​„Minden sár” – avagy metafizika dióhéjban.

Megnyitóbeszéd rovatunkban a beérkezett kéziratokat a kapott formában, változtatások nélkül közöljük.Megnyitóbeszéd rovatunkban a beérkezett kéziratokat a kapott formában, változtatások nélkül közöljük.Megnyitóbeszéd rovatunkban a beérkezett kéziratokat a kapott formában, változtatások nélkül közöljük.És valóban, hiszen a nyugati filozófia történetének Thalésztól származó első mondata így hangzik: „Minden víz.” Az állítás mögött egy kérdés rejlik: Micsoda minden? És  a kérdés mögé egy másik kérdést is odaképzelhetünk: Mi az, hogy minden – valóban ilyen egyszerűen adja  magát a valóság, ilyen könnyen összegezhető a sokféleség egyetlen absztrakcióban?  

Erre aligha adhatunk elhamarkodott választ; mindenesetre nem ez az egyetlen fogódzónk, ha közelebb  akarunk kerülni ehhez az enigmatikus tárlathoz. Ami azt illeti, miközben az egyes művek őrzik  rejtélyességüket és megragadhatatlanok, aközben feltűnően sok támpontot nyújtanak az értelmezőnek; a  munkák kissé olyanok, mint egy-egy ajándékcsomag, amelyek egyfajta hermeneutikai jóindulattal néznek  vissza ránk. Néhány szó tehát Pap Gábor műveihez, azok elé, mellé, alá, mögé, óvatos, de annál lelkesebb  léptekkel körbejárva őket – valóban csak (cím)szavak, egyszerre jelezve tétovaságomat és elismerésemet:  „vidék”, „anyag”, „szellem”, „tradíció”, „szentség”, „bűn”, „forma” és persze: „herezacskó”. Az utóbbi a  lehengerlő megjelenésű Pulykázóra utal, amely anyagkezelésével és gesztusvilágával talán nem is a  hagyománytól való elszakadás óhaját, hanem e hagyományhoz való viszony újragondolásának szükségét közvetíti. Én magam nem tudtam szabadulni a benyomástól, hogy egy Dávid- vagy Vitruvius-parafrázist  látok, és persze a hermelin további, meglehetősen konkrét művészettörténeti asszociációkra is alkalmat  ad – de vajon mit szólna mindehhez Leonardo?  

Egy megjegyzés a vidék fogalmához, amelyről a következőket írja annak első számú teoretikusa, a szerb  Radomir Konstantinovic: „A történelem elfeledte a vidéket, ámde ő most megpróbálja privilégiumává  változtatni balvégzetét, mégpedig úgy, hogy – szöget szöggel – ő is elfelejti a történelmet, és e felejtés révén,  saját maradandóságára fölesküdve örökkévalóvá válik valahol az idő túlpartján.” A régi mese; amit  tagadunk, azt megszüntetve megőrizzük. Igen ám, de hagyományos dichotómiáink talán mégiscsak  elégtelenek; talán túl egyszerű, túl csábító úgy gondolni, hogy a civilizáció és a kultúra csupán törékeny  cukormáz az ember eredendően animális, agresszív és regresszív természetén. Ebben a képben paradox  módon mégiscsak az elvileg lekicsinyelt kultúra gőgje tükröződik; ahogyan az anyag is szellemi, hiszen  puszta elgondolása és tapasztalata is a szellem teljesítménye, úgy a kárhoztatott barbárság is a kultúra  produktuma, valamiféle önlegitimációs program – lefordítva a mű nyelvére: a Pulykázó népies szelleme  nem csupán megbecsteleníti nemi szervével a szűzies hermelint, de éppúgy meg is erősíti annak  szentségét. Kettejük – az „alantas” és a „szép”, a „tisztátalan” és a „tiszta” – viszonya nem egyszerűen  kodependenciát feltételez; inkább olyanok, mint két szembefordított tükör, ahol is mindkét fél a másiknak  köszönheti, hogy – a mindenkori másik felől nézve – elérhet önnön lehetőségeinek végtelenjéig.  

Pap Gábor művészete egy nagy erejű és szokatlan elképzeléssel szembesít – talán fordítva áll a dolog, és talán a vidék, az anyag, a bűnös ösztönök: mindez nem a mélyben bugyogó realitás, hanem ellenkezőleg, maga a sötét cukormáz. Az európai kultúra állandósult, történetfilozófiailag konkretizálva nagyjából száz  éve tartó agóniájának elviseléséhez és egyáltalán át- és túlélhetővé tételéhez mindenbe  belekapaszkodunk, amibe csak tudunk. Felértékelődik a piszok, a szemét, a trágya, felértékelődik a sár – de nem azért, hogy mindent saját alaktalanságára kárhoztasson és végső soron megsemmisítsen, hanem  azért, hogy új formáknak adjon életet.  

A szobrok mellett a vásznak is alapvetően az ismert dichotómiák felforgatására és továbbgondolására  sarkallnak. Amíg a sárral és lóürülékkel dolgozó művész a Tarr Béla-féle hol joviális, hol felettébb mélabús rurális misztikát is revitalizálja, addig a festő Pap Gábor stílusvilága az amerikai neodada és az absztrakt  expresszionizmus elegyét oltja be a nemzetek felett átívelő hitványsággal. Forma és bomlás, epifánia és  genitáliák; mindez pedig nem multi-, hanem intermediális eszközökkel: a szerzőt nem annyira a médiumok  konkrét anyagisága, hanem a mesterségesen egymáshoz kapcsolt médiumok közti hasadások és hézagok  foglalkoztatják. Az anyagtalan anyag neve: sár, ami itt talán nem is az esőáztatta puha, termő humuszra,  hanem a vér és az ondó sajátos keverékére utal. Ezek a művek a szakrális szimbólumoktól a pornográfiáig mindent magukba integrálnak: anyaguk a föld exkrementuma, viszolyogtató felesleg, átkozott rész.

Napestig lehetne sorolni az itt bemutatott munkák művészettörténeti kapcsolódásait, tudatosított vagy  tudattalan ihletforrásokat, a hagyomány el- és kisajátításának, át- és felülírásának gesztusait; egyetlen  példát említek: a színkezelés, illetve a szakralitás kódjainak eltörlése és egyazon lendülettel történő  újrateremtése számomra Cy Twomblyt idézik. Miután minden elveszett, minden jelenvaló; visszatérve a  preszókratikusokhoz, mint a legenda szerint Hérakleitosz megjegyezte látogatójának, aki csalódottnak tűnt  kopár otthona láttán: „Az istenek itt is jelen vannak.” Úgy vélem, ezekben a művekben, a köztük lévő  hézagokban is jócskán lelhetünk istenekre, ha nem is feltétlenül azokra, akikhez szívesen fohászkodunk.  Nem mellesleg a Pulykázónak létezik egy erőteljes folklórtörténeti előzménye – illetve teremtéstörténeti  allegóriája –, mégpedig a zsidó hagyomány góleme; a „gólem” eredetileg „butát”, „magatehetetlent” jelent;  az agyagból megalkotott lény alapvetően az ember szolgája, de „meghibásodása” esetén szembefordul  teremtőjével. A Pulykázó többszörös megragadhatatlanságában – alakuló-rothadó materialitásában – éppúgy ott van Bernininek az időt térré sűrítő – az időbeli folyamatokat a különböző nézőpontokkal  megfeleltethető – technikája, mint Rilke Apolló-torzójának fej nélkül is fürkésző tekintete: „Ám a / csonka  test mégis izzik, mint a lámpa, / Melybe mintegy visszacsavarva ég / Nézése.” (Hogy ez a „nézés” milyen  fenyegető és sürgető lehet, arról maga az alkotó tudna mesélni, aki néhány hétig egy szobában volt  kénytelen aludni teremtményével, mely a legnyomasztóbb éjszakai órákban sem vette le róla a tekintetét.)  

Nem tudom, lehetséges-e kétszer harminc négyzetméteren, alig tucatnyi művel megteremteni az esztétikai  tapasztalat olyan sűrűségét, amelyben egyáltalán esélyünk nyílik a hagyomány, és azon keresztül a  jelenünk radikális kifaggatására – de ha lehetséges, akkor talán úgy, ahogyan itt látjuk.

Elhangzott 2024. május 23-án.
Pap Gábor: Minden Sár
Einspach Fine Art & Photography, Budapest

Megnyitóbeszéd rovatunkban a beérkezett kéziratokat a kapott formában, változtatások nélkül közöljük.