Lassabb hajnalt! – Enyészpontok 4.0 – megnyitóbeszéd

Turai Hedvig

Ez a kiállítás nem a rendszerváltás körüli eufóriáról szól. Lehetne a kiállítás címe: „Vissza a jövőbe” is. Mert azt a fordulópontot, és ennek a fordulópontnak az utóéletét ragadja meg, amikor a másfajta jövő lehetősége felvillant, majd fokozatosan eltűnt. Ez a fordulópont lehet, hogy nem is pontosan 1989, hanem inkább az 1990-es évek.

A kilencvenes évekre eltűnt az a légkör, amire visszaemlékezve nemrégiben egy újságíró azt írhatta: „Amikor a magyar politikai élet még szórakoztató volt.” S valóban az első szabad választáson több mint ötven párt indult, köztük számos amatőr, dilettáns, önjelölt politikus, akik nyilvános szereplése gyakran hozott mosolyogtató helyzeteket. 

Az Enyészpontok eddigi kiállításai a holokauszttal, antiszemitizmussal foglalkoztak. Az első, a trauma még fellelhető nyomaival, helyeivel; a második a 1945 utáni koalíciós évekkel, a „szomszédokkal”, akik a koncentrációs táborokból éppen hogy csak hazatérő zsidókat, finoman szólva nem fogadták tárt karokkal, eltulajdonított javaikat nem akaródzott visszaadniuk, voltak pogromok is; a harmadik Enyészpontok a Kádár-kor viszonyát vizsgálta a holokauszthoz és a zsidókhoz, az eltakarást, a ki nem mondott, de létező az antiszemitizmust. Ez a mostani, negyedik időben logikusan előrehaladva jut el a rendszerváltásig. Tehát a kérdés: mi köze a rendszerváltásnak a holokauszthoz és az antiszemitizmushoz?

27 enyészpontok trafó galéria 2021 fotóbiródávid

Részlet a Lassabb hajnalt! – Enyészpontok 4.0 című kiállításból, Trafó Galéria, Budapest, fotó: Biró Dávid

1989 után a szólásszabadság jegyében láthatóvá váltak a szélsőjobboldali pártok, csoportok, feltámadt a két világháború közötti nyilas ideológia. Az antiszemitizmus kendőzetlen megjelenése, a közéletben, 1989 után három évvel, Csurka István 1992-es, Néhány gondolat a rendszerváltozás két esztendeje és az MDF új programja kapcsán című írásához köthető. [Kis kitérő a szóhasználatról: egyáltalán nem volt mindegy hogy rendszerváltást vagy rendszerváltozást mond-e valaki. Az akkori MDF-es szóhasználat szerint a rendszerváltozás a helyes, hisz, hangzik az érvelés, váltani fehérneműt szoktak nem rendszert. A demokratikus ellenzék utódai viszont az aktivitást tartalmazó „váltást” preferálták. Már a szóhasználat is felfedte, milyen szellemi közösséghez tartozott a szó használója. Ki emlékszik erre a tulajdonképpen szelíd terminológiai vitára?] A szélső jobb számára a holokauszt és a zsidók mindig is referencia pontot jelentenek, ez az a „másik”, amihez muszáj viszonyulniuk, amelyhez képest meghatározták önmagukat. De a szólásszabadság eljövetelével a holokauszt túlélői, áldoztainak leszármazottai is akartak végre beszélni. 

S mindehhez hozzájön a nemzetközi kontextus. Európai viszonylatban a hidegháború alatt Kelet-Európa volt a „másik” Európa. 1989 után a világ hatalmi struktúrájának átalakulása azzal kecsegtette a kelet-európai, korábban a szovjet érdekszférába tartozó országokat, hogy „visszatérhetnek” az igazi Európába, majd belátható időn beléphetnek az Európai Unióba. A felvétel, számos gazdasági, kereskedelmi előny együtt járt a múlt bűneinek elismerésével, vagyis Európa közös kollektív emlékezetébe is be kellett lépni, s ebben a közös európai emlékezetben alapvető fontosságú volt a holokauszt bűneinek elismerése. Az egykori szocialista országokban ez nem volt egyszerű. Magyarországon az első szabadon választott kormányzat a két világháború közötti Horthy korszak felelevenítésében találta meg saját identitását. A múltban találta meg a jövőt. A korábbi szocialisták hallani sem akartak a múltról, pontosabban a közelmúltról, ők múlt nélküli jövőt akartak, az egykori demokratikus ellenzék pedig a nemzetközi normákhoz akart csatlakozni, de őket terhelte legkevésbé a holokauszt felelőssége. Semelyik oldalról sem volt egyszerű a holokauszt emlékezethez mint terhes örökséghez kapcsolódni, utódként felelősséget vállalni. Az itt kiállított öt művész öt művében, egy-egy tárgyban sűrűsödnek ennek az összetett, ellentmondásos, kaotikus helyzetnek a különböző aspektusai. 

A kiállítás közepén egy szellem lebeg, tehát mindenekelőtt szellemekről kell beszélnünk, halottakról. 1992-ben Szentjóby Tamás Lőrinczy Júlia koncepcióját megvalósítva, vitorlavászonnal letakarta a Gellérthegyi szabadságszobrot, amely valójában a szovjet függés szobra volt, a letakarás fedte fel a szabadság hazugságát. De úgy is értelmezhetjük ezt, mint utalást arra a szellemjárásra is, ami az új államok alapító gesztusává vált. Nem mellesleg 1989-et, a rendszerváltás kezdőpontját is három koporsó jelzi. Holttesteket ástak ki és ünnepi menetekkel vittek át új helyekre, hogy ott ismét eltemessék őket. Ha készülne olyan kimutatás, hol volt a legtöbb újratemetés, hol hordozták legtöbbször egyik helyről a másikra emberek földi maradványait, Magyarország előkelő helyet foglalna el ezen a listán. A szellemjárta város fölött tehát néhány napig egy szellem lebegett, a kommunizmus kísértete, akiből Gróf Ferencnél a fasizmus ku-klux-klan csuklyás kísértete lett. 1992 az év, amikor kiszabadult az antiszemitizmus szelleme a palackból, Csurka István megírta nyíltan antiszemita szövegét, mindeközben pedig Gróf Ferenc computerén a Hungarumlaut betűkészlet konvertálásával küszködött. 

22 enyészpontok trafó galéria 2021 fotóbiródávid

Gróf Ferenc: Hungarumlaut, avagy a szabadság lelkének újratemetése, 2021, fotó: Biró Dávid

Pálinkás Bence és Barna Orsolya videója, szellemkeresés, alászállás a mélybe, de a zseblámpa kísérteties, horrorisztikus fénycsóvája csak egy szemetes, vizes pincét világít be, az egykori szélsőjobboldali pártszékhelyen. A rejtett mélybe vezető csapóajtó, a menekülési útvonal arról árulkodik, hogy ez a szélsőjobboldali gyülekezet, ahol karlendítéssel köszöntötték és testvérnek szólították egymást, ekkor még számba vette a lehetőséget, hogy menekülniük kell, menekülési útvonalat épített ki. 

36 enyészpontok trafó galéria 2021 fotóbiródávid

Pálinkás Bence György: Lassabb hajnalt!, 2021, fotó: Biró Dávid

A világ sokat változott: ma már nem kell félniük, nem kell menekülésre gondolniuk. Testvérnek szólítják egymást azok a hagyományőrzők is, akik az ország közepén, Szarvason találkoznak. Ebben az egyetlen szóban benne van az a hagyomány, az a gondolatkör, amelyhez csatlakoznak. Térben egészen közel azokhoz a zsidó fiatalokhoz, akik szarvasi táborukban a zsidó kulturális örökséget találják meg, tanulják meg. A zsidó ifjúsági tábor éppúgy a saját hagyományait őrizte, ahogyan az ország közepe köré gyűltek, de a két közösség párhuzamosan, egymás mellett létezett, létezik, a zsidó tábornak semmi köze a városhoz, a helybeliekhez, az ország-középhez, és fokozatosan, az évek során egyre kevesebb lett még az a kevés is, a párhuzamosok nem találkoznak. 

15 enyészpontok trafó galéria 2021 fotóbiródávid

KissPál Szabolcs: Miféle reneszánsz?, 2021, fotó: Biró Dávid

KissPál Szabolcs hanginstallációjában ez a két történet időnként érthetetlenül egybemosódik, összegabalyodik, nincs értelmes kapcsolat a két oldalról beszélők között, bár az sem mindegy, mi hol állunk, amikor hallgatjuk az interjúkat. Az ország közepét egy malomkő jelölte, amely eltűnt, vagy talán mégsem, hisz itt van. KissPál Szabolcs műveiben gyakran találkoznak különböző, egymással ellentétes világnézetek, emlékezetek, de nem kioltják egymást, hanem éppen összekapcsolódásukat mutatja meg, olykor együttélésük lehetőségét is. Ez a zsidó sírból készült malomkő viszont semmilyen optimizmusra nem kínál lehetőséget. A sírkő átfaragásával örökre megsértették a zsidó hagyományokat, amelyek szerint sírokat megbolygatni tilos. És az is nehezen elképzelhető, hogy az ország közepét egyszer majd egy héber feliratú sírkőből faragott malomkővel fogják a magyar hagyományőrző „testvérek” jelölni. 

08 enyészpontok trafó galéria 2021 fotóbiródávid

Gosztola Kitti: Sűrítmény, 2021, fotó: Biró Dávid

A rendszerváltás zavaros vizeiben halászóknak fura történetei vannak. Gosztola Kitti egy ilyen történetet dolgoz fel, amely a Traubi szódához kapcsolódik. A nyolcvanas éveknek ebben a nosztalgia italában összekapcsolódik a kóser receptura, az osztrák brand, a világ sok helyén gyártják és árulják különböző, kissé eltérő variációkban, jelképezhetné akár a multikulturalitást is. A kóser üdítőital mint a nemzetközi piacon megjelenő sikeres magyar termék. A történet mégsem erről szól itt: a potenciális sikertörténet, együttműködés helyett egy elnyúló pereskedésről. Traubi szóda brandjének jogtalan átvétele persze nem kivételes eset, különösen nem ekkoriban, a copyright „szabad” értelmezésében, a könyvkiadás rendszerváltást követő reneszánszában a korábban betiltott, nem hozzáférhető irodalmat, mások szellemi termékét kisajátítható közkincsként kezelték. A Traubi története, a 2016-ig elnyúló per, bőséges táplálékot nyújtott az antiszemitizmusnak, feldobott labda volt a zavarosban halászó zsidó sztereotip képének felelevenítésére, amelyet a szélsőjobboldali sajtó nem is mulasztott el lecsapni. Az, hogy az Amerikából, a rendszerváltás után hazatérő zsidó üzletember látott fantáziát abban, hogy kóser termékké nyilváníttassa és így forgalmazza a Traubit, annak reményét is kifejezi, hogy a rendszerváltást követő, új sokszínű szabad világban a hagyományokat követő zsidó élet is újjászületik, egyféle reneszánszát fogja élni. Ahogyan a szarvasi tábor is ezt jelzi, KissPál Szabolcs Miféle reneszánsz? című munkájában. 

01 enyészpontok trafó galéria 2021 fotóbiródávid

Nagy Csilla: Pulóver, 2021, fotó: Biró Dávid

Nagy Csilla kapcsolódik a legközvetlenebbül a holokauszt témájához, amikor egy túlélővel, úgy azonosul egy tárgyon keresztül, hogy lemásol, újraköttet egy kis gyermek pulóvert, a pozsonyi Zsidó Közösségi Múzeumban őrzött tárgyat. És hozzáteszi annak az orvosnak a történetét, aki gyermekként ebben a pulóverben bujkálva élte túl az üldöztetést, és a pulóver mint emléktárgy történetét is. A túlélő a saját testével érintkező tárgyat adományoz a múzeumnak, ahol abból kiállítási tárgy, az rejtőzés stratégiájának jelképe lett. A rendszerváltás után azt reméli, hogy megváltozik a viszony a zsidósághoz, ehelyett az előző rendszerek kontinuitásával találkozik. Orvosként azok testét érinti meg, akik annak idején üldözték, annak az ideológiának a hívei ma is, amely az ő létezését fenyegetette.   Valós és fiktív tárgyaiban, tárgymásolataiban mindegyik kiállító egy zavaros, kaotikus világot idéz fel, műveik a múlt, a beteljesületlen remény enyészpontjában találkoznak. A rendszerváltásra emlékezve azt teszik, amit Walter Benjamin történelmi téziseiben így fogalmazott meg: „Történelmileg artikulálni a múltat, ez nem ugyanaz, mint megállapítani ’hogyan is történt valójában.’ Inkább azt jelenti, hogy hatalmunkba kerítünk egy emléket, mely valami veszélyes pillanatban fölvillan bennünk.”

Lassabb hajnalt! Enyészpontok 4.0 – kortárs reflexiók a rendszerváltáskori antiszemitizmusra és zsidó identitásra, Trafó Galéria, Budapest
2021. 12. 18 – 2022. 01. 30.