TEPLÁN NÓRA: BUCOLIC THERAPY

Máté Zsófia


Teplán Nóra művészeti tevékenysége az elmúlt években, vagy talán nem túlzás azt állítani, hogy mindig is a festészet határterületein mozgott, a hagyományos értelemben vett képalkotást megújítandó technikák foglalkoztatták, annak változatos anyagokkal és eljárásokkal való újragondolása érdekelte. A kísérletezés alapvetően a kép formátumát megtartó, de annak határait minden irányba feszegető művekhez vezetett, akár a grafikai és sokszorosítási eljárásokat beépítve dolgozott, akár installatív elemek, organikus vagy indusztriális anyagok képpé formálásában gondolkodott.


Dsc 2234

Fotó: Hegyháti Réka


Bár nem feltétlenül szerencsés egy megnyitóbeszéd keretében olyan műveket tárgyalni, amelyek az aktuális kiállítási anyagnak nem képezik részét, röviden mégis utalni szeretnék – már csak a helyszín miatt is –, egy korábbi sorozatra, amely pár évvel ezelőtt itt a Szikrában Nóri Nullgravitáció című egyéni kiállításán volt bemutatva, és amelyből néhány műhöz friss és személyes élményem kötődik. Nagyon precízen és aprólékosan megfestett akril-vászon művekről van szó, amelyeken sötét tónusú, szürkés árnyalatok, érzékeny gesztusok, pozitív és negatív, lágy élű, organikus alakzatok rajzolnak ki redukált, absztrakt tájképeket, melyek a kozmikus csend és üresség emberen túli távlatai felé orientálódnak. Ezeket a képeket nemrégiben A nyugvó, a tévelygő és a megzabolázott természet című csoportos kiállítás anyagába válogattam be, és nagyon boldoggá tett, hogy Nóri igent mondott a felkérésemre, mivel a kiállításon a természet radikálisan átformált állapotát, az ember és természet közti megváltozott viszonyt, a törékeny, vagy ahogy manapság gyakorta érezhetjük, megtört egységet szerettem volna vizsgálni, az emberi tapasztalat határain innen és túl. Ez vezetett oda, hogy felkérés felkérést követett, és ma én mutathatom be Nóri legfrissebb munkáit, amelyek nagyot lépnek az említett akrilfestmények légies és könnyed felületeitől, mégis megtartják belőlük azt, amit Horváth Márk filozófus úgy fogalmazott meg a Nullgravitáció sorozat kapcsán, mint valami „mélyen az anyagban gyökerező”.


Dsc 2205

Fotó: Hegyháti Réka


Erről az érzéki, Horváth Márk által „geomateriális” művészeti dimenzióról, a művek érzéki jellegéről szó lesz még. A kiállítás címe azonban nem engedi meg, hogy legelőször ne visszafelé tekintsünk a kultúrtörténetben. A bukolikus művészetre való utalás egészen az ókori görög és római költészetig repít vissza, és a természet nyugodt szépségét, egyszerűségét és nyugalmát invokálja. Később a reneszánsz, majd a 17. századi holland aranykor festői alkalmazzák a bukolikus toposzokat, mitológiai és allegorikus tartalommal vegyítve a természeti táj ábrázolását, ami tükrözi az ember a természeti világban elfoglalt helye iránti növekvő érdeklődést a művészettörténetben. A végletekig leegyszerűsítve ezt a hihetetlenül összetett, a művészetre is hatást gyakorló eszmetörténeti folyamatot – a természet tájjá válását, esztétikai jelenségként való adódását – a romantika tájfestészetében már korántsem az a természetfelfogás tükröződik, ami ember és természet megbonthatatlan egységét vagy épp a természet egészlegességét állítja, helyette a tájképek félelmet, rejtélyt és a természeti világ fenyegető erejét idéztek fel. Az a fajta természeti létmód, amelyet a görög költészet bukolikus korpuszától kezdve idealizáltak: a táj szerves részévé vált pásztori, paraszti munkák és napok, a természetközeliség mint olyan, vágyott, de örökösen elérhetetlen ideaként őrződik meg bennük. 

Ezek egyszerre távolinak tűnő, mégis mélyen ható vonatkozások Teplán Nóra itt kiállított művei kapcsán, amelyek nem csak a tájfestészeti hagyományból merítenek. 


Dsc 2180

Fotó: Hegyháti Réka


A technikai szempontból teljesen újszerű kísérletet jelentő munkák ugyanis a murális művészet asszociációit is hordozzák, redukált formai eszköztáruk ellenére némely esetben még a csendélet zsánerszitációját is megidézik. Teszik ezt egyszerre absztrakt és illusztratív, organikus és anorganikus elemeket vegyítve, épülő és pusztuló, burjánzó és sivár, természetinek ható közegek képtárgyakká formálása által. Nem csak kompozicionális értelemben hordoznak valamit a mozaikszerűségből, elméleti és anyagi szinten egyaránt változatos motívumokat, pontosabban motívumok töredékeit rendezik mozaikszerűen. 

Ezek a fragmentált elemek sajátos képalkotási metódus révén egyszerre vannak jelen valami nagyon közvetlen, nyers anyagi értelemben, tapintható, jelenidejű, kifejlő materiálitásként – por, föld, homok, iszap hordalékaként, repedéseiként, és az ezekben táptalajra lelő növényeket, organizmusokat idéző érzékiségként –, és a finomhangolt formai-kompozíciós megoldásoknak köszönhetően, a freskószerű, hűvösen állhatatos, mégis a koroknak kitett hatású képfelületek révén, valamilyen hajdani egészlegességnek az idő által formált, részleges képi mementójaként. 


Dsc 2141

Fotó: Hegyháti Réka


A kiállítás címe a bukolikus művészet mellett a terápia fogalma által az önfeltárásra, önkeresésre és a gyógyulásra is utal. A bukolikus terápia azt a feszültségekkel és nehézségekkel kérdést veti fel, hogy mi a tétje, illetve egyáltalán mik a lehetséges eszközei a természet, a harmónia, külső és belső egyensúly megközelítésére, megcélzására és elérésére, fakadjon ez az oly sokak számára magától értetődő igény személyes élethelyzetből, vagy valami nagyobb léptékű, az emberiség jövőképét, esetleg épp annak szorongató hiányát érintő tapasztalatból. Helyreállítható-e az egység? Az önreflexió, az analízis, az elmélet, a művészet eszközei vagy épp a gyakorlat által eljuthatunk-e ahhoz a vágyott természetközeliséghez, ami már a romantikusok számára is valami végtelenül távoliként, elérhetetlenként adódott? Lehetséges-e a vissza a természethez Rousseau-i követelése? Nem olyan kérdések, amelyeknek a megválaszolására itt és most vállalkozni mernék. Viszont a puszta tény, hogy a kérdések felmerülnek, Nóriban, a művekben és általuk bennünk is, az mindenképpen jelzés értékű. Mert legyenek bármily szövevényesek és viszontagságosak is az ember és természet megváltozott viszonyáról szóló kortárs diskurzusok, arra emlékeztet, hogy ha vissza nem is térhetünk semmilyen egykor volt, vélt vagy valós egység-állapotába, a művek és a róluk való gondolkodás formájában megőrizhetjük az érzékünket a megragadhatatlan megcélzása iránt.


Teplán Nóra: Bucolic Therapy
Szikra képzőművészeti bemutatóterem
2024. május 16. - július 6.