Halványan fogom körülrajzolni, mire gondolok, mert angyalokról és angyalszerű lényekről nem lehet egzakt módon beszélni, legalábbis én nem tudok. Művészettörténészként sem vagyok a téma szakértője. De ezen a ponton már bárkiben felvetődhet egy alapvető kérdés, hogy tulajdonképpen mi is itt a téma? Látszólag egyszerű angyalos képek, angyali figurák, egy szenvedélyes gyűjtő szenvedélyes gyűjteményéből. De hát azért ilyen kiállítást még nem nagyon láttunk. És művészet-e ez egyáltalán? 

Az első talán az lehetne, hogy elkülönítjük a témákat, amelyek itt szóba kerülhetnek, illetve amelyeket laikus módon szóba hozhatunk. Az első téma mindenképp a giccs; amikor először megpillantottam az anyagot, ez volt az első szó, ami megformázódott a fejemben. A kiállítást végigtekintve felsejlik a 19. század társadalmi összefüggésrendszerének néhány aspektusa, elsősorban az a városiasodási folyamat, amelynek révén létrejött a giccs. Clement Greenberg szerint, aki ennek nagyszerű megfogalmazója volt, a városba költöző és ott proletárrá vagy kispolgárrá váló parasztok elveszítették a falusi életben gyökerező népi kultúrájukat, s ezzel egyidejűleg felfedezték az unalmat. Ennek a vákuumnak a kitöltésére született az új termék, a pótkultúra: a giccs. A giccs, ami a valódi kultúra leértékelt és akadémikussá silányított utánzatait használja, és Greenberg szerint a valódi értékek iránti érzéketlenséget használja ki; egyben ez is az üzlet alapja.

A második téma az a 19. században, a giccs kialakulásával párhuzamosan lezajló folyamat, amelynek révén az itt látható képek egyáltalán a falakra kerülhettek. Ez pedig a lakások átalakulása. Az ilyen és hasonló képeknek a falra kerülése a 19. században a polgári, kispolgári ízlés kialakulásához vezet vissza, egy más szemszögből pedig ahhoz, hogy mi volt akkoriban még sokak számára is megfizethető. Így kerültek ebben a hosszú korszakban – amit mifelénk mondjuk Jókai Mór korának is nevezhetünk – nyomatok, utánzatok, festőiparosok művei a polgári lakások falaira, a dzsentrik, illetve a középosztály tagjainak szobáiba; a képeken egyre egyszerűbb toposzokkal, a művészettörténetből levezetett, egyre inkább egyszerűsített témákkal, sablon-kompozíciókba rendezve.

Milyen képek voltak ezek itt Közép-Európában? Portrék, vallásos képek, falusi idillek, szekér a viharos tájban, csikósok, gulyások, búsuló juhászok, emellett pedig mindenféle biedermeier szalonképek másolatai, vadászjelenetek, budoárképek. Később ezek a képtípusok elszivárogtak a gazdagabb parasztok és a városiasodó parasztság otthonaiba. A Katona József Színházban volt egy nagyszerű darab a 80-as évek közepén, Ivan Kušannak a Galóczája, abban van egy jelenet, amikor Újlaki Dénes, vagyis Ardonjak gazda a feleségének, aki városi úrilány volt, és úgy házasodott a tanyára, egy ajándékot hoz a városból, egy szentimentális, szarvasos képet. Básti Juli alakítja a feleséget, aki úgy rajong a képért, hogy összevissza tántorog a színpadon és azt mondja: Jahahaj, de gyönyörű. Körülbelül így kell elképzelni ezeket a jeleneteket és képeket. Persze a folyamat hosszú volt és sokrétű, ennek az egyik állomása lett azután a falvédő.

A következő témakör egy régi festőhöz kötődik, akit úgy hívtak: Hans Zatzka. Senki nem hallotta szerintem a nevét, én legalábbis korábban soha életemben nem hallottam. Pedig Hans Zatzka volt ennek a műfajnak a koronázatlan királya, van is róla szakirodalom; majdnem mindent Wolfgang Brückner, német néprajzkutató írt meg róla. Zatzka nagyon hosszú életű volt, az 1850-es években született és 1945-ben halt meg. Itt van egy képen az aláírása, tehát tőle is van itt kép. Illetve nem igazán tudom, hogy hány kép az övé, mert rengeteg álneve volt. Zatzka egész életét Bécsben, a Breitenseer Strasse 4-ben töltötte, legalább hetven éven át ott alkotott. A testvére építész volt és főleg az ő épületeihez készített falfestményeket, azután népszerűvé vált és templomokat díszített vallásos képekkel, majd már a huszadik század elején állt rá az itt látható festményekre. És onnantól kezdve még negyven év hátra volt az életéből, és ebből legalább harmincat ezeknek a képeknek az elkészítésével töltött. Mitológiai jeleneteket festett, isteneket, nimfákat, szerelmi álmokat; ezeket számtalan verzióban készítette el. Típusképeket alkotott, amelyeket végtelen mennyiségű másolatban terjesztettek Közép-Európában.

A következő téma az, hogy milyen altémái voltak Zatzkának. Négy olyan témaegysége volt, amelyekben angyalok is megjelentek. Az első téma gyűjtőneve tavaszi varázslat, ebben gyakran az életkorok allegóriái bukkannak fel. Zatzka különböző művészettörténeti összefüggéseket élesztett újra, virágözönnel, táncoló nimfákkal, angyalokkal. Ehhez tartozott a legsikeresebb képe is – ez jelentette az eladási csúcsot –, az Elfenreigen, az elfek körtánca, vagyis a tündértánc, amelyből itt is láthatunk. A második az álomképek típusa, és ezen belül is a Hochzeitstraum vagyis az esküvői álom. Az itteni tárlaton több kép is van, ami esküvői álommal foglalkozik: lengén öltözött hölgyek, akiket amorettek, puttók vesznek körül. A képtípus kiindulópontja az alvó Vénusz volt, amelynek az ikonográfiájában 1800 körül jelentek meg nagyobb számban puttók. Egy híres klasszicista festő, Pierre-Paul Prud’hon volt az, aki először festett puttócsoportot az alvó Vénusz köré, tőle vették át mások a motívumot, és Zatzka is innen emelte át. A harmadik témát a csónakképek jelentik, ahol csónakban álmodik a lány, körülötte tündérek, angyalok, puttók; a negyedik nagyobb egységet pedig az őrangyalok alkotják.

A következő téma, és talán ez a leglényegesebb, hogy mindez hogyan terjedt el. Az 1800-as évek második felétől kezdve elképesztő léptékű ipar alakult ki arra, hogyan lehet a nyomatokat sokszorosítani, illetve terjeszteni. 1900 és 1930 között óriási konkurenciaharc bontakozott ki ezzel kapcsolatban, elsősorban Berlin és Drezda között; verseny volt a sokszorosítási technikákban, a formátumokban, a szüzsék lefoglalásában, illetve a festőkben is, hogy kit lehet fölhasználni, kivel lehet szerződést kötni. Itt szigorú szabályok érvényesültek, tehát megkötötték a szerződést egy-egy festővel egy-egy képre, és akkor azt a képet az élete végéig, vagy talán a világ végezetéig ők sokszorosíthatták olajnyomatokban. A legnagyobb ilyen cég az 1914-ben alakult drezdai KAMAG volt, a Kunstanstalten May AG, Adolf May vállalata. Ő tarolta le a piacot 1920-tól. Tulajdonképpen ez a cég az, amely megteremtette a hálószoba-festmény képtípusát. Ha rákeres az ember az Arcanumon, akkor rengeteg, főleg budapesti hirdetést talál már a húszas évekből, hogy hálószoba-festmények eladók. És ezek a képek valóban hosszú ideig korlátlanul eladhatók voltak.

Ehhez kapcsolódik a következő téma: a szerzői jog problémája, ami Zatzka és Adolf May között komoly perhez vezetett. Zatzka ugyanis az Elfenreigen, tehát a Tündérek tánca mellett festett egy Blumenreigen (Virágos körtánc) című festményt is, amit viszont nem Maynak, hanem egy düsseldorfi kereskedőnek adott el. Erre May följelentette, hogy hát tulajdonképpen még egyszer megcsinálta ugyanazt a képet, és ezzel őt megkárosította. Azonos is volt, meg nem is a két kép, mindenesetre nagyon hasonlított. Az ügyet háromszor tárgyalta a bíróság, végül Zatzkának adtak igazat. A per azért volt érdekes, mert valójában arról volt szó, hogy hol ér véget a műalkotáshoz tartozó jog, és hol kezdődik a sokszorosításhoz fűződő jog. A bíróság végül úgy ítélt, hogy más verziót is csinálhat a művész a saját művéből, és abból is gazdag lehet.

1973-ban volt egy hatalmas vándorkiállítás, amely az olajnyomatok és a sokszorosított képek történetét Németországban földolgozta, az volt a címe, hogy Bilderfabrik (Képgyár). Akkor már látszott, hogy ezekkel a képekkel kapcsolatban nemcsak gazdasági és jogi, hanem gyűjteményezési kérdések is felmerülhetnek. Milyen múzeumba valók ezek a képek? Néprajzi? Iparművészeti? Szépművészeti? Magyarországon nagyjából szintén akkortájt, a hetvenes évek elején, a Magyar Nemzeti Galéria Várba költözésekor foglalkoztak utoljára azzal, hogy milyen múzeumba kerülhetnének a népművészeti alkotások, a naiv művek vagy a nyomatok. De azóta ez elsikkadt, pedig égető kérdés lenne. Mert hát ki az, akit ma népművésznek nevezhetünk? Létezik egyáltalán olyasvalaki, aki a nép művésze lehetne? Csontváry az? Vagy DrMáriás?

Még egy utolsó témát hadd tegyek hozzá szabadon, ha már Vörösváry Ákos gyűjteményében bizonyos tekintetben szintén a szabadság uralkodik. Míg készültem erre a megnyitóra, végig egyetlen név, Franz Kafkáé járkált a fejemben, és nem értettem, hogy miért. Aztán rájöttem, hogy a Franz Kafka nagyon rímel a Hans Zatzkára. Kafka huszonvalahány évvel Zatzka után született és huszonvalahány évvel Zatzka előtt halt meg. Utánanéztem, hogy találkozhattak-e Bécsben, de ez szinte kizárt. Aztán rájöttem, hogy azért is juthatott eszembe Kafka, mert azt gondolom, hogy ezeknek a képeknek van egy teljesen más oldala is. Mégpedig, hogy az ember ezeket a nyomatokat nyilván giccsnek tekinti, és ezért társadalmi összefüggésrendszerekbe illeszti, de ha így teszünk is, nem feledkezhetünk el arról, hogy valójában ezek mindig is álomképek és vigasztaló képek voltak egy-egy vigasztalan világban. És akkor rátaláltam egy Kafka-idézetre. Ezzel szeretném zárni, mert valahogy ide illik:

„Lehetséges-e bármi vigasztalant gondolni? Vagy sokkal inkább: valami vigasztalant, a vigasz lehelete nélkül? Ott lenne a kiút, hogy a megismerés mint olyan – már vigasz. Tehát ezt lehetne gondolni: küszöböld ki magad (...). Ez akkor tényleg olyasmi, hogy a saját hajadnál fogva húzod ki magad a mocsárból. Ami a testi világban nevetséges, a szellemiben lehetséges. Mert itt nincs törvénye a nehézkedésnek (az angyalok nem repülnek, nincs az, hogy bármiféle nehézkedést kiiktattak volna, csak mi, a földi világ megfigyelői, mi nem tudjuk különbül gondolni ezt), ami a számunkra elképzelhetetlen, vagy már csak valami fentebb fokon képzelhető.”

Mélyi József megnyitóbeszédének szerkesztett változata

Angyalok és angyaliak
Vízivárosi Galéria
2024. október 30. - november 29.
Kurátor: Vörösváry Ákos