet szövetébe illeszkedő utcai performance-okig terjed. Táblaképei oldott, de rendkívül biztos kezű, lecsupaszított tárgyiasult megjelenésükkel mindig valamely fogalmi közlés eszközei. A különböző médiumok bevonásával dolgozó alkotót az ember és a művész hétköznapi létezésének „útja” foglalkoztatja. A nyolcvanas évek színes újfestészetét is a saját nyelvére formálta, és egy monokróm, asszociatív, szimbolikus, abszurd, szürreális, a formákra és jelentésükre koncentráló művészeti nyelvet hozott létre.

Fotó: az Óbudai Egyetem jóvoltából

Gerber konceptuális művész, vagyis művészetének központi kérdése a fogalmiság, számára a fogalom vizuális kifejezése mindenek előtt van. A Por és Hamu - Minden Egész eltörött jelentéssel bíró szavakat, mondatokat fest meg, úgy is mondhatjuk, hogy illusztrálja a szöveget, a nyelvet, a verbalitást, de mindez fordítva is igaz. Intuíciója által érintetten megjelenik számára egy kép, amely nem hagyja békén addig, amig meg nem festi, majd festés közben, vagy a megfestett kép láttán fogalmazza meg a mondatot. Gyakran teret ad a festmény „önmozgásának”, azaz a felvetődő pikturális problémák – kompozíció, forma, elő és háttér viszonya, anyagmozgás – a munka folyamatában, részben mintegy önmagukat oldják meg. Az itt kiállított művek mindegyike ecsettel készült, falra akasztott táblakép, narratív, monokróm festmény. Hordozójuk OSB-lap, ez az építőiparból kölcsönzött, kártevőmentesített, újrahasznosított falap az elmúlt években Gerber figyelmére tett szert. Száraz körülmények között időtálló, az okker színe és felületének struktúrája segíti, és komplementerként jól kiegészíti a művész kékes-szürke kompozícióit. Festményeinek bemutatásánál, elemzésénél joggal nyúlunk Pietro Aretino – reneszánsz teoretikus – három festészetet meghatározó jellemzőjéhez: Idea, Rajz, Kolorit, ennek a három jellemzőnek az egyedi összhangja alapján határozhatunk meg egy festményt. Illesszük rá Gerber művészetére ezt a definiálást.
Idea, az arra érdemesnek tartott jelenségről, általános érvényű célról alkotott gondolat, fogalom. Gerber munkáságának jelentős részét teszik ki az úgynevezett szövegművek, amelyek gyakran kapnak festészeti, táblakép műfaji megjelenési formát, azaz amikor egy táblára, vagy vászonra gondosan kiválasztott betűtípussal a kanonikus kompozíciós szabályok betartásával a művész felírja a fogalmat, a szöveget. E képzőművészeti forma közvetlen előképe 1965-ből Joseph Kosuth Egy és három szék című műve. Ahol a falon látható egy fotó egy székről, a fotó mellett egy valódi szék van és végül ismét a falon egy xerox olvasható egy szék-definícióval. Kosuth azt mondta, hogy „a művészetről szóló írások, a művészettel kapcsolatos ideák és vélemények, azonosak a művészettel”. Gerber korai, a nyolcvanas kilencvenes években létrehozott public art és egyéb szöveg művei azonosultak a kosuthi tétellel, azzal a továbbgondolással, hogy nemcsak a művészet fogalmát vagy annak eszközét, anyagát emelte be munkájába, hanem a művészt mint társadalmi szereplőt, humán és kultúrpolitikai tényezőt vizsgálja, annak élete, hétköznapi viselkedése lett Gerber munkájának tárgya. Akár szövegműveket, vagy ezen kiállításon is szereplő figuratív festményeket alkot, Gerber számára az Idea és annak rövid leírása a címben nyilvánvaló, és fontos.

Gerber Pál: A cápákmegeszik az irodalmat, 2018, OSB-lap, akril. Fotó: az Óbudai Egyetem jóvoltából

Gerber Pál kiválóan rajzol, elég csak művein az egyszerűsítési képességet megfigyelni. Táblaképei mellett jelentős részt foglal el életművében a rajzi munkásság. Általában vonallal, tónusmentesen készíti el narratív rajzait, figyelme a közlés minél pontosabb megfogalmazására tevődik, sallangmentesen, minimális artisztikummal; inkább az illusztrációkat, képregényeket vagy karikatúrákat megidéző rajzi modorban dolgozik, ezzel is hangsúlyozva a narratív, fogalmisággal karöltött vizuális nyelvét.
Színhasználata visszafogott, nem számottevő, festészete inkább monokróm, kékkel megtört fekete-fehér, amellyel alátámasztja, hangsúlyozza, hogy a koncepció számít és nem a festői attitűd.
Gerber és a romantika: Egy énekkart keresek, ahol még énekelnek, egy mosodát, ahol még mosnak – ez volt a címe Gerber Pál 2010-ben a Ludwig Múzeumban megrendezett retrospektív kiállításának. A pesszimizmusba foglalt remény, e mondat ellentmondásossága jól összefoglalja Gerber romantikáját.
Munkáságában fontos tény a művészeti és társadalmi reminiszcencia, azaz a múltbéli tapasztalatok, motívumok idézete, azokra tett reflexiók ábrázolása. Az Egy nő a művészettörténetéből – Picasso nője című festmény mindezt nyilvánvalóvá teszi. Kevésbé szembeötlő ez az Alkony köcsöggel című alkotás esetében. A mű egyik referenciapontja Michelangelo Lorenzo Medici számára készített síremlékén megjelenő Alkony. Míg a reneszánsz művész a fekvő, jobb karjára támaszkodó női aktjában az alvás előtti, befelé tekintő, kettős értelmű pillanatot, azaz a termékeny szellemit, illetve az elmúlást jelentő passzív fizikai állapotot faragta meg. Addig Gerber ironikusan egy távolba révedő – talán a horizonton lebukó Napot kémlelő –, szomorú sellőt ábrázol, ami nála nem a termékeny szellemi pillanat ábrázolása, hanem a világosság elmúlása, valaminek a végét sejteti, ezt a gondolatot támassza alá a feketére festett amfora is.
Gerber kiállított művei kétértelműek, de inkább pesszimizmust mutatnak: a sellője, az irodalmat megevő cápája, a fekete, tömbszerű árnyképe, vagy épp a tromp-l’oeil ábrázolási formával dolgozó, szögletes teáskannát megjelenítő festménye nyíltan valaminek az elmúlására utal. De mi az elmúlás, ha nem egy új kezdet előzménye?
A megvesztegethetetlen az ismeretlen személyt ábrázoló, talapzatra állított figura sötét foltjának karaktere épphogy csak kivehető. Ez a kép jó példája a festmény „önmozgásának” a munka folyamatában, részben mintegy önmagát oldotta meg a kép, piktúrája nem akart többet mutatni, mint sem csak egy férfit, aki talán nem is létezik. E mű szókimondó társadalomkritikát fogalmaz meg.
A Por és Hamu – Minden Egész eltörött című alkotás, egyrészt az 1880-ban festett Munkácsy Mihály Síralomházának parafrázisa, másrészt a gondolkodó karakteres bajuszú alak, számomra Friedrich Nietzschét idézi fel. A 19. századi német filozófus életművének befejező periódusában átértékeli a nyugati ember több ezer éves létértelmezését, Isten és ember viszonyát. Míg Nietzsche az Isten haláláról beszél és az ember totalitásába vetett hítet hangsúlyozza, addig Gerber az összetört, meggyötört embert ábrázolja, aki önmaga teljességében elveszítette a hitét, aki körül minden összedőlt, és döbbenten konstatálja, hogy minden csak „Por és Hamu…”.
Ezzel a kiállítást megnyitom!

Fotó: az Óbudai Egyetem jóvoltából

Elhangzott Gerber Pál In Situ című önálló kiállításának megnyitóján, 2018. március 6-án az Óbudai Egyetemen. 

A kiállítás kurátora Fazakas Réka
.
A kiállítás megtekinthető 2018. február 27. és április 30. között az Óbudai Egyetem aulájában.