Tárgyak feltételes módban – ez a szókapcsolat jutott az eszembe, amikor összeolvastam Kokesch Ádám kiállításának rejtélyes címét a kiállított művekkel. A tárgyak önmagukat megkérdőjelező kijelentésekként jelennek meg a térben. Köztes létezők, amelyek mindig egy adott viszonyrendszerben értelmeződnek – részleteik ismerősek, egészüket tekintve mégis ismeretlenek. Kokesch tárgyai és tárgyakból felépülő kiállításai relációkat és korrelációkat mutatnak fel: alternatív világokat és valóságokat építenek fel a tárgyi világ fragmentumaiból. A tárgyak elcsúsznak a szavakkal való beazonosítás evidens gyakorlatai mellett: amit látunk, az nem egy makett, hanem akár egy makett is lehetne, nem egy szenzor, hanem akár egy szenzor is lehetne, nem egy napelem, hanem akár egy napelem is lehetne. Mondhatnánk szimuláció, de helyesebb úgy fogalmazni, hogy akár szimuláció is lehetne, mert nem szimulálja a hétköznapi tárgyi valóságot, hanem inkább felépít annak részleteiből, fragmentumaiból egy alternatív szemantikai rendszert saját szintaxissal.

Ennek a szintaxisnak fontos mozzanata a kész elemek újrahasznosítása, a reciklálás gyakorlata, amelynek egyaránt vannak ökonómiai és intellektuális aspektusai. Kokesch a hétköznapi tárgykultúra értéktelennek tűnő, olykor egyenesen hulladékként azonosítható töredékeiből épít új konstellációkat, művészete az újrahasznosítás kortárs kultúrájára reflektál, amelybe nemcsak a tárgyak, hanem a referenciák szintjén is beépülnek a készen talált toposzok, panelek és mintázatok. Az újrahasznosítás alapesete a ready-made és az objet trouvé vagyis a művészetté nyilvánított talált tárgy, amelyből olykor tárgykollázsok és assemblage-ok – például schwittersi Merz-művek és tatlini kontrareliefek – jöhetnek létre. Kokesch nem pusztán a tárgyak töredékeit és törmelékeit hasznosítja újra, hanem az újrahasznosítás gyakorlatait is, a dadaizmustól a szürrealizmuson át a pop art-ig és a neo geóig, felidézve a geometrikus absztrakció közhelyszerű, időközben a hétköznapi tárgykultúrába és designba is beépült toposzait, Kazimir Malevicstől Piet Mondrianig és Moholy-Nagy Lászlóig, Frank Stellától Donald Juddig és Imi Knoebelig, Joseph Cornelltől Andreas Slominskiig és Tomás Saracénóig, illetve Maurer Dóráig, a szuprematizmustól a De Stijlig és a Bauhausig, majd tovább a hard edge, a shaped canvas és a minimal art az ipari formaképzést újragondoló alakzataiig, egészen az absztrakció posztgeometrikus, posztindusztriális és posztdigitális áramlataiig. Kokesch azonban nem magát az ipari formaképzést, hanem inkább az ipari formaképzés effektusait integrálja a művészetébe. Alkotásai mindig kézzel készítettek, emberléptékűek, és ekként a manuális munkából (technéből) származó esetlegességek, apró hibák szépségére és esztétikájára is építenek. Valamiféle barkácsesztétikát sugallanak, magukon hordozzák a szabad játék eufóriáját, a bricolage fogalmában rejlő intellektuális szabadságot, a készen kapott toposzok egymás mellé rendelésének lehetőségéből származó stiláris és jelentéstani flexibilitást, amelyet nem feltétlenül szükségszerű összefüggésbe hoznunk a művészettörténeti idézetek posztmodern burjánzásával vagy az utómunkálatok és a sampling gyakorlatával.

Sokkal fontosabbnak érzem a játék fogalmát és a garázsba zárkózó, függetlenségét a játékon keresztül megélő individuum szabadságát, az alternatív valóságok és világok építésében rejlő felszabadító potenciált. Kokesch tárgyai azonban nem barkácsobjektumok, inkább a high tech világ mintázatait képezik le a barkácsolás, illetve más, régi művészeti technikák eszközeivel. Ilyen eszköz a művész védjegyévé váló hinterglasmalerei, amely különös interakcióba lép az újrahasznosított plexilemezek és lentikuláris felületek képi effektusaival. Amit látunk, az végső soron a geometrikus absztrakció hagyományait továbbgondoló festészet, ám egyúttal az objet trouvé formátumát új kontextusba helyező tárgyművészet is, amely a kiállítótérben totális installációvá szerveződik. Felmerül a kérdés: hol a festészet helye, mi a festészet sorsa a technológiai civilizációban, egyáltalán mi a manuális tárgy- és képalkotás szerepe az indusztriális és posztindusztriális társadalmakban?

Kokesch nem választ ad, hanem kérdez. Egy Kokesch-kiállítás terében otthonosan érezzük magunkat. Kokesch berendezi, belakja a tereket, a tárgyak tolakodás nélkül foglalják el a helyüket a tér közepén állva vagy a tér félreeső zugaiban rejtőzve. Pontosan úgy, mint a technikai civilizáció és a designkultúra objektumai: az emberek kényelmét szolgáló és munkavégzésük feltételeit megteremtő asztalok és lámpák, az energiatermelés leghatékonyabb és legkörnyezetbarátabb módját nyújtó napelemek, a szubjektumok minden lépését megfigyelő kamerák és szenzorok, amelyek végső soron a felügyelet eszközei. Kokesch tárgyai nem a kiállítótérben lévő befogadót, hanem a gépesített megfigyelés aktusát magát figyelik meg. Ennyiben értelmezhetők a tömegkulturális termékek, az embereket elárasztó gadgetek, illetve tágabban a megfigyelési kapitalizmus kritikáiként?

Több értelmező használta már Kokesch tárgyai kapcsán a hibrid jelzőt. A hibriditás és hibridizálás valóban kulcsmozzanata Kokesch művészetének. A hétköznapi tárgyak egy új tárggyá olvadnak össze, és a folyamat során elveszítik önnön identitásukat. Beszélhetünk ennek kapcsán a közhely színeváltozásáról? Vagy még inkább a közhely közhely mivoltának lelepleződéséről? Esetleg egymással váratlan módon összekapcsolódó közhelyek revelatív állításokká szerveződéséről?

Kokesch azonban nem állít, inkább feltételes módban fogalmaz. Amint több értelmezője is leírta már, a jelentésadás folyamatát leképező és lejátszó gépezeteket hoz létre, amelyeket paradox módon épp használhatatlanságuk tesz hasznossá: az önmagát megvilágító tárgy tautológiája leleplezi az általunk evidens módon használt, – heideggeri értelemben – kézhez álló, ám felesleges (tömeggyártott) tárgyak haszontalanságát.

A kisléptékű plasztikai művek felületei olykor táblaképekhez hasonlatosak: a parányi hibák, az olykor megbicsakló kézirajz és a firka szabálytalansága, a festék megfolyása klasszikus festői kvalitásokat mutat. A kereszt, a téglalap a geometrikus absztrakció toposzaként, designelemmé sorvadt közhelyeként egy vizuális jelnyelv alapfogalmaként, egy tautologikus képlet alapelemeként nyer új jelentést. Egy sehova és semmire se mutató (és ekként megint csak tautologikus) piktogram és embléma központi motívuma. Akárcsak a kollázsok esetén, amelyek a hétköznapi tárgykultúra járulékos elemeit, a csomagolásokat rendezik-alkotják-hasznosítják újra. A csomagolás az objektum védelmét és eladhatóságát szolgálja. Kokesch magát a csomagolást teszi objektummá. 

Ahogy említettem, Kokesch objektumai hibridek. A hibriditás valamiképp az identitás feladását, illetve fluidabb identitásképletek megfogalmazását implikálja. Kokesch tárgyainak nincs identitása, nincs funkciója, csomagolásainak nincs márkajelzése. Művei irányjelző táblák irány nélkül.

Kokesch törékeny, intim, kisléptékű alkotásait mintegy kiegészítik a monumentálisabb, mégis légies művek. Ezek a tárgykonstellációk olyanok, mint a díszletek, amelyek leleplezik önnön díszlet mivoltukat. A posztamens olykor asztallá, szinte műtőasztallá, egy laboratórium munkafelületévé vagy egy a sci-fik világa utáni Wunderkammer vitrinjévé válik. Kokesch a felület sarkaiból kiindulva vázat épít, egy kubus kontúrjait hozza létre, teret teremt a térben. Kijelöli önnön játékterét, amelyet hideg neonfénnyel világít meg. A tér közepén egy vázszerkezet lebeg – majdnem modell, majdnem makett, majdnem csontváz, majdnem stilizált állat, majdnem molekuláris szerkezetek demonstrációs objektuma, majdnem gyerekjáték, majdnem poszt- vagy neokonstruktivista objekt, majdnem hajó, majdnem repülő. Mindegyik és egyik sem. A szó szoros és átvitt értelmében is flexibilis struktúra: karjai, csápjai mozgathatók, elemei állíthatók és alakíthatók. A konstrukció olyan, mint egy játék, amely a befogadót játékra invitálja. Az objekt nemcsak a karok mozgatására, hanem az asszociációk szabad játékára is ösztönöz. A barkácsoló szubjektum garázsban átélt szabadságának újraélésére. A szabadság kicsiny tereinek megteremtésére.

A struktúrára csábító lehet törékeny utópiaként, egyfajta világmodellként, esetleg – Kokesch összefoglaló kötetének címére hivatkozva – világjátékként gondolni. És valóban mintha felsejlene benne a mikro- és makrokozmikus struktúrák, illetve a gyermeki játék pszichológiai vetületei iránti érdeklődés, az individuális és kollektív tudattalan analízisére irányuló szándék. Kokesch művei analitikusak, amennyiben a dolgok részekre bontására épülnek, ám legalább annyira fontos sajátosságuk a szintetikusság – az össze nem illő elemekből megteremtődő dinamikus egyensúly keresésének igénye. A funkció és a jelentés felfüggesztésének szándéka. Olykor felfüggesztésről beszélhetünk a szó fizikai értelmében is: Kokesch a megfogható-megfoghatatlan közöttben lebegés esztétikumát keresi. Esztétikumot keres, ám nem esztétizál. A high tech világ sterilitásának látszatát a barkácsesztétika nyerseségével, illetve a karcolások, firkák szabálytalanságaival párosítja. Műveit az önmagát megkérdőjelező, kétségbevonó perfekcionizmus jellemzi. A kétség, úgy érzem, Kokesch művészetének kulcsfontosságú sajátossága. A tárgyak funkciója, identitása, sorsa, fizikai és szellemi helye és helyzete kétséges.

Mindez visszavezet a kiállítás talányos címéhez, amely Lindsay Anderson Ha... című, 1968-as filmjére utal. A film egy kollégium elnyomásra épülő, hierarchikus világának bemutatásán keresztül egy történelmi pillanatban vetett számot az emberek megalázásának és az arra adható reakcióknak, a lázadás lehetőségének összetett dilemmáival. A kollégium zárt világa tágabb, önmagán túlmutató társadalmi összefüggéseket is leképez, végső soron nem más, mint egy modell.

Amikor Kokesch maketteket és tárgykonstellációkat hoz létre, akkor struktúrákat és modelleket teremt. Rendszereket bont le és rendszereket épít. Mindez nem több, ám nem is kevesebb a számára rendelkezésre álló, szűkre szabott játéktér bejárásánál. Annak az igényénél, hogy az individuum szintjén megteremtse a szabad játék tereit.

Kokesch Ádám: Ha
Kisterem Galéria, 2024. március 13. - április 12.