Szipőcs Krisztina megnyitóbeszéde Hajdú Kinga és Kósa János kiállításán.

Csaknem harminc évvel ezelőtt nyílt először alkalmam arra, hogy közelebbről is megismerjem az itt kiállító művészházaspár, Hajdú Kinga és Kósa János festészetét. Mindkét művész számára alapvető kérdésként merült fel már akkor és azóta is, hogy van-e még létjogosultsága a festészetnek, illetve tágabb értelemben a „hagyományos” művészeti műfajoknak, eszközöknek a digitális képek, az ipari anyagok és technikák, valamint a felgyorsult képfogyasztás korában. 

Ennyi idő elteltével bátran kijelenthetjük, hogy a rajz és a festészet él és valószínűleg élni fog: történetét, technikáját, jelentését továbbra is tanítják és tanulják a kis- és nagyképzőben, ahol újabb és újabb generációk indulnak útnak, akik bíznak a kézzel rajzolt és festett képek erejében, a vonalban, a pigmentben, az ecsetben és a ceruzában, a figyelemben és a lassúságban, valamint a művészet értelmében, jelentőségében. Az itt kiállított új művek is egy-egy következetes, ugyanakkor önreflexív életmű eredményei, ahol a művészettel kapcsolatos döntések egyben a világ változásaira adott válaszokként is felfoghatók. 

Hajdú Kinga képei kapcsán írtam évekkel ezelőtt: „a kortárs művészet végtelen eszköztárából egy mára korszerűtlennek számító műfajt választott: egyfajta realista, olaj-vászon festészetet, mely leginkább a németalföldi hagyományokhoz köthető”. A most kiállított sorozat azonban már messze túllép az európai festészeti tradíció, illetve a figuratív ábrázolás problematikáján – egyszerre összegzi az elmúlt évtizedek tapasztalatait és nyit új utakat Hajdú Kinga művészetében. 

Az új képeken a festészetre, annak eszközeire, anyagaira vonatkozó tapasztalatok fonódnak össze a figuratív és absztrakt ábrázolás kérdéseivel; a mocsárvilággal kapcsolatos gondolatok a festészet – és általában a világ – elanyagiasodásának, elpiacosodásának kritikájával; az „umbra” színnel kapcsolatos tudományos és gyakorlati kutatások egy általános létállapot ábrázolásával, így végső soron élet és halál, a sors egyetemes kérdéseivel. 

A mocsár és lakói („természetes” és antropomorf figurák), és a „televény” (a dúsan burjánzó növények, indák, buborékok, járatok, üregek) egyszerre jelennek meg a képeken konkrét és elvont jelentésükben, figuratívan és absztrakt módon, virtuóz technikával megfestve és durva gesztusokkal felbontva, szétfolyatva, umbra-, azaz kakaszínű masszával lekenve, felbomolva, összekeveredve, visszatérve a földbe, ahonnan vétettek. Ez bizony nem tündérmese, ne tévesszenek meg minket a szép virágok vagy a szitakötő szárnyán megcsillanó szivárvány: Kinga szavaival élve ez egy „sajátosan szép és vonzó, de veszélyes közeg, csupa sár és dagonya, nyers, szenvedélyekkel teli hely, a küzdelmek terepe, ahol örök a szépség, a szeretet és a halhatatlanság iránti vágy” – akárcsak a művészetben vagy az életben. A mocsárképekhez írt szövege maga is lenyűgöző olvasmány: egyszerre konkrét és költői, hasonló a képekhez, ahol sokszor nem a racionalitás, hanem az asszociációk és érzések, emlékek és benyomások, egy általános életérzés, létállapot formálja, gondolja tovább az anyagot.  

Kósa János rajzaival kapcsolatban is elmondhatjuk, hogy az elmúlt évtizedek pályájának tanulságait levonva, a festészet lehetőségeivel szembenézve kezdett olyasmivel kísérletezni, amiben örömét leli és amit fontosnak tart. Kósa a rajzra mint a szabad önkifejezés lehetőségére tekint, egy olyan személyes, intim, ugyanakkor innovatív műfajra, mely a kísérletezés és a szabad alkotás lehetőségét adja meg számára. 

Festményeihez hasonlóan itt is meghökkentő vagy provokatív módon helyez egymás mellé különböző képi elemeket, Hajdú Kingánál konkrétabban és erősebben építve a művészettörténeti hagyományokra, művészeti előképekre. Maga is felsorolja a legfontosabbakat: Zichy Mihály illusztrációi, Szentjóby Tamás művészete vagy a mitológia, míg a figyelmes néző további mesterek parafrázisaira bukkanhat, így Picasso, El Greco vagy épp Manet figuráira.

Ugyanakkor a popkulturális és egyéb referenciák, valamint a töredezettség és az idézetek Kósa Jánost erősebben kötik a jelenhez is: a művészettörténetből „kisajátított” elemek és a kortárs tárgyak, enteriőrök, szövegek egymás mellé helyezve egy olyan tipikus 21. századi „elmepalotát” vázolnak fel, amelyben korunk zavaros, médiaképekkel túlterhelt valósága is megjelenik, és ahol egy képtérben egyesülnek a művészet történetéből átemelt motívumok a jelenkor technológiai, politikai és társadalmi tapasztalataival. 

Még nem volt alkalmam és elég időm, hogy egyesével is elmélyedjek a rajzokban, de első pillantásra is szembeötlő, milyen gazdagok és milyen festőiek az egyes rajzok, kompozíciók. A vizuális naplóként is felfogható sorozatról Kósa ezt mondja: „sok jelentésréteggel, összetett módon fogalmazok”, illetve, hogy a „figyelem, a koncentráció és a minőségérzék” az, amit a hagyományos európai kultúra alapértékeinek tekint. Az egyetemen annak idején egyik kedvenc tantárgyam volt az ikonográfia, illetve a műelemzés, magyar és művészettörténet szakon egyaránt. Kósa új munkái alaposan megbizsergetik azokat a kissé már rozsdás idegpályákat, amelyek a képek egyes elemeinek megfejtését, szöveg és kép kapcsolatának elemzését végzik. Nézőként szinte lubickolhatunk az apró részletekben, a vizuális információk sokaságában, a képi és szöveges utalásokban. 

Csak egyetlen rajzot kiemelve a sok közül: „A rossz kormányzás hatása vidéken és a városban – Sírásók pálinkája” című, beszédes című kompozíción egy Borges-idézet is olvasható: „Isten azért teremtette a világot, hogy legyen egy hely, ahol végre öngyilkos lehet.” Majd egy kiegészítő kérdés: „A BIOSZFÉRA működésének programjában benne van-e a totális önmegsemmisítés.” A képen emberek, robotok, majmok, földönkívüliek, egy kecsketestű, mitologikus nő, a növényzettel és testekkel egybenőtt felhőkarcoló-sarjak – egy poszt-humán, poszt-apokaliptikus, kicsit bizarr, mégis ismerős jelenet, mintha már láttuk volna valahol a szereplőket és a szituációt – a képtárban, a színházban, a moziban vagy az álmunkban, az összes fura lénnyel, díszlettel és kellékkel együtt, az emberiség végét megjósló művek hosszú sorában.  

„Az egyszerűsödés irányába menni túl szimpla nekem”, mondta Kósa. Remélem, hogy a nézőkkel együtt lesz alkalmunk a kiállítás ideje alatt, hogy egy-egy képet hosszabb ideig, alaposan tanulmányozzunk, felfejtve annak minden rétegét, és hogy megmerítkezzünk Hajdú Kinga langyos, „gőzös-gázos” mocsarában is, a két művész „sajátosan szép és vonzó, sőt mi több, otthonosnak mondható” világában. 

HAJDÚ Kinga – KÓSA János: A mélyből

Szikra Képzőművészeti Bemutatóterem

1052 Budapest, Vármegye utca 7.

2026. június 4. - 2026. július 17. 

Elhangzott június 4-én.