Remélem elnézik nekem, de nem tudom megállni, hogy ne egy személyes megjegyzéssel kezdjem a ma esti beszédemet. Ugyanis épp idén van tíz éve, hogy kurátori pályám legelső, PROTEKT című kiállítása megnyílt a Stúdió Galériában. Ennek köszönhetően ismerkedtem meg Horváth Csabával is, aki az akkori kiállítók egyikeként bizalmat szavazott nekem és kurátortársamnak, Margl Ferencnek. Többek közt e messzire nyúló ismeretség okán is nagy megtiszteltetés számomra, hogy ma én állhatok itt és nyithatom meg a művész talán eddigi legszemélyesebb, ugyanakkor mégis mindenki számára átélhető kiállítását.

Horváth Csabával már 2014-ben is az emlékezetről beszélgettünk: akkoriban leginkább arról, hogy a kollektív visszaemlékezés hogyan válik a kortárs magyar közbeszéd csataterévé, és miként íródik újra a múlt a jelen épp aktuális törekvései és célkitűzései által. De ha úgy tetszik, itt és most is az emlékezetről beszélünk; a történelmi emlékezetnél azonban sokkal húsbavágóbb élmény kerül terítékre: az apa elvesztésének tapasztalata, és a veszteség feldolgozásának folyamata. Na és persze az, hogy miként íródik újra a (családi) múlt a (család) jelen törekvései és célkitűzései által.

A hosszú búcsú című kiállítás ugyanis túlmutat az ember életét akár jelenlétével, akár hiányával, de fundamentálisan meghatározó alak elvesztésén. Egyszerre tanúskodik az egyszemélyben gyászoló fiú és az újdonsült apa szerepkereséséről, illetve arról a vágyról, hogy valamiféleképp egy térbe terelje azt a két személyt, akik a valóságban nem igen találkozhattak egymással. Ezáltal a múlt felidézése, a gyász jelenkori tapasztalata, és a saját szülői minta kialakításának jövőbe mutató igénye során az idősíkok egymásba folynak. A kiállítótérben megjelenő családi videófelvétel is erről tanúskodik: a mesterséges intelligenciával megalkotott jelenetben az AI valamiképp kiigazítja a valóságot, és létrejöhet általa egy idillinek tűnő családi pillanatfelvétel. Ugyanakkor a technológia esetlensége képtelen elfedni annak fikciós jellegét; így inkább kelt groteszk, mint katartikus hatást.

A groteszk egyébként az egész kiállítás meghatározó esztétikai minősége, ennek köszönhető az is, hogy az egyébként megterhelő téma egyáltalán nem temeti maga alá a nézőt. A művek tragikus kontextusát ugyanis Horváth finom humorérzékkel és meghökkentő ábrázolással képes megtörni, ezáltal pedig olyan toposzokat mozdít ki jól bejáratott medrükből, amelyekhez, ha lehet, máig igyekszünk inkább kesztyűs kézzel nyúlni. Mint amilyen a betegség, a haldoklás és a halál maga is. Az antropomorfizált szervek vagy épp az életre kelő, sőt, fekvőtámaszozó urnák mind a betegség megélését és megértését igyekeznek új fényben láttatni. Felsejlik általuk egy olyan klasszikus kelet-közép-európai minta, amelyről jó eséllyel minden régiós család hosszasan tudna mesélni: a betegségében is a végsőkig macsó férfi alakja.

Aki nem veszi komolyan a tüneteit. Aki nem hajlandó orvoshoz menni. Aki rengeteg unszolást követően elmegy ugyan az orvoshoz, de nem tartja be annak utasításait. Akinek ne mondja meg senki, hogyan élje az életét, mit ehet, mit ihat, hová mehet – hiszen negyven éve ezzel a pálinkával indítja a napot, ötven éve szívja ezt a cigarettát. A férfi, aki nem tud és nem is akar zöldágra vergődni a betegségével, saját testének hanyatlásával, a halál eshetőségével. Hiszen ha nem tudom, nem fáj. Ha már tudom, nem veszek róla tudomást, vagy ha mégis, lekicsinylem, viccet csinálok belőle. Mert a tagadás, az élet folytatása úgy, mintha mi sem történt volna, könnyebb, mint elfogadni: senki sem elpusztíthatatlan. Még ő sem.A hosszú búcsú mindemellett egy másik tabut is döntöget: nevezetesen azt, hogy hogyan lehet egy kisgyereknek beszélni a halálról. A gyermeki psziché túlzott óvása helyett Horváth tudományos-ismeretterjesztő jellegű animációs videókon keresztül igyekszik felvázolni kisfiának, mi is zajlott pontosan nagyapja testében. Hogyan teltek a férfi életének utolsó napjai, mi is történt pontosan a szervekkel, mielőtt végleg feladták volna a küzdelmet. A tartózkodás és a pátosz helyébe naturalizmus és irónia lép, a művész sem nem titkolózik, sem nem szépeleg. És – bár valószínűleg emiatt kisgyerekes anyukáknak szóló közösségi média csoportokban sokan a szívükhöz kapnának –, partnerként kezeli a fiát, akivel az élet legtermészetesebb és – jelen tudásunk szerint – minden igyekezetünk ellenére is elkerülhetetlen velejáróját igyekszik megismertetni: nevezetesen azt, hogy akár tetszik, akár nem… nem szépítek hát én sem: egy nap mind meghalunk.

Horváth Csaba Árpád: A hosszú búcsú
Nagyházy Contemporary
2024. november 12-30.
Kurátor: Don Tamás