Elég ritkán nyitok meg kiállítást, magát a műfajt sem szeretem. Máté esetében azonban úgy éreztem, érdemes kivételt tennem, mert úgy gondolom, érdemben hozzá tudok tenni a megnyitóhoz. Ez leginkább a Maurer-generáció és a Dobokay-generáció közötti kapocs megformálását jelenti. A generációs adottság mellett azonban még két másik okom is volt arra, hogy örömmel vállaljam a felkérést: részben mert egyetemista koromban Maurer Dórával intenzív és személyes mester-tanítvány viszonyban voltam (sokakhoz hasonlóan), részben pedig azért, mert a kiállítás egésze gondolatilag olyan tartományok felé mutat, melyekről Mátéval eléggé hasonlóan gondolkozunk, és a témában jelenleg is mélyreható levelezést folytatunk.

A kiállítás Maurer Dóra Nyomtatás kimerülésig című (1978-1979) munkájának parafrázisára épül. Maurer a sokszorosított grafika médiumát értelmezte grafikai munkáiban, melyekből 2017-ben a Képzőművészeti Egyetem rendezett egy nagyszerű kiállítást, és adott ki hozzá egy komoly könyvet. Maurer grafikai munkái sokak számára akkor váltak ismertté, és ekkor lett érthető az, hogy ezek a művek hogyan illeszkednek a komplex életműbe. A Nyomtatás kimerülésig című munka két darabja is látható volt. Ezen a sorozaton Maurer puha és vékony fémet, a sokszorosító grafikában nyomólemezként antianyagnak minősülő alufóliát használt. A sorozatban az egymáshoz egyre közelebb metszett vonalak sorjáinak elkopását, a mélyedések eltűnésének folyamatát rögzítette. 

Dobokay Máté a fotográfia médiumát vizsgálja, és a kiállítás parafrázis-műve látható kapcsolatot teremt a fotográfia és a sokszorosított grafika között. Máté a friss hívófolyadék fokozatos romlását dokumentálja. Egyformán exponált fotópapírokat hívott elő egy adag vegyszerben, egészen addig, amíg a vegyszer kimerült, és már nem hatott a fényérzékeny anyagra.

A „kimerülés” kifejezés Maurer esetében elsősorban konceptuálisan értelmezhető, akkor is, ha nagy munka lehetett megcsinálni az egyes műveket. A koncepció eleve több, egymástól kismértékben eltérő nyomólemez-sorozatra vonatkozott, amelyek egyre kevesebb nyomtatást bírtak el. Összességében bőven kétjegyű az a szám, ahány művet Maurer Dóra elkészített a koncepció alapján. Máté nem tudom, hány példányt fog készíteni ebből a hatszáznégy képből álló műből, mert esetében, azt hiszem, a kimerülés nem csak konceptuálisan, hanem szó szerint és rá vonatkoztatva is értelmezhető. A fotópapír előhívását ugyanis nem lehet megszakításokkal végezni, mert a vegyszer akkor is romlik, amikor épp nincs használatban. Máté az első próbálkozást el is rontotta, mert egy napi folyamatos hívás után ledőlt kicsit aludni, és ez alatt a rövid idő alatt is annyit romlott a vegyszer, hogy az már láthatóvá vált a sorozatban, megszakadt a folyamatosság. Elmondása szerint megszakítás nélkül kellett laborálnia, ami végül egyfolytában két és fél napot vett igénybe. 

Számomra azonban ez a különbség a két munka között pontosan azt a változást jelzi, ami a kortárs művészetben történt a Maurerhez kapcsolható generáció óta. Arra gondolok, hogy a „mit csinálunk és azt hogyan is csináljuk” kérdésénél az elmúlt időszakban fontosabbá vált az a kérdés, hogy „miért is csináljuk azt, amit csinálunk”. Ez a személyesség hitele és szenvedélye, amikor a munka maga ad választ a „miért” kérdésére.  

A kiállítás többi darabja is jól mutatja a neoavantgárdhoz fűződő gondolati kapcsolatot és az időközben bekövetkezett változást is.

Egyrészről megmaradt a szellemi mélyfúrás igénye. Az igény arra, hogy a művész a számára valamiért érdekesnek tűnő jelenséget alaposan ismerje meg, azt minden oldalról gondosan járja körbe, és amikor megtalálta, mi az a pont, ahol még hiányzik valami, ami miatt még jogos az érdeklődése, mi az, amiért még nem tekinthető kielégítettnek a kíváncsisága, mi az, ami miatt szükség van további munkára – és amikor ez a pont megvan, akkor és ott, a megfelelő helyen mélyfúrást végezzen. Ezt a gondolkodásmódot a magam részéről nagyon méltányolom, mert ritkának és megbecsülendőnek tartom – és hadd tegyek hozzá egy személyes megjegyzést: a jó művek kulcsának is gondolom.  

A Mecsekben talált törött fúrófej-darab számomra ennek a gondolkodásmódnak a jelképe. Egyszerre jelenti az anyag mélyen elrejtett struktúráinak megismerésére irányuló vágy heroikusságát, ugyanakkor annak törékenységét is.  

Hadd menjek vissza egy gondolat és egy idézet erejéig egy még régebbi generációig. „A művészet képes arra, hogy világképet hozzon létre, noha nem rendelkezik átfogó ismeretekkel a tudomány minden területén.” Ez egy idézet Gyarmathy Tihamértól, aki ezt talán 1947-ben mondta, a Kállai Ernő által rendezett Új Világkép című kiállítás kapcsán. A Kállai köré szerveződő, a természet rejtett arcát kereső művészek csoportja mellett sokan mások is mondhatták volna ugyanezt a mondatot, mert sokan hittek abban, hogy a művészet van annyira önálló entitás, hogy a természettudományoktól függetlenedve is képes legyen felfedni a valóság rejtett struktúráit.

A lehetetlen megkísértésének vágya felidézheti bennünk a klasszikus avantgárd művészetfelfogását, világképalkotó önbizalmát. Máté kiállítása is rezonál ezekre a hangokra. De a kiállításban nagyon jelen van a vállalkozás törékenysége is, ami számomra a fúrófej mellett a pohárinstallációban is megjelenik. Ahogy elképzeltem az építését, azon morfondíroztam, hogy az üvegpoharak egy bizonyos egymásba csúsztatott darabszám felett önsúlyuknál fogva is megrepedhetnek. De nincs így, nem is lesz, és a fontos az, hogy ha netán mégis így történne, az is tökéletesen illeszkedne a kiállítás egészébe. Mert a lényeg pont az, amiben a kortárs művészet radikálisan különbözik az imént felidézett hőskorszaktól. Azaz, hogy a vállalkozás heroizmusa nem azt célozza, hogy önmaga hősiességét mutassa meg. Hanem azt, hogy a rejtett összefüggések láthatóvá tételével azok folyamatszerűségét idézze fel, és a folyamatok kimenetének esélylatolgatását is a befogadás részévé tegye. (Ez egyébként Maurer munkájára is vonatkozik, talán épp ezért aktuális ma is.)

Ezen a kiállításon nem csak a fúrófej és a pohárinstalláció jeleníti meg a törékeny esélyeket, és mellette persze a hitet, hogy gondolkodni csak alaposan, mélyrehatóan érdemes. Számomra a pince mint helyszín is ugyanezt jelenti. A tér boltívessége, az a pár lépés, amit lefelé lépdelve tettünk meg ezen a lépcsősoron, mind azt juttatják az eszembe, hogy sikerült ezt a kiállítást olyan helyszínen megrendezni, amelynek a tere is jól illeszkedik Máté gondolkodásának főbb elemeihez. 

A kiállításról a kurátor, Horváth Lili írt remek szöveget, amelyet érdemes elolvasni, mert sokat hozzáad a befogadáshoz.
Ajánlom a kiállítást szíves figyelmükbe.

Dobokay Máté: Aggregation
A kiállítás megtekinthető: 2021. augusztus 28 – szeptember 11.
Kurátor: Horváth Lili
Helyszín: PINCE