Nem volt olyan régen, hogy Csatlós Asztrid végzett Pécsen, a Művészeti karon, festő szakon. A képzési időt vagy az iskolát talán tekinthetjük egynemű közegnek, és ha nem is mindig követhető szabályokkal, de távolabbról óvó állandósággal. Jóllehet túlzó a megfogalmazás, de a tanulóévek angolparki sétái (még akkor is, ha ez a szomszédos Balokány- ligetet és a mögötte elterülő kissé szlamos erdősávot jelenti) és a diploma után visszatért Szegedre. És kézzelfoghatóvá is tett egy lehetséges helyzetet: mi történik a művészhallgatóval, ha végez? Ezzel azt a kérdést élesítette ki, amivel ritkán foglalkozunk, a statisztika, számok, grafikonok pedig nem mondanak sok kézzelfoghatót egy fiatal művész sorsfordulóiról. Mindezt csak azért hozom fel, mert Asztrid is utal rá, Pécs után hazatért Szegedre, a boldogulás és a munka régi-új helyszínére, ami első nagyobb kiállítását, az itt látható Nocturnal predators című installációt ihlette. A cím szándékolt angolsága így egy kissé úgy hangzik, mintha filmet nézni indulnánk, vagy legalábbis, kisvártatva egy jól kistafírozott media-lab-ben kószálnánk 3D-ben nyomtatott tárgyak között – a humor több szinten is működik ezen a kiállításon.  A realitás talaján létrehozott fikció pedig mindig nehéz mutatvány.

Az éjjeli ragadozók valójában átemelt és átlényegített helyszíne „a lakóhelyemhez közeli földesútnak. Ez a rész nagyon közel esik a határhoz. ... Ezen az elhagyatott útszakaszon szoktam, futni, meditálni, közben számolni az oszlopokat, hogy kiszakadjak a hétköznapi gondolataimból. ... ez az az útvonal, amelyen keresztül a menekültek próbálnak átszökni. Az elhagyatott útszakasz önmagában nem árulna el semmit, ha nem lehetne felelni egy-egy elhagyatott rossz cipőt, családi fotókat, hálózsákokat. A hátrahagyott használati tárgyakat a földes utat övező villanyoszlopokhoz szokták felhalmozni.”

A tárgyszerű leírás visszatekintésre indít: Asztrid szakdolgozatára – Mi lehet a fekete dobozban? – , ami a kérdést most igen leegyszerűsítve a művészet és a természettudomány kölcsönhatásaiban vizsgálja a tudomány határainak elmosódását, a science-fiction- zsánerek működését, a földi dimenziók elhagyását a kortárs vizuális médiumokban. Kepes György pedagógia gyakorlatára erősen támaszkodva azt kutatta, hogy a tudomány keménységét a művészet koncepciói hogyan puhítják fel és engedik láttatni a jelenségek mögötti „szunnyadó költészetet” (ahogy azt Kepes a Természet elveszett pompája című esszéjében írja). Ha már tiszta költészet, nehéz az  „Őszi éjjel izzik a galagonya” tárgyszerű képétől szabadulni a vérvörös bokor sziluettek láttán. De ezt a víziót már az installáció dobja fel, ami a rendelkezésre álló teret szinte teljesen bekebelezi. Megfigyelő pozícióink is ebben a háromdimenziós kép-térben, mindig-valamin-belül vannak. Ha jobban megfigyeljük, egy kettős-nézőpontú felvezetés folyamatos jelenében vagyunk, ahol a nagyméretű kétdimenziós festmény is egy titokzatossággal övezett passzív cselekvéssor egyetlen, éppen csak kitüntetett eleme. A festett kép azt sugallja, mintha mintavétel lenne egy nagyobb egészből; az űr vagy a mélytenger puhaságában csápok, sejtzsákok, csillámok fodrozódnak, foszforeszkálnak, apró pukkanásokkal kisülnek, egy barátságos univerzum képét adva. Ez az univerzum azonban lelép a képről és pszeudo-önálló életbe kezd a vörös izzású tereptárgyak (bokrok, tócsák) lábánál. A hibrid lények ugyanazok a teresedő csápok, mint amik a képen szerepelnek, csak éppen fejük is van: lábasfejűek. Mozgás és a kogníció egyetlen fizikai testben. Tudjuk, a polipok, a tintahalak is az állatvilág túlélésre kódolt hipertestjei. Csatlós Asztrid lábasfejű lényeinek az ábrázata ábrázolat: nem hagy kétséget a kitaláltságukról és a megcsináltságukról, ahogy a papírmasé keretezés sem, ami a hadászatból átemelt álcázás technikájával él. De látjuk, a kamuflázs, a mimikri jelentése és funkciója abban a pillanatban kioltódik, amikor szertelenül kiáradó (egyebekben biológiailag lebomló) keretként gondolunk rá.  De mivégre is mindez? A kiállításhoz írott szerzői gondolatoktól, látjuk távol kerültünk: „A sorozat alapkoncepciója egy korábbi fotódokumentációmból indult ki, mely a 2015-ben induló migrációs hullámmal foglalkozott. A helyszín a lakóhelyemhez közeli földesút (...)” Ha nem a tárgyakat és eredetüket tekintjük, csupán a mozgásukat figyeljük (ott van; nincs-ott; halmozódik; eltűnik, csendesen átalakul stb.), akkor a kiállítás teremtett világával való analóg mozgás modelljét, vagy annak kísérletét látjuk. Nem kritikai olvasatban gazdag dokumentációt olvasunk/kódolunk, hanem a fikció terepén, a mágikus realizmus szegedi vidékén járunk, és ez legalább annyira irodalom/színházi keretezés mint látvány. Indokolt hát az idézőjel is, ami a sárga leplek formájában, Máyá fátylaként lengik körül a jelenést, ahová éppen most bebocsátásunk van.

Csatlós Asztrid: Nocturnal predators
Kurátor: Kovács Eszter
Művészetek Háza, Pécs
2023. február 10 – március 3.