Tisztelt egybegyűltek!

A Wired Magazin főszerkesztője, Chris Anderson A teória vége című cikkében azt állította, hogy ma a statisztikai számításokhoz kapott adattömeg teljesen fölöslegessé tesz bármilyen elméleti modellezést. A rendelkezésre álló adatállományt már nem elméleti megközelítésnek vetik alá a nagy cégek, hanem sokkal inkább mintázatokat keresnek bennük, amelyek arra szolgálnak, hogy akár az adatok kiszámíthatatlan területeit is rendezzék. Ebben az értelemben a filozófia is fölöslegessé válik egyszer, mert a világot mérő adatok magukért beszélnek. (1) Az értelmiség nyilván tartja magát ahhoz, hogy a jelenségek megértéséhez különböző gondolati megközelítéseket adjon, illetve kapjon. De, ahogy mondani szokás „más a gyerek fekvése”, ha mondjuk nem kell Slavoj Žižek egy háború kirobbanásának okainak feldolgozásához, mert annak kitörését egy algoritmus sokkal helyesebben fogja elemezni, mint egy korszakos gondolkodó.

Gáspár György kiállítása kapcsán azért jut ez eszembe, mert az ő munkásságának elemzésekor is vágynánk rá, hogy filozófiai fogódzókat találjunk. Ennek oka egy kettősség, amit művein könnyű észrevenni, mert a rendszerezés és precizitás szándékai mögött nála is mindig jelen van a kiszámíthatatlan érzetének megteremtése, illetve művészi élménye, amit maga idéz elő az alkotás során. Ha e műveket mint adatokat, vagy tényeket nézzük, akkor a részletek, a technika, a vonal és formarendszer, valamint a rétegek megfigyelése elvileg elég is lenne ahhoz, hogy megértsük munkáit. Ez részben megkönnyítené a helyzetünket, de részben nehezítené is, mert nagyobb jelentőséget adna annak, hogy a részleteket milyen szavakkal nevezzük meg, milyen nyelven írjuk le. Szóval, hogy a magam csapdájába essek: Gáspár György munkái kapcsán Derridát szokta emlegetni, akit, ha követjük a kor hívó szavát, már nem kell idéznünk, így felszabadultan mellőzhetjük szavait, viszont a nyelvi megnevezés fontosságának megvallásával nem tehetünk mást, mint hogy Wittgensteinre támaszkodjunk.

Számomra Gáspár György munkáinak megfejtéshez a művészi kiindulópont meghatározása lenne az alap: hogy meg tudom-e nevezni azt a gondolati – érzelmi motivációt, ami a munkák létrejöttét elindítja. Ha ez menne, akkor talán egyszerűbb lenne erre az alkotói origóra építeni egy értelmezési kísérletet. 

Nekem az az érzésem, hogy György munkáinak magját a személyes érzetek, képzetek, érzelmek, helyzetek vonalakkal való rajzos leképezése jelenti. Ez egy firka, egy lehetséges mű vázlat, amit György fel is vázol, és ami rendszerint kaotikus, de számára ebből már kihámozható a rend, egy következő mű formai rendszere. Ez művészi programjának célja: hogy a rajzból konkretizálódjon a mű, ami az eredeti érzelmet maga alá temetheti ugyan, hogy teljesen más utakon és szinteken, de mégis mindig utaljon arra, hogy milyen kiinduló vízióból nyerte el végső formáját.  

A művek létrejöttére az „építés” szó sok szempontból pontos. A kiinduló rajz víziója nagyon hasonlít az építészek teret és formát meghatározó első firkáira, nem is beszélve a mű rétegeit meghatározó, már pontosabb vonalhálózatra. Csakhogy, Gáspár György módszerében az intuíció legalább olyan hangsúllyal szól be a művek alakulásába, mint a tervezés. A mű folyamatosan alakul, rétegről rétegre épül attól függően, hogy a mélyebben elhelyezkedő rajzolat mit kíván. A kihívás az, hogy a sűrű vonal hálózatokból hogyan redukálja a mintázatot addig, amíg az egy olyan egyensúlyi állapotot nem ér el, ami egyszerre szól a statikusságról és a kibillenés lehetőségeiről. A rétegzett technika azért tér el a képzőművészet síkkompozíciós eljárásaitól, de a szobrászat térképzésétől is, mert itt minden réteg kialakítása lassú munkafolyamat, és a kompozíció hatása, a végeredmény csak akkor áll össze, ha az egymásra vetülő rajzolatok már összeadódnak és megnézhetők. A beavatkozás, a folyamaton való változtatás lehetősége a mű szimbolikus, lényeges eleme. 

Gáspár György tehát több síkon is történetekben gondolkodik. Történet a kiinduló pont, de történet a mű maga is, azáltal, hogy bár a néző ezt nem feltétlenül látja, de alakul akár az üvegre rajzolás lépéseinél is. Narratív geometria, ezt a szót használja munkáira épp ezért, amire utal a művek címeivel is, amelyek a már említett érzetek mélysége felé vezetik a nézőt. Vagy ha erről csak áttételesen beszélnek is, azt mindenképpen elárulják, hogy a mű forrása nem matematikai vagy geometriai, hanem sokkal inkább valami olyan, aminek alapélménye egy átélt valóság, vagy hogy konkretizáljuk: maga az élet.

E kiállításon Gáspár György egy új sorozattal jelentkezik. Új a motívum, mert a rácsszerkezetek helyett körzővel rajzolt formákat látunk, amelyeket mintha szíjak bonyolult rendszere tartana egybe, és értelmezne valamiféle láthatatlan funkciót. Ez a motívum egy olyan kort idéz, amikor a gépészmérnökök mechanikai áttételek révén oldottak meg olyan feladatokat, amelyet ma már rég számítógép és elektronika vezérel. A „gép” a modern kor szülötte, archaikus formája is szimbolikus: a képzettársítások mentén visszavezet a klasszikus avantgárd korába, amikor Marcel Duchamp, a futuristák és az orosz avantgárd szószólói a szerkezetek rajzolatát méltatták. Számukra a gép-szimbólum a jövőt jelentette, egy alapjaiban megváltozó kor szellemét. Gáspár számára a korabeli mechanika technikai kivitelezése, a szerkezetek transzparenciája és a precizitása rokon múltbeli jelenség saját munkamódszereivel, így ez a sorozata is – mint a korábbiak – egyszerre szól a referenciákról és a jövő vízióiról. 

De a sorozatban új a technika, a felületi színezés is. A vonalrajz helyett itt több esetben hengerrel festett, sejtelmes, füstös rétegeket látunk, amelyek mögött újabb körkörös formák és azok összekötései tűnnek fel. A rétegek, mint egy „köd”, sejtelmességükkel csak fokozzák az ismeretlen funkció érzetét és a képi rendszer összefüggéseit. Mintha Gáspár most a nagytotálról, a jövő városait idéző képi rajzolatairól áttért volna egy „premier plánra”, hogy bemutassa életünk épített vagy építhető struktúráinak egy arcát, magát a működést, amelyet láthatatlan gépszíjak és fogaskerekek irányítanak. 

Bár el akartunk szakadni az elméleti megközelítésektől, a modellektől, végül mégis egy újabb modellhez, egy a világunkat képben megragadó szimbólumhoz értünk. Az adatok halmazának végtelenje lehet, hogy nem embernek való, hanem a komputereknek: lehet, hogy végső válaszokat adnak az élet kérdéseire, de mi, emberek unatkozunk, ha csak végső válaszokat kapunk. Mert mi szeretünk elmerengeni különböző olvasati lehetőségeken még akkor is, ha egy algoritmus megmondja a biztos választ és lehet, hogy a művészetnek épp ezért is biztosított a jövője.

Merengjünk hát együtt, mit is látunk Gáspár György új munkái mögött, és fejtsük meg őket mindannyian egyéni módon, ki-ki a maga ízlésé és érdeklődése szerint.

E szavakkal a kiállítást megnyitom. 

^{Jegyzet:
(1) A cikket Byung-Chul Han idézi Erósz haldoklása (Typotex kiadó, 2022) című könyvében.}

Elhangzott 2022 október 18-án a Viltin Galériában.

Gáspár György: Gép
Viltin Galéria
2022. október 18 – 2022. november 26.