Janca Lili intermédia-művész 2016 óta dolgozik Pacamorf névre keresztelt képzőművészeti projektjén. A történet egy álomképből indult, és számos festményen, plasztikán, objekten, animáción öntött formát. Az alkotói folyamat eredményeként munkáinak főszereplőjével mára egy környezetére érzékeny robotként is találkozhatunk Lili kiállításain.⁠ ⁠ A Printa edition falai között Pacamorf történetének új jelenetei bontakoznak ki. A tárlat narratívájának alakítói LACA, DADA és LAVA: olyan objektek, amelyek a művész által megalkotott interaktív robot alteregóiként jelennek meg a térben. Sugár János megnyitóbeszéde.

Je suis Pacamorf

Janca Lili, Skinned, Printa Edition

A bonyolult kérdéseken általában történetek formájában tudunk gondolkodni, mert így átélhetünk dilemmákat, kipróbálhatunk szerepeket, és végül levonhatunk valami dialektikus tanulságot, ami, ha nem lenne mögötte egy újrajátszható történet, csupán semmitmondó közhely, hímzett szentencia volna.

A 2004-es év videójáték szenzációja volt az azóta kultikussá lett, és a MoMa videó-játék gyűjteményét gazdagító Katamari Damacy játék, amit PlayStation 2-re írt Keita Takahashi. A játék arra a történetre épül, hogy egy apró hercegnek újra kell építenie a csillagokat és a holdat - mindazt, amit az apja, Minden Kozmoszok Királya részegségében véletlenül összerombolt. Az Univerzum újjáépítéséhez a herceg egy mágikus labdát (katamari) kap, amit ha görgetünk, minden nála kisebb dolog ráragad, és ahogy szürreális véletlenszerűségében egyre növekszik, úgy mind nagyobb dolgok, emberek, autók, sőt hegyek tudnak rátapadni, míg végül, elérve egy bizonyos méretet, új égitest lehet belőle. Az indulatvezérelt apák hibáit egy ragadós labda görgetésével jóvátévő öt centis herceg története sokakat megszólíthatott, mert néhány éve Katamari Damacy Reroll néven HD változatban is elérhető a játék.

Janca Lili kiállítása a különböző médiumok ellenére egyetlen képregény, egészen pontosan egy hibrid metaforarendszer alapján működő krosszdiszciplináris és nonlineáris történet. A kiállításon látható szerigráfiákat, festményt, plasztikát, és robotszobrot azonos motívumok teszik három dimenziós történetté, amelyben két szereplőt látunk: a Pacamorfot és a külvilágot, azaz mindenki mást. A történetmesélés nem szájbarágós, mivel nem tisztázott, hogy ki az elbeszélő, ezért a néző eldöntheti, hogy a Pacamorf vagy a külvilág szemszögéből olvassa a történetet; azaz a nonlinearitásból adódóan mindenkinek nagy szabadsága van abban, hogy a részleteket egyénileg hogyan színezi. A lényeg, hogy egy absztrakt módon egyszerű, kézzelfogható világban megjelenik egy hiba, beleszületik egy odanemillő paca, amely ráadásul amorf, azaz zavaróan formátlan, sehova nem illő, mozgó és elfolyó, alaktalan tömeg, körvonalait változtató kiszámíthatatlan lény – jogosan Pacamorf. Más szóval ő a hangsúlyozott más, akit nem lehet nem észrevenni, mert kilóg a környezetéből, nincs referenciája. Legalábbis Pacamorf ezt így látja.

A külvilág, azaz mindenki más számára a Pacamorf a zavaró részlet egy – egyébként transzparensnek hitt –  rendszerben. Ösztönösen félünk mindattól, aminek nincs határozott körvonala és az alakját változtatja. A történet külvilág nevű szereplőjének szempontjából ez maga a puhán gomolygó formálatlan angst, úgyhogy önvédelemből a láthatatlanság ketrecébe zárja az ifjú és ártatlan Pacamorfot. A láthatatlan ebben az esetben az, amit kiiktat a lelkiismeretünkből a tudatunk. És ebben a ketrecben találja magát a Pacamorf. Kérdés, hogy ez a ketrec a gyerekszoba hangulatú környezet titkos háttér-tartozéka, vagy egy önálló új szereplő, amely brutális geometriájával megintcsak kategorikusan elüt mindentől, leginkább és elsősorban a fogvatartott Pacamorftól, aki gátolva van szabadságában, és ezért a külvilágot csupán közvetett módon ismerheti meg.

Azonban a Pacamorf, feltehetően állhatatosságával, lassan leküzdi ezt az akadályt, és születése ketrecéből kilépve hátrahagyja a bénító családi scriptet, ismerkedni kezdve a közvetlenséggel. A szabadság átélése ellentmondásos és fájdalmas élményekkel járó folyamat, láthatjuk ennek a nyomait: öntestutáló firkatetkókkal borítja ártatlan testét, és ezzel a végletekig növeli a feszültséget maga és a környezete között. Míg végül, epizód-lezáró szivárványként megjelenik a testén a piros zippzár – amely ugyan tudvalevőleg könnyedén nyit és zár, azonban kell hozzá egy aktor. Ezért (cliffhangerként) ott marad a kérdés, hogy a Pacamorf talán csak egy álruha, egy báb, amiből kibújik majd valaki, aki megintcsak más, és talán úgy hívnak, hogy Megoldás. De ez már a Pacamorf belügye.

Mi azt tehetjük, hogy ezzel a tudással megkeressük a legközelebbi Pacamorfot.