Ambivalensnek tűnhet kortárs képzőművészeti alkotásokra a cuki jelzőt használni. A cuki jelzőről Jeff Koons lufikutyái vagy Takashi Murakami színes-illatos pop virágai juthatnak eszünkbe; popkulturális jelentőségüket részben az őket övező viták erősítik. A cuki, mint a fogyasztói társadalom kedvelt szava a képzőművészetben első pillantásra pejoratívnak, kiüresedett dekorativitásra vonatkozó jelzőnek hat.

Az említett alkotók azonban a legsikeresebb képzőművészek táborához tartoznak, a művészet intézményrendszerében és a tömegkultúra különböző platformjain egyaránt népszerűek, a kritikusokat így összetett feladat elé állítják. Elizabeth M. Legge művészettörténész szerint Koons munkássága tökéletesen példázza, hogyan jelöli ki területét a cukiság a magas művészeten belül. Művei nem a Konrad Lorenz huszadik századi etológus által bevezetett babaséma fogalmához illeszkednek, hanem a giccs eszközeit is felhasználva trójai falóként törik meg a művészeti világ bizonyos esztétikai kategóriákkal szembeni ellenállását.¹

A cukiság nemcsak az egyszerűnek vélt vizuális nyelv miatt alábecsült esztétikai kategória, hanem mert – a giccshez hasonlóan – egy hatás leképezésére törekszik, ez esetben az evolúciós pszichológiából származó reakciót kényszerít ki a befogadóból.

A babaséma – vagyis a minél cukibb arcok – funkciója az, hogy azáltal segítse az utód túlélését: gondoskodásra ösztönzi az újszülött vagy kisállat környezetét. Oana-Maria Bîrlea japanológus szerint a cukiság jóval több egy érzelmekre ható univerzális minőségnél: szubjektív fogalom, amelyet a társadalmi kontextus, a (vizuális) nyelv és a környezet formál, amelyben megjelenik. Így kulturálisan beágyazott, összetett jelenség. A cukisággal kapcsolatos fenntartások tehát valójában egy elképzelt jelenség hatásának vagy egy prekoncepciónak szólnak, nem pedig a fogalom ernyőszerűen felépülő rendszerének. Míg Koons állítása szerint munkáinak nincs kritikai funkciója és rejtett üzenete, Murakami esetében a népszerű mosolygó virágok Japán kollektív traumáit idézik meg. 

Európára fókuszálva is egyre gyakrabban találkozhatunk cute arttal, de az országhatárt sem kell átlépnünk ahhoz, hogy felfedezzük ezt a kategóriát. Az alábbiakban különböző alkotások kapcsán válnak láthatóvá olyan régiós vagy nemzeti vonások, amelyek a cukiság eszközkészletével érnek el hatást  a befogadónál.

2021 szeptemberében a Q Contemporaryban találkoztam először Bozó Szabolcs művészetével – a kiállításon az Artmagazin Online-on tavaly ilyenkor megjelent interjújában is említett Columbian című munkáját láttam. A kelet-közép-európai fókuszú tárlaton bemutatott mű otthonosságot és ismerősséget áraszt, a komfortnak a biztonságérzethez kapcsolható minőségeitk. Bozó – mint Vasarely – Pécsett született, most pedig Londonban él. Az otthon fogalmához köthető A pécsi nagymester portréja című festmény is: vidám kancsót ábrázol, formája azokhoz hasonlít, amelyeket Vasarely és Ambrogio Pozzi készített porcelánból a hetvenes években. A megszemélyesített tárgy szemüveget visel, ezzel a mester híres viseletére és a hozzá kapcsolható op-artra is utal. A személyes életutak kezdete és a művészettörténeti hommage összefonódik ebben a barátságos figurában, amely arcot kap, így életre kel. A Bozó által teremtett kozmoszban minden identitással és ágenciával bír, entitásai pedig egyenrangúak. A mesében összezsúfolt alakok mindenki számára helyet biztosítanak világukban, a befogadó számára pedig mentális teret, ahol biztonságban érezheti magát. A cukiság – Bozó saját kifejezése alapján cuteism – felszabadító gyakorlatként működik, olyan hálózatot alakít ki vele, amelyben egyenlőség és nyugalom honol. 

Egészen másképp viszonyul a hétköznapi tárgyakhoz Fischer Judit, aki a Secondary Archive-on olvasható statementje alapján olyan témákat, tárgyakat ábrázol, amelyek „nem hordoznak sok eleve hozzájuk kapcsolt jelentést, jelen vannak a mindennapokban, ezért viszonylag kortalanok − se nem túl maiak, se nem túl retrók −, de nem nagyon fordítunk rájuk figyelmet.” Ilyen a Babakekszek című akvarellje is, amely állatfigura alakú kekszeket ábrázol 1:1 arányban, pasztell színátmenetes háttér előtt. A kekszek nosztalgikusak, mert a gyerekkort idézik, s önmagukban is a cukiság birodalmából származnak, az ábrázolás azonban objektív. A babakekszek helyett bármi szerepelhetne a képen, az élet és művészet között húzódó folyosó nyitva áll, a véletlenszerű dolgok megjelenése pedig saját jelenlétünkre emlékeztet minket. Fischer azonos című gobelinje tapinthatóvá teszi a leképezett valóságot, a vízfesték légiessége helyett puhává a rózsaszínt, lilát és az édes kekszfigurákat. A hétköznapiságban és átlagosságban megbúvó cukiság ábrázolásával Fischer nemcsak a gyerekkor közvetlen asszociációját, de a szülői, nagyszülői, testvéri szerepkör gondoskodó aspektusát is megidézi. Az élet és művészet kapcsolata a másokért való lét és a magáért való művészet viszonyává válik, amelyben a cukiság váratlanul bukkan fel. 

Fischer szövegében Mladen Stilinovićra hivatkozva saját kelet-európaiságára is reflektál. Azt írja, olyan művész szeretne lenni,  „amilyennek Stilinović a kelet-európai művészeket leírja: nem drága anyagokkal vagy a sok munkával nyűgöznek le, hanem az ötleteikkel.”

Az innováción és frissességen alapuló alkotás jellemző Lakatos Gelléri Barnabásra is. Nagy méretű, vibráló színű vásznait organikus formák jellemzik, a street art esztétikáját idéző műveinek visszatérő alakjai a kígyók, bikák és az őket részlegesen takaró növényzet. Az acb Galériában is bemutatott festményein a magyar eredetmonda arany csodaszarvasa tekint ránk. Az állatnak nincs szája, ezzel lehetővé válik, hogy bármilyen érzelmet ráruházzunk – ugyanez a logika áll például a Hello Kitty-jelenség mögött is. Lakatos Gelléri művészete kapcsán a queer identitás felől is vizsgálhatjuk az alkotást, hiszen a Queer Budapest kollektíva tagjaként felelősségének érzi a közösség láthatóvá tételét is. Munkáiban az ellenállás nem a személyes lázadás, hanem társadalompolitikai összefüggések formájában jelenik meg; a cukiság esetében tehát egymást játékba hozó identitáspolitikák mentén is értelmezhető. 

A Csodaszarvas I. és II. gondolataihoz a hibriditás és a cukiságtól sem idegen kísérteties (unheimlich, uncanny) fogalma is köthető: majdnem egyértelmű és behatárolható lények. Kísérteties alatt Siegmund Freud pszichoanalitikus megközelítése szerint egy elfojtott élmény visszatérését, de a hasonlóság azon fokát is értjük, amikor eldönthetetlen, hogy embert, általunk ismert lényt vagy csupán bábot, más furcsa teremtményt látunk. A babasémánál is fontos szempont a torzítás, amellyel egy bizonyos pontig mesterségesen még cukibbá tehető a módosítás alanya, és így növelhető a kiváltott reakció mértéke is. 

A változtatás különböző módjai és formái egy kapcsolatiságon alapuló szubjektum számára is reprezentációs eszközt jelentenek: az antropocentrikus gondolkodás meghaladásával sokkal elfogadóbb és demokratikusabb közeget hozhatunk létre, amelyben mindenkit megillet az autonómia. Anthony P McIntyre médiateoretikus (Steve Baker kultúrakutatóra hivatkozva) felveti, hogy az állatokról alkotott elképzeléseink lehetővé teszik az emberi identitásról alkotott koncepcióink keretezését és kifejezését: az állatok antropomorf ábrázolásában a látszólag meghatározott lényekről, tárgyakról vagy emberekről alkotott tudásunk megkérdőjeleződik és újradefiniálhatóvá válik. A hibrid figurák lehetővé teszik az összetett, netán ellentétes ideák felkarolását és új narratív vagy reprezentációs formák kialakítását.²

Az ábrázolhatóság kérdésének történetében a humanista hagyománynak megfelelően sokáig az értelem és a racionális érvek domináltak, az évszázadok óta tartó hagyománytól pedig nehéz búcsút venni, ezt talán a naiv művészet vagy pop-art negatív konnotációi is alátámasztják. Az elvárt komolyság okát a kapitalista tömegtermelés által kisajátított cukisággyárban is kereshetjük, a popkultúrával szembeállított magas művészet számára így szinte tabuvá vált. 

Talán a lázadás egy formája, hogy a képzőművészek egy csoportja visszafoglalja a cukiság birodalmát és bizonyítja kulturális relevanciáját a befogadók és kritikusok számára. Ha a cukiság kategóriáját érvénytelennek és komolytalannak tartjuk, azzal csupán saját magunkat fosztjuk meg az értelmezés örömétől. A ragaszkodással az előítéleteinkhez egyúttal figyelmen kívül hagyjuk azokat a tényezőket és jelenségeket is, amelyekre a forma- vagy témaválasztás reflektál, s amelyek új tudásokat tesznek hozzáférhetővé számunkra. A tudás pedig elég cuki dolog.

^{1  Elizabeth M. Legge: When Awe turns to awww. Jeff Koons’s Balloon Dog and the Cute Sublime. In: The Aesthetics and Affects of Cuteness. Szerk. Joshua Dale – Joyce Goggin – Julia Leyda – Anthony P. McIntyre – Diane Negra. London, Routledge, 2017
2 Anthony P McIntyre: Ted, Wilfred, and the Guy. Twenty-First-Century Masculinities, Raunch Culture, and the Affective Ambivalences of Cuteness. In: The Aesthetics and Affects of Cuteness 2017}