A szexualitás történetének bevezetőjében Michel Foucault úgy fogalmaz, azért nem célszerű a hatalmat az elnyomással azonosítani, merthogy az jóval összetettebb jószág. Tehát nem azért nem szerencsés az azonosítás, merthogy nem elnyomó a hatalom, hanem azért nem, mert jelentősen alábecsüljük annak természetét, ha ezzel az egyetlen jelenséggel szeretnénk leírni működését, belső logikáját.

Először is a hatalom nemcsak a hatalmasoké, hanem mindannyian gyakorlunk valamiféle hatalmat, ugyanis minden társas helyzet magában foglalja a hatalom szerkezetét, mikrofizikáját. Függetlenül attól, hogy tudtukon kívül az elnyomottak és a kisemmizettek is részesei a hatalom gyakorlásának, az irányítás, a diskurzus tematikáinak, nyelvezetének, atmoszférájának, az erővonalak tektonikájának megszabása mégiscsak a politikai hatalmat gyakorlók kezében van. Ennek azonban nemcsak a nyílt elnyomás, hanem a népesség tagjairól való gondoskodás, betegségeik kezelése, a járványok terjedésének megakadályozása, sőt úgyszólván az emberek hiúságának legyezgetése, hájjal kenegetése, szép szóval való hitegetése, kedvezményekkel való körüludvarlása éppúgy része, mint a pozitív tettrekészségnek, tehetségnek, teljesítőképességnek nevezett kizsákmányolás. Olyan, mintha a hatalom a legvisszataszítóbb munkafolyamatot is bekenné láthatatlan mézzel, és mi, a társadalom tagjai ügyet sem vetve a nehéz és kellemetlen munkavégzésre, csakis a méz nyalogatásával, annak ízével volnánk elfoglalva. Nagyjából így működik a háború is. Ép ésszel nehéz lenne elképzelni, hogyan voltak képesek nagyvárosokban százezres tömegek lelkesedni azért, hogy kitört a nagy háború, mely az emberiség addigi történetének legvéresebb, legtöbb szenvedést és maradandó károsodást okozó erőszakos eseménysorozatává vált. 

„Ám ez az óriási hatalom a halál felett – írja Michel Foucault – (…) ettől fogva annak a hatalomnak a kiegészítéseként jelenik meg, amelyet immár pozitív módon gyakorolnak az élet felett, amely gondját viseli az életnek, felértékeli, megsokszorozza és átfogó módon szabályozza az életet és felügyeletet gyakorol felette. Ettől fogva már nem a védelemre szoruló uralkodó nevében indítják a háborúkat, hanem a közösség egészének nevében, egész népeket fordítanak szembe egymással, hogy az élet nevében kölcsönösen legyilkolják egymást. Ettől fogva életfontosságú a vérontás. Számos rendszer azért indíthatott annyi háborút és küldhetett halálba annyi embert, mert úgy érezte, gondoskodnia kell a társadalom és a faj életéről és fennmaradásról. És megfordítva: a háborús technológia minél inkább rákényszeríti a totális pusztításra eme rendszereket, a háborúk megindítása és befejezése annál szorosabban kapcsolódik a túlélés puszta tényéhez. (…) Gyilkolni annyi, mint életben maradni – s ez az elv, mely egykor harci taktika volt, ma az államok közötti stratégia alapelve”. Nyilván az sem véletlen, hogy a Meg kell védeni a társadalmat című előadásában egyszer csak ezzel a javaslattal áll elő a francia filozófus: „A hatalom: háború, más eszközökkel folytatódó háború. És ha e pillanatban megfordítanánk Clausewitz javaslatát, akkor azt mondanánk, a politika nem más, mint a háború folytatása más eszközökkel”.

Carl von Clausewitz, porosz katonatiszt, a 18–19. század nagy politikai elméletírója, aki a háború praxeológiájának megalkotása közben úgyszólván tudományos szintre emelte a korábban a taktika és a stratégia hadászati kérdéseivel foglalkozó szakírók fejtegetéseit, valójában az Albert Ádám kiállításának objektjeihez kapcsolódó Szun Ce-idézetek távoli rokona. A Kr. e. 5. században tevékenykedő kínai hadvezér és az európai kora modernitás hadtudósa abban mindenesetre egyetértett, hogy a háború adott célokért folyó, lehetőségeiben a legmesszebb elmenő, de nem parttalan és nem öncélúan erőszakos folyamat. Felfogásukban a háború nem önmagáért az erőszakos ösztönök kiéléséért, hanem az erőforrások és diszpozíciók újrarendezése utáni békéért folyik. Ebben úgyszólván minden erőszakelmélet egyetért. Ha elfogadjuk Foucault javaslatát a képlet megfordítására, akkor a politikát is felfoghatjuk az erőforrások és a diszpozíciók újrarendezésére tett kísérletnek, mely – napjainkban, az euró-atlanti övezetben – elsősorban az erőszak szimbolikus formáit használja céljai elérésére. Az alaphelyzet tehát az „elit” versus a „társadalom összes többi tagja” közötti érdekellentét fokozása: 1) a „mi” és a „ti” közötti határ mindennél tónusosabb érzékeltetése; 2) háborús helyzet eszkalálása; 3) az erőforrások koncentrálása, egyetlen pontba sűrítése; 4) az elithez nem tartozó „többiek” kivéreztetése; 5) minden társadalmi konfliktus kiélezése, szélsőségek felé tolása.

Úgy vélem, Albert Ádám kiállításának módfelett tudatos szöveg- és anyaghasználata e kettős törekvést jeleníti meg a kiállítás terében. A hadászati, stratégiai és taktikai alapelveknek a hétköznapi politikai retorikába és gyakorlatba való átültetése úgyszólván a társadalom ellen folytatott háborúvá teszi a mindennapokat. A súlyos fémszerkezet, a nehéz kőzet, a tardosi vörösmárvány, a bevésett babérkoszorú, a sikeres vadászat utáni trófeaként funkcionáló agancs a hatalom dicsőségét hirdetve úgyszólván a fentebb vázolt társadalmi valóság helyett áll. Sokak számára eme szimbólumok, jelvények győzelmet, uralmat, nagyságot, dicsőséget, hatóképességet jelentenek. S akad talán olyan is, akinek regnálást, hivalkodást, talmi pöffeszkedést, ócska cicomát és a valódi társadalmi ügyekben való tehetetlenséget fejez ki. Ám ha a hatalmi jelvényeket, a nagyravágyást, a mindent uralni vágyást és a magasra törést kifejező anyagokat spektákulumnak látjuk, akkor nem az a kérdés, hogy mi az a valóság, hanem az, hogy mit enged a hatalom valóságként érzékelni – s ha engedi, miképpen láttatja azt. Ha az utcán fekvő emberek tömegeiben világszerte nem a társadalmi igazságosság hiányát láttatja a spektákulum, hanem a munkára és boldogulásra képtelen emberek megérdemelt kitaszítottságát és megvetését, akkor az utca embere egy idő után valóban ezt fogadja el valóságként. A kép erősebb, mint a tapasztalat. Azaz, a fejünkben lévő, ún. mentális kép erősebb, mint a közvetlen, ámde formátlan tapasztalat. A spektákulum, ez a színre vitt látszatélet tehát hatékonyabb, mint a tapasztalati valóság, az ezt előállító médiát nem véletlenül nevezik egyre inkább figyelemgazdaságnak. A társadalom figyelmének birtoklása és szüntelen irányítása a legfontosabb hatalmi eszköz. 

Így a legfontosabb, ahogyan Szun Ce vagy Clausewitz is kiemeli, a valóságról szóló információk uralása és előállítása. A másik lehetséges válaszainak preventív feltárása, úgyszólván a másik fejével való gondolkodás, ami elvezet az ellenségként tekintett sokaság teljes lebénításához, majd legyőzéséhez. „A győzelem legfőbb feltétele az előzetes tudás – írja Szun Ce –, amely érdekében titkos ügynököket kell alkalmazni”. „»Hírek« alatt az ellenségről és annak országáról nyert összes értesüléseket – így Clausewitz –, tehát minden eszménknek és cselekedetünknek alapját értjük. Vizsgáljuk csak ennek az alapnak természetét, megbízhatatlanságát és változékonyságát, s csakhamar látni fogjuk, mily veszélyes a háború épülete, mily könnyen roskadhat össze s temethet el bennünket romjai alá”. Egy kifordított, falra erősített dekoratív porcelánfedő ebben a kontextusban sokkal inkább hírszerzésre szakosodott célszerszámnak tűnik. De ne csak a háborús kémlelést lássuk benne, hanem a munkahelyekre telepített, a munkavállalókat megfigyelő kamerákat is. A megfigyelés, a kikémlelés, a félig-meddig rejtett információszerzés nem a másik megbélyegzéséhez, hanem a figyelem paralizálásához, végső soron a legyőzéséhez és a kizsákmányoláshoz fontos.

Regnum et gloria. Baszjad izüt. Lorem ipsum. Same in english.

1 – Michel Foucault, A szexualitás története. I. A tudás akarása, Budapest, Atlantisz, 1996, 141. (A fordítást módosítottam.)
2 – Michel Foucault, „Il faut défendre la société”. Cours au Collège de France, 1975–1976, Paris, Gallimard–Seuil, 1997, 15-16.
3 – Szun Ce, A háború művészete, Budapest, Helikon, 2015, 58.
4 – Carl von Clausewitz, A háborúról, Budapest, Athenaeum, 1917, 71.
5 – 2021 őszén, az Eucharisztikus Kongresszuson hivalkodó felirataként használt „lorem ipsum” vagy egyszerűen „lipsum” kifejezés valójában a nyomdai előkészítés során használt, latint imitáló halandzsaszöveg. Célja, hogy a betűk, betűközök és szóközök révén tipográfiai szempontból láthatóvá váljanak az egyes betűtípusok jellegzetességei, szemléletessé váljon a szöveg képe, elrendezése.

Albert Ádám: Regnum et Gloria
Kisterem Galéria
2023. október 25. – november 24.