Magyar Géniusz megnyitóbeszéd

Csikós Attila

Zengzetes cím, és adja magát, hogy hömpölygő, nagy mondatok felütése legyen, érzelmektől átitatott, sodró, büszke és nosztalgikus (mert valahogy büszkeségünk mindig a nosztalgiába csap át, talán ez életmegközelítésünknek egyik eredője), érzelmekkel áradó beszély vegye kezdetét, melyben (vagy inkább a feltüzelt és átérzett tiráda által, miatt és okán) nehezen lehet megúszni bizonyos áthallásokat, társadalmiakat, töténelmieket és politikaiakat, mert ez is jellemző (nem jellemzően magyar, de minden magyarra jellemző) képességünk, a sorok közt olvasni, allegóriákat és utalásokat találni, pár szóból megkonstruálni a valóság egyfajta, általunk látott mintázatát, szavak ornamentikáját, „tudjuk jól, hogy mennek ezek”, mondjuk, és nem csak, hogy tudjuk, pontosan értjük is, hogy melyik mondat „hova üzen”, kinek szól, melyik teszi idézőjelbe önmagát, vagy amit a többi látszólag jelent, képesek vagyunk meglátni a nyelvben és történések között is összefüggéseket, arányokat, torzulásokat és alakzatokat, és épp ezért és épp ezzel a címmel nehéz olyan szöveget kezdeni, mely mindenkinek ugyanazt jelenti, ami csak az, ami, egy rövid megnyitó, ahogy ezek a képek, melyek szigorú geometriai, mégis nagymértékben szabad világa sajnos sokak véleménye szerint bármit is jelenthet (emberi vonás homályos távlatokba helyezni, az enyészpontba rejteni, amihez nincs szemünk, amit nem értünk), holott épp ezek az alkotások – Kassáktól Bullásig – azok, amik, a magyar konstruktivizmus több, mint százéves (áthallásokat és szövegmagyarázatokat, egyéni olvasatokat feleslegessé tevő) sikertörténetének nagyszerű művei, egyben a magyar szellem tiszta és világos bizonyítékai.

154547264 2968648970024559 6672222790286524798 o

Részlet a kiállításból, fotó: Kutner Ádám

Amikor Iván megkért, hogy nyissam meg ezt a kiállítást, zavarba jöttem, nem vagyok a téma szakértője, és arra a kérdésre sem tudom a választ, amivel közös gondolkodásra csábított, miszerint hogyan is van ennyi világhírű, a geometrikus ábrázolás, a konstruktivizmus területén, néha már-már a matematikai teóriák világában alkotó képzőművészünk, matematikusunk (a Bolyaiktól kezdve Farkas Gyulán, Fejér Lipóton, Neumann Jánoson át mondjuk Lovász Lászlóig), megannyi bajnokunk a magas szintű kombinációs képességeket igényló sportban, a sakkban, honnan jött „a” Rubik, Erdélyi Dániel Spidronja, Várkonyi Péter és Domokos Gábor Gömböce, honnan a rengeteg kombinatorikával, informatikával, játék- és hálózatelmélettel foglalkozó tudós, kutató, felfedező, akiknek eredményeitől hetekig hangos a nemzetközi sajtó? 

Boldogan mondanám, hogy ilyenek vagyunk. Ami persze méltatlan általánosítás volna, és épp azt bagatellizálná, amilyenek vagyunk, nem mellesleg mindazokat az eredményeket értéktelenítené el, melyeket ha segített is egyféle egyéni (sajátosan magyar) látásmód és tapasztalat, de semmiképpen sem csupán „ilyenségünkből” vagy „olyanságunkból” fakadtak. 

Meglátásom és tapasztalataim szerint éppen nem vagyunk „ilyenek” (vagy „olyanok”), kedvező klíma alatt (volt-e valóban ilyen vagy olyan?) mindig más megközelítéseket keresünk, az ilyent nem vesszük axiómának, az ilyen olyanja érdekel, heroikus és aktuális példával élve: szembemegyünk és mégis hátrafordulva nyilazunk. Nyelvünk logikáját követve egyetlen „problémát” problematikává toldalékolunk (ennek romboló következményeit is ismerjük mindannyian), s bár képesek vagyunk megérteni a „probléma” gyökerét, az okot, ahogy a szótövet (némely szavak esetében az ősetimont) is felismerjük, de értjük a jelek, ragok és képzők által alkotott, a végső szóban megbújó összes szó és kifejezés mindegyikének önálló jelentését is, fraktálokhoz hasonlóan ágaznak el érveink és meglátásaink, ami megint geometria, ha nem is euklédeszi. Akkor a nyelv?

Nyelv és matematika régóta szoros kapcsolatot ápol. Pásztor K. Mária írja:

A matematika és a nyelvészet kapcsolatában érdemes szólni azon észrevételekről is, amelyek szerint a matematika is egy sajátos, absztrakt nyelvet képez. Ezen állítások relevanciáját adja egyfelől az, hogy a természetes nyelvekhez hasonlóan a matematika is rendelkezik egy alapvető jelkészlettel, amely az alapfogalmakat, a matematikai nyelv szókészletét jelöli; másfelől hogy adva van egy szabályrendszere is, amely a jelek egymás közti viszonyát, kombinálhatóságát, a matematikai szintek és műveletek „grammatikáját” határozza meg; sőt még egy metanyelvi apparátusról is szólhatunk, amely a kódrendszer és a szabályok értelmezését, a matematikai nyelv leírását teszi lehetővé.

Talán a nyelv. Vagy létezik másfajta, egyedi látásmódunk talán? A szürrealizmus irányzata a múlt század elején született, de a világnak valóság feletti, elvont és absztrahált megközelítése létezett-e korábban is a magyar tudatban? 

Figyelemre méltó, hogy a szakkutatókon kívül két költőnk is ír a népdalok utánozhatatlan, sajátos alkotás- és látásmódjáról (Csoóri 1969; Illyés 1976). A népdalok korábbi „egyszerű”, „naiv”, „realista” minősítései ellenében mindketten a szimbolikus – sőt nemegyszer szürrealista – ábrázolásmód meglétét és tudatos, hagyományos alkalmazását tartják a magyar népdalok egyik jellegzetességének. E gondolat következetes képviselője Lükő Gábor (1942), és ehhez a témakörhöz kapcsolódik Dankó Imrének (1962) az almáról, Erdélyi Zsuzsannának (1961) a színek szimbolikus jelentéséről készített tanulmánya, valamint Bernáth Béla összefoglalása (1981) a magyar népdalok szerelmi jelképrendszeréről.

Mégis van bennünk valami különleges?

Máshogy látjuk és építjük fel magunkban a világot, másra kérdezünk rá, és a nekünk feltett kérdésekre a nem várt módon válaszolunk?

Nem tudom.

Abban viszont biztos vagyok, hogy nagy szükségünk van most a tisztánlátásra, a teóriák, vélemények, lehetőségek és vulgárfilozófiák világában az igaz és hamis, a helyes és helytelen nemcsak bölcseleti, de már-már geometriai pontosságú elválasztására, egyfajta szellemi konstruktivizmusra, s ebben támaszkodhatunk a nyelvre, hagyományainkra, melyek közül a geometrikus absztrakció több, mint százéves jelenléte vitathatatlan tradíció, ráadásul szépelgés és nosztalgia nélkül kijelenthető, hogy ma is eleven és modern… él és virul. 

Rimbaud felkiáltása volt, hogy „Modernnek lenni mindenestül!”, amit én mindig úgy vettem, hogy számoljunk fel mindent, ami kiüresedett, kitaposott, kiürült, még ha korszerűnek tűnik is, s ha kell, ha tudunk, nyúljunk vissza ezer vagy épp száz évet egy forradalmi gondolatért. Nem szenvelgésből, nem dicső múlton merengésből, semmiképpen nem nosztalgiából (különösen nem azért, hogy az emlékezés életállapot legyen!), inkább ahogy a Spidron megalkotója, Erdélyi Dániel tette. Így beszélt erről: "Ami legjobban izgat, az Platón híres leírása, kozmoszmodellje a Timaiosz című könyvében. Ott háromszögekből csinál egy világmodellt, ami mozog. Nagyon pontosan, több mint száz oldalon leírja, hogy mire gondol, de még soha senki nem tudta lemodellezni. Erre vágyom, hogy ezt meg tudjam fejteni, meg tudjam csinálni."

Törüljük el végleg az enyészpontot vagy helyezzük vissza alkotmányos jogaiba, csak éljünk a kifejezés szabadságával! Vegyük észre a magyar géniuszt, s az azt e kiállításon igazolni hivatott alkotásokat! Vegyük észre végre a nikkel szamovárt!


Kiállító művészek: Bátorfi Szabolcs, Berta Julianna, Boros Tamás, Böszörményi István, Braun András, Bullás József, Ézsiás István, Fajó János, Gályász Anett, Haász István, Haraszty István, Maurer Dóra, Kassák Lajos, Kelle Antal, Kontur Balázs, Kovács Attila, Ilona Lénárd, Marafkó Bence, Milasovszky László, Vera Molnar, Nemes Judit, Ottó László, Plank Antal, Nicolas Schöffer, Sápi Márton, Somody Péter, Saxon Szász János, Varga Kristóf, Victor Vasarely, Ganna Voytenko, Wolsky András, Zalaváry József

Helyszín: MaxCity (2045 Törökbálint, Tópark utca 1/a), II. emelet, 213.

A kiállítás 2021. április 30-ig látogatható.


1 Pásztor K. Mária: A nyelvészet matematikája In: Létünk, 2014/4., 121 o.
Magyar Néprajz V. Főszerk.: Paládi-Kovács Attila. Budapest, Akadémiai Kiadó, 1988–2002, 425. o.