„A műalkotás egyedisége azonos a hagyomány összefüggésrendszerébe történt beágyazottságával. Maga ez a hagyomány persze nagyonis eleven, rendkívül változékony. Egy antik Vénusz-szobornak például más volt a hagyomány-kapcsolata a görögöknél, akik kultusz tárgyává tették, mint a középkori egyházi személyeknél, akik veszélyes bálványt láttak benne. Ami azonban mindkét esetben azonos módon jelent meg, az a szobor egyszerisége, más szóval aurája volt” – írja Walter Benjamin A műalkotás a technikai reprodukálhatóság korában című esszéjében. Salamon Pál, az idézett szöveg fogalmaival az ámulatba ejtő fejlődés és a minden előzményt fölülíró, nagymérvű változás korában, sőt azon is túl, olyan tárgyakkal – főleg papírdarabokkal – dolgozik, amelyeknek nincs kultusza, többlettartalma, így tisztán, partikuláris jelentéstársítások nélkül gondolkozik auráról és kiszakításról.

Amikor ma délelőtt idejöttem, hogy a kiállítótérben is lássam Salamon munkáit, egy fotós volt itt, aki épp az anyagot fényképezte le. A fénykép befogadójának kiváltképp nehéz dolga lesz: nem egy festmény vagy más egyetlen fokozatban, alkotási fázisban létrehozott műalkotás reprodukcióját látja, ahol eredet és sokszorosítás szférája, a művész kéznyoma és a digitális kép adathalmaza egyértelműen elkülöníthetőek, és nem is egy digitális, kinyomtatott fotográfia kamerával vagy szkennerrel földolgozott mása lesz előtte, ahol a sokszorosítás akadálytalansága, a szférák egymásba érése ugyancsak világos, a műalkotás sajátosságából adódik. 

Salamon munkái a következőkből állnak: egy darab papír, amelyen lehet fizikai-egyszeri vagy nyomtatott-sokszorosítható hajtás, vagy lehet rajta mindkettő, és ezeknek az egyszeri, síkban rekonstruálhatatlan viszonya maga a mű. Vagy lehet, hogy a papír érintetlen, ép, és a ráragasztott-egyszeri kiterjedések és a rányomtatott-sokszorosítható síkok viszonya hozza létre a művet. Vagy lehet a papír megtépázott, és a letépett forma a papíron, hiányos eredetijén kiemelt részletként, árnyékával együtt nyomtatva jelenik meg. A nyomtatvány véget érhet a papíron, vagy túlnyúlhat a keretbe, és folytatódhat önmagaként mint fizikai valóság.

Salamon műveinek reprodukciói azért gabalyodnak több fokozatba, a reprodukálhatósággal kapcsolatos általános kétségen túl azért bizonytalan, mit is láthat a mű reproduckiójának nézője, mert a művész munkájának a lényege, a legjellegzetesebb vonása, hogy dialektikát teremt egy és sok, eredet és képmás között.

A művek itteni rendje demonstrálja Salamon finom modulációit, eltolásait, azaz magát az egymásba láncolódó alkotói gondolkodást és praxist kísérhetjük végig. Az alkotó kiindul valami fundamentálisból, például a kereszt alakzatából vagy rész és egész kölcsönhatásából, és mint kombinatorikai problémát, szétszálazza nyomtatott, kivágott, fűzött, ragasztott forma, fény és árnyék, pozitív és negatív variálhatóságát.  

Némely itt látható munka a keretbe foglalt papírtól független leletet, műtárgyat, found footage-t értelmez újra, mint a kartonpalettát egyszerre leképező és integráló objekt, vagy a képmást ugyancsak az eredetivel folytató sárga cikkcakk. Máshol azonban jól látszik, hogy Salamonnak még beépíthető idézetek föllelésére sincs szüksége dilemmái szemléltetéséhez. Annak a darab papírnak a legelemibb, eleve benne rejlő lehetőségeit kutatja. Erre vezethető vissza a tárlat egész anyaga, ezt fejezi ki a kiállításon szereplő legrégebbi mű radikális redukciója és magába zártsága, a hiányos papír és letépett sarka.

Fontos a műben a játékosság, a tévútra terelt észlelés, de Salamont nem pusztán az op-art trükközése mozgatja. A leképezésre, a kép általi megragadás értelmére és határaira kérdez rá súlyosan, életbevágóan – ahogy különféleképp a barlangrajz, a camera obscura, a fotogram és az analóg film is. 

A tréfa és az illuzionizmus pimasz, valamint a kisajátítva-rögzítés, a megsemmisítve-megőrzés nagyszabású szellemében nyitom meg a kiállítást.

Salamon Pál: Papírmunka
Einspach Fine Art & Photography
2023.október 6 – november 3.