Beszélnünk kell a macskákról

Szerintem egyáltalán nem kell beszélnünk a macskákról – mégis beszéljünk! Nem árt a macskákról beszélni, mondhatnám, és ezzel nem is mondanék hülyeséget. Ezzel tulajdonképpen semmit se mondanék, ezt a semmit viszont mondanám, ellentétben egy csomó másik semmivel. 

Egyszóval: beszéljünk a macskákról, anélkül, hogy számba vennénk ennek az elfoglaltságnak az értelmét vagy az ártalmasságát. Legyünk merészek (ilyen tekintetben), és még egyfajta felelőtlenségre is felbujtanám az itt megjelent közönséget. 

Beszéljünk úgy, ahogy egy macska helyet változtat a lakásban, egy olyan energiamező belső dinamikája alapján, amelyet nem láthatunk, mi, kétlábúak (talán őelőttük is rejtve van), de ami a mi életünket is befolyásolja, sokkal inkább, mint az aktuális árfolyamok. 

Az aktuális árfolyamok

A macskák életét egyáltalán nem befolyásolják árfolyamok, amiket ki lehet írni valahová, vagy amikről egy pittyenés jelzi, hogy valami valahol történt – ennyit a tőzsdéről! Vagy ami adósságspirálba taszít minket. Láttatok már macskát adósságspirálban? Ha láttatok, észrevehettétek, hogy a macskákat egyáltalán nem viseli úgy meg az adósságspirál, mint az embereket. 

Mi, emberek, szeretünk tartozni – inkább valahová, mint valakinek, de ha a másikon keresztül tud létre jönni az első, „hát üsse kő!”, mondjuk dosztojevszkiji modorban; és fordítva: ha nem tartoznak hozzánk (nem hajlandóak!), hát tartozzanak nekünk (hálával, például), majd a két fajta tartozás idővel szép egyetértésben összforr.

Szabadok is szeretnénk lenni, de arra kevesebbeknek van stratégiája – sőt, sokan egyenesen elutasítják, hogy a szabadság módszertani kérdés volna. „Az majd jön”, mondják. És a szabadság azóta is: jön.

Bezzeg a macskák! Tanulhatnának tőlük! Tanulhatnánk, úgy értem, hisz én sem tartom magamat szabad embernek. Például van egy személyiségem: egyszóval rajta vagyok a lejtőn. Harcolok ellene, de ez a harc is csak definiál, nap mint nap, beledefiniál a földbe – kétvállra-definiál. A macskák mindeközben magasról szarnak az öndefiníciós kényszerre, de a közösség elvárásaira is. 

Két vállra is csak maguktól fekszenek.

Mondok egy durvát

A macskák azt az egyetemes, emberi drámát (vagy patológiát, ha úgy tetszik!) instrumentalizálják (mindig is szerettem volna emberek előtt használni ezt a szót), hogy végső soron ahhoz szeretnénk kötődni, akinek a mi létezésünk teljességgel közömbös – akik „leszarnak minket”, ez a mazochista fogalmazás, vagy „akiknek a világa nincs metszésben a mienkkel”, ez a tóniókrögeri perspektíva. 

(Oké, biztosan vannak olyan macskák, akik kötődnek a gazdijaikhoz, illetve gazdik, akikhez kötődnek a macsekjaik, mondom ezt mindenfajta meggyőződés nélkül.) 

A macskák ennek az örökmozgó ambivalenciának az élőszobrai lennének, ha meg tudnának maradni egyhelyben, vagy legalább egypályán mozogni, de a macskák folyamatos pályaelhagyásban vannak: ebben is hasonlítanak a művészekhez. 

Juteszembe

Észrevettétek már, hogy a macskák folyamatosan (életvitelszerűen) komponálnak? Kinézek a kertbe (kávé előtt?, veszélyes), ami hiányos, de ez a hiányérzet meg mondjuk pont kiegészíti – jó, de ez meg az én életem, nem a kert!, HOL A KERT? (mondtam, hogy kávé előtt veszélyes) – és akkor jön egy macska (honnan?), és belekomponálja magát a kertbe, az átlóival, a vargabetűivel, a megtorpanásaival, olyan viszonyrendszert hoz létre a fák és a földre vetülő fénypászmák között (a madarakról már nem is beszélve), hogy csak na. És hopp: ott a kert, újra! Ott a valóság, tőled függetlenül. Kösz, haver!

A macskák élete folyamatos exhibíció, akár van rá néző, akár nincs. Egylényegű a kettő, és a lényeg itt: a lényegtelenség. (Ezeknek a képeknek a nagy részét is macskák készítették, mondom ezt úgy, hogy ez semmit nem von le a kiállítók érdemeiből. Sőt.) 

Még valami

A macskák tudják, hogy minden az övék. Régen elfogadták ezt. Kicsit terhes nekik ez a beláthatatlan gazdagság, de csak úgy módjával, egyszóval pont akkora nyűg, ami nélkül még macskának is uncsi lenne lenni. Mozgásukkal ezt teatralizálják: hogy a világ urának vagy úrnőjének lenni, ebben azért van valami súlyos, melankóliára, közönyre, sőt akár vegytiszta rosszindulatra is feljogosító mozzanat. Folyton az élvezetekkel elfoglalva lenni… láthatatlan erőtereket karbantartani… üzemeltetni ezt a személytelen, még-tőlük-is-független gyönyört… ez a munka egyáltalán nincs megbecsülve (kifizetve meg aztán…), és soha nem is lesz. 

De mért nincs kaja a tálban, mindig? De tényleg: a minimum minimuma? 

Ezen még ők is hüledeznek.

Egy komor zárlat

Sok macskánk volt, mikor még Etyeken laktunk. Általában elütötte őket egy autó, mérget ettek, vagy megmarta őket a róka, amitől deréktól lefelé lebénultak, majd hosszas rehabilitáció útján újra megtanultak járni, és csak aztán ettek mérget. Az egyikőjük órákon át járkált körbe-körbe a teraszon, miután egy teherautó megérintette a jobboldali halántékát. El akart bujdosni, de már csak csigavonalban tudott, nem ment neki egyenesen (nem úgy, mint a teherautó, ami viszont egyenesen nekiment). 

Istent (vagy valami istenit) szenvedni látni, nem valakit, akit szeretünk, hanem a szeretet egyik (csipásszemű) üzemeltetőjét – az érzés, hogy valami nem stimmel. Pedig a macskák stimmelnek. Elviselhetetlen teremtmények, tulajdonképpen. Jelzik egy tőlünk független rendszer uralmát – ez az én hiúságomat például erősen kikezdi, de aztán megbarátkozni is tök nagy élmény ezzel a gondolattal. A „macska” egy tök jó segédegyenes az életünkhöz, éppen ezért. Meg egérút – de ezt már csak azért mondom, hogy húzogassam kicsit az oroszlán bajszát, így, kétlábú, rétori mivoltomban. Ez van: nem szeretem, ha más van a középpontban. Most legyenek mégis: ők, és bennük próbáljunk meg kicsit nem mi lenni!

Nyitókép: Szabó Benke Róbert: Dakura, 2002