László-Kiss Dezső kiállítása a FUGA-ban

A kiállításmegnyitók második leggyakoribb mondatával kezdem, idézem tehát: „Hölgyeim és uraim!” Az egypárevezős szánkó nagyon adta volna magát, hogy címe legyen e megnyitónak, s voltak még aspiránsok számosan, végül jobbnak láttam, ha nem adok címet, azt se, hogy evezz evezz a groteszk tengerén, holott ilyesmiről van szó, ha szó van; és azt se, hogy népművészeti balta vagy egész kis hibával tükröződő cipők, hisz az egyes munkáinak nem adott címet az alkotó sem, se leírólag, se segédegyenesileg, jól tette. 

Én se leszűkíteni akarom az értelmezést, inkább szavakat próbálgatok, némely kézreálló oximoront, fűrésztannenbaum,  rinocéroszcsecsemő, emberszabásminta, de nem folytatom.

A kislány és a kisfiú szövevényes balladáját, folytatásos regényét, ami akár e kiállítás vezérfonalának is tekinthető, eszemben sincs szóképesíteni, viszont szóba hozni fontos, ahogy a festőnek is fontos volt újra és újra ezt, illetve ebből festeni, idézem, „Azt festem, ami nincs, de jó lenne, ha lenne, illetve ami nincs, és jó lenne, ha nem is lenne”. 

Vagyis a nincs, ami van. Ez van. A nincsek gazdagsága. A néző, a szabad képolvasó majd eldönti, hogy a számára melyik kép melyik kategóriába tartozik.

Ez a megnyitó-szöveg tegnap még gunnyadt a nátha-ködben, pedig kora reggel majdnem megírtam. Már ahogy reggeli orrdugult félálmában az ember bármit is megír. Laza párát az üvegen, mire kinyitja a szemét, sehol nincs. Esett kint, fénylett a keramit a Katona József utca végében, megannyi lófogsor. 

Ősz, ami kitart karácsonyig, félnyári napokkal.

Egész éjjel a kiszáradt számmal küzdöttem. Hol én nyertem, hol a szám. 

László Kiss Dezső nagyon számomravaló művész. Van a munkáiban valami magától értetődő szabadkozás és ezt tessék a szabad felől érteni. Ebből a teremből nézve nem is értem, hogyhogy nem ismertem a munkáit korábban, illetve mért gondolom most, hogy dehogynem. 

Nyilván azért, mert ezt a derűs szorongást eléggé ismerem a saját praxisomból.

Homály ide vagy oda, az említett félálom statisztái, víg szabadidős poroltók, felvillantak a tikkelő neonfényben, aztán megint a sötét. Persze ezt már írom, fikció, legföljebb álom-alapú, a nincs a vanja. Hangárszerű magas építményben ültek, esetleg széles, ipari kémény, szürkekék vaskapukkal. Gázolajillatuk volt, építettek, egyszersmind bontottak valamit a színsötétben. Nem pazarolunk se poroltót, se generátort, csak ha jön a főnök, mondta egy illető. Az volt az érzésem, a hajnalra érti. A Hajnal, mint személy. Próbált egy zenekar a háttérben vagy a magasban. Nézzem csak meg, mondta, ezek tudnak röptükben is játszani. Sötétben. Ha nem jut eszükbe semmi, akkor is. Ha nem jut eszembe semmi, hozok valamit a létbüféből, morogtam. 

Persze, ebben a korban hogy ne jutna? Hogy jutna? 

Egy szűkszavú Fal-regény. Várt és váratlan kapcsolódások, visszatérő motívumok.  Ötlet, ami jellé sűrűsödik. Furulya, ami lábszárba szökken és viszont. Jógyerekek képeskönyve. Óvodai jelek felnőtteknek. Mándy-novellák metafizikus piktogramként elbeszélve. Netán piktodekaként. Vagy piktokiló, de mindenképp grammban kifejezve az arányosság, az elegancia patikamérlegén. 

A hangár gazdája nem akart beengedni a vasajtón. De hát látnom kell, mi van a falakon! Képek, tessék megnézni telefonon. Úgy mondta, azzal a hangsúllyal, mint egy poént a hatvanas évekből. A poroltók az álom mélyén úgy is nevettek, akár a legnagyobb képtelenségen. Ja, telefonon képet! Majd pont?! Szánkón majmot, mi? Jó, hogy nem hímes baltát. Orrszarvút kisdeddel.

Szóval letisztult, szerethető szorongás. Ha van ilyen. Illetve nincs. Tulajdonképpen annyit akartam mondani, hogy igen közel állnak hozzám László-Kiss Dezső munkái és ezt mondtam is, úgyhogy befejezhetem egy másik idézettel, alighanem a kiállítás-megnyitók leggyakoribb mondatával, aminek tán nincs is eredetije:

„A kiállítást ezennel megnyitom.”

László-Kiss Dezső: „Azt festem, ami nincs"
Fuga – Budapesti Építészeti Központ
2023. október 20. – november 12.