Ez a megnyitó nem összegzés lesz és nem is nekrológ, ahogy a kiállítás sem retrospektív tárlat és nem is emlékkiállítás – azaz, hogy nem annak indult, csak a sors tette azzá.

„Keresem azt az utat, hogy miként szabadíthatom meg festészetemet a mesélés kötelességétől. A zenéhez szeretném közelíteni a képet. A látszat mögötti lényeget keresem, elsősorban az érzelmi töltés hangsúlyozásával, amely a nézőkből is sajátos érzelmi reakciókat vált ki.”¹ – nyilatkozta Tölg-Molnár Zoltán 1976-ban nonfiguratív képeit bemutató első kiállítása kapcsán, és ezzel lefektette Vaszilij Kandinszkij és Mark Rothko által inspirált művészi programjának alapjait. Az életmű természetesen rétegzettebbé vált az évek során, és eltávolodott a korai ideáktól, ez a néhány mondat mégis elég pontosan rámutat Tölg-Molnár művészi útjára. 

Ez a kis kiállítás pedig – köszönhetően a kurátoroknak² – kitűnően összefoglalja Tölg-Molnár érett művészetének törekvéseit, és amelyhez aligha lehetett volna az epreskerti Kálváriánál alkalmasabb helyet találni. Először is azért, mert a profán használat dacára ez a Kálvária őrizvén a szentség auráját méltó az emlékezéshez. Másodszor azért, mert Zoltán sok időt, alkotó órát töltött az Epreskertben, harmadszor művészetének karaktere miatt is, és végül egy kissé amiatt, hogy egyik kiállításának az Egytől Tizennégyig³ címet adta, és amelyet, különösen Radnóti Sándor értelmezése után nehezen érthetünk másképp, mint a stációkra történő utalásként.

Nem is ismerek talán annyira következetesen és szisztematikusan építkező művészt, mint Tölg-Molnár Zoltán. Egyszerre volt minimalista és expresszív; miközben érzéki felületeket alkotott, a semmi határán egyensúlyozott; és művei egyszerre absztrakt képek és kézzelfogható tárgyak, értelmezésre váró megfejthetetlen jelek. 

Némán és pótolhatatlanul – utal a kiállítás címe arra, ahogyan számunkra Zoltán – most már végérvényesen – létezik. Ez a cím ugyanakkor ahhoz az érzékeny, rezgő, halványszürke festményhez tartozik,⁴ amelyen a festékrétegek néhol lazúrosan fedik egymást, másutt horzsolások engedik látni az alattuk fekvő festékeket, és amelyen a szélek felé gyors, mégis fokozatos az átmenet a kékes és okkeres sötétszürkék, végül fekete, festett keretezésbe. A festmény szélei szabálytalanok, mint valami hatalmas szövetből kitépett darabé. Egy lélegző lény véletlen ittlétének metaforája, és a művész egyik alkotói korszakát lezáró csúcsdarab. Ez a szabálytalan perem azonban – ha az absztrakt felület mindeddig nem győzött volna meg – szakít a teljességet képviselő kép-mivolttal, és visszavonhatatlanul a mi terünkben létező tárggyá vált.

Tölg-Molnár a festészet hagyományaitól történő eltávolodását Radnóti Sándor egyszer hat pontban ragadta meg, amelyek mintegy három évtizeden át eltérő hangsúlyokkal érvényesek maradtak: 1. a kép síkja térbeli formává vált, 2. paradox módon a maximális formai és színbeli redukcióval együtt „a forma materializálódott”, 3. amit úgy is értékelhetünk, hogy a Kandinszkij-féle nagy absztrakció – nagy realizmusba csapott át, vagy inkább e törésvonalon egyensúlyoznak a munkák, 4. a művész némely művébe visszacsempészte a festői elemet a sziluettek képzése során, 5. az elvont forma körül szabadon folyó festék játékossá teszi a szabályos alakzatokat, 6. olykor az illúziót súrolta az alkotó, amikor könnyű anyagból formálta meg súlyosnak látszó tárgyait.⁵

A fekete színű festékanyagok használata Tölg-Molnár Zoltánnál alapvetően nem valami szimbolikus ügy, csak annyiban, amennyiben kultúránkba kiküszöbölhetetlenül asszimilálódtak szimbolikus jelentései, és van olyan alkalom, amikor a befogadóban ezek aktiválódnak. Korunkban a feketéről inkább a fekete lyuk, a sötét anyag és a sötét energia jut eszünkbe, miközben annak súlyos kapcsolata van a szénhez, a barlanghoz, a föld mélyéhez, de a csillagtalan éjszakához és a Sztüxhöz is; a mélységhez, csendhez, transzcendenshez.

A fekete mindazonáltal Tölg-Molnár Zoltán számára a redukció egyik eszköze volt és módszer az érzékelés, a láthatóság határainak letapogatásához, amelyhez nem absztrakt módon, hanem tapasztalati úton közelített. A különböző minőségű fényes és matt, sima és felsértett, bársonyos és érdes, fénylő és felsebzett, felvérzett és heges fekete faktúrákból valamiféle képi esszencia kinyerésére törekedett, ha jól értjük „definícióját”: „a KÉP [így nagybetűkkel], ami számomra igazán ’látszik’ [így, idézőjelben], az a nagyon fekete és még fénylik is.” – írta.⁶ A különféle fekete felületein olykor megcsillanó fény ily módon nem más, mint a sötétség szemünk előtt játszódó transzfigurációja.

„Munkái első látásra a talált és a csinált, a véletlen és az alkotás határán látszanak létezni. Sebészi fegyelmezettséggel csak annyit vág, amennyit szükséges. Ez a metszés az anyagi és a szellemi találkozásának helye, a cselekvés és a tétlen szemlélődés határa, az élettelen anyag átlelkesítése...” – írta barátja, Bodóczky István.⁷

A mű lényegének megtalálására, azaz az esszenciális mű létrehozására irányuló alkotói kényszer a redukcióban és a művész önfegyelmezésében találta meg legfőbb alkotói módszerét. Ez a redukció színben, ha nem is mindig fehérben vagy feketében, akkor legfeljebb monokrómban valósult meg, formálásban pedig az absztrakciót jelölte ki: az utolsó harminc évben még a geometrikus formák, mint ábrák is eltűntek, hogy a négyzetek, téglalapok, néha körök tárgyakká váljanak (Kettő csillag; Fenn, Magasan; Hajtott; Fűrészelt II. ) – a tárgy jelleget némelyikükön csavarok jelenléte hitelesíti (Csavarozott II.⁹).

Ami e redukcióban megmaradt, az az anyag (homok, papír, pigment, szurok, fa); ekképp az alkotó a látvány szűk tartományát kínálta fel, amely viszont annál intenzívebb figyelmet követel, hogy az érzékileg gazdag, haptikus impulzusok is érvényre juthassanak (Futó I., II.¹⁰).

Így tehát a szigorú szín- és formaalkotásában a koncentrált, fegyelmezett, szándékos és tudatos munkába valami rejtélyes véletlen folytán az öntörvényű anyag néha túlcsordult nyomot hagyva a felületeken és játékos széleken a beleérzésnek is helyet engedve.

1 - nn.: Rendhagyó kiállítás. Ifjúsági Magazin, 1976. április, 192. A kiállítás a Stúdió Galériában volt.
2 - Szuda Barna és Tóth Andrea
3 - Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóháza, 2000. Radnóti Sándor: Tölg-Molnár Zoltán Kálváriája. In: Élet és Irodalom, XLIV. évf. 40. sz. 2000. október 6., 22.
4 - 1989, olaj, vászon, 160 x 180 cm
5 - Az eredeti, jócskán átformált szöveg: Radnóti Sándor: Keretek és határok. In: Élet és Irodalom, XLII. évf. 20.sz. 1998. május 15. 17.
6 - Tölg-Molnár Zoltán: 6. emelet. Kiállítások, idézetek, feljegyzések. Budapest, 2004. 9.
7 - Bodóczky István: Meditatív kreativitás. „Tölg-Molnár Zoltán művészete”. In: Tölg-Molnár, 2004, 13.
8 - Kettő csillag, 2023, polisztirol, pigment, lakkfesték, 25 x 155 cm; Fenn, Magasan, 2015, farost, lakkfesték, 25 x 170 cm; Hajtott, 2018, tapasztott cellulóz, lakkfesték, 70x80 cm; Fűrészelt II., 2010, tapasztott cellulóz, pigment, fa, 20 x 72 cm
9 -  Csavarozott II., 1998, tapasztott cellulóz, pigment, fémcsavar, 30 x 210 cm
10 -  Futó I. és II., 2000, lakkfesték, vászon, 25 x 225 cm

Tölg-Molnár Zoltán: Némán és pótolhatatlanul
Magyar Képzőművészeti Egyetem, Epreskert, Kálvária
Kurátor: Szuda Barna
Megtekinthető: 2024. április 04–12.