A Budapest Galéria két jelenlegi kiállításának közös kapcsolódási pontja a tánc. A Mozgásban. A Budapest Tánciskola című tárlat egy önmagát időről időre átformáló intézmény négy évtizedes múltját, ezzel együtt a magyarországi kortárs tánc történetét eleveníti fel, az És a falakat bőrnek nézed című kiállítás pedig kortárs képzőművészek reflexióin keresztül tesz kísérletet a tánc és a rituális gyakorlatok közötti összefüggések feltérképezésére.

Az eltérő motivációk már sejtetik: a két kiállítás egymástól függetlenül egy-egy zárt, koherens egészet alkot, egyiknek sincs szüksége a másikra ahhoz, hogy az általa bemutatott tematika értelmezhetővé váljon, és kevés dolog indokolja, hogy a kettőről együtt beszéljünk. Azonban éppen emiatt mégis célszerű egy kicsit elidőzni azokon a halványan kirajzolódó összefüggéseken, amelyek a két tárlat közötti áttűnésben bontakoznak ki, és az átadott tudást érzéki tapasztalattá formálva komplex befogadói élményt nyújthatnak a látogató számára.

Az emeleti termekben látható Mozgásban. A Budapest Tánciskola című tárlat az Angelus Iván nevéhez fűződő intézmény több, mint negyvenéves történetét mutatja be három meghatározó előadáson – Tükrök (1982), Rozmár bál (1987), Kilences (1992) – keresztül. 

A kiállítás kronologikusan vezeti a látogatót, kezdve az első magyarországi független táncelőadás, a Tükrök című darabbal, amely ötvözte mindazt, amitől egy korabeli előadás radikálissá válhatott: a koreográfus és táncos közötti hierarchia szerepét átvette a műhelymunkán alapuló kollektív alkotás, a különböző művészeti ágak közötti határok elmosódtak, a lineáris dramaturgiát felváltotta a különálló jelenetek egymásutánisága, és megjelent egy újfajta térszervezés, amely magával hozta a nézői pozíció változását. A kísérőszövegből kiderül, hogy az egymástól független epizódokból álló darab egy labirintusszerű, sötét drapériákkal tagolt térben kelt életre, minden jelenet a tér más-más pontján. Az előadás nyolc jeleneten át mutatta be az emberi test tükröződésének variációit – ezekből öt táncosok és zenészek előadásában zajlott, a másik háromban pedig a nézőké volt a főszerep, akik a térben szabadon mozogva interakcióba léphettek egymással és kipróbálhatták az erre az alkalomra készített tükörjátékokat. 

A játékok egyike a kiállítótérben is megtalálható sok más kellékkel, számtalan videófelvétellel, fényképpel és dokumentummal együtt. A tárlat olyan, akár egy élő archívum, amely a táncban kevésbé jártas látogató számára is izgalmas lehet, mert amellett, hogy átfogó és informatív, egyszerre eleveníti fel a kortárs tánc történetének kezdetén uralkodó underground miliőt és kultúrpolitikai közeget. A korabeli zárt kulturális élet tükrében átértékelődnek a kiállításon látott videófelvételek, és maga a videó is mint médium, amely – amellett, hogy hitelesen jeleníti meg a tánc műfaját – a nyugati impulzusok legfőbb közvetítőjeként meghatározó szerepet játszott a magyarországi kortárs tánc alakulásában.

A mozgókép, mint a tánc önazonos dokumentációs formája tűnik fel a galéria földszinti tereiben látható És a falakat bőrnek nézed című kiállítás koncepciójában is. A tárlat a rítus fogalmának és gyakorlatának sokféleségét, tánccal való kapcsolatát vizsgálja öt kortárs képzőművész videómunkáján keresztül, amelyek egy része az Európán kívüli kultúrák rituális táncait mutatja be, míg másokban a rituális mozgásformákhoz kötődő kortárs asszociációk válnak hangsúlyossá. 

A munkák egymástól elhatárolt, különálló terekben helyezkednek el, ezáltal gyakorlatilag minden helyiség más-más tematika köré szerveződik. Ez az elrendezés azért is érdekes, mert a korábban említett Tükrök című előadás dramaturgiáját idézi. A különböző terekben látható alkotások egymástól független epizódokként értelmezhetők, elrendezésükben linearitás és sorrend helyett az egymásmellettiség és felcserélhetőség érvényesül. Ez egyszerre eleveníti fel a darab kapcsán felvetett hierarchia megszűnését és a művészeti ágak közötti határok elmosódását.

A határátlépés mindkét kiállításon, a virtuális és valós váltakozó játékában is tetten érhető. A Mozgásban. A Budapest Tánciskola című tárlaton a térben látható installációs elemek a kihelyezett képernyőkön futó archív felvételeken is sorra visszaköszönnek; a bemutatott kellékek így egyrészt sokkal inkább testközelbe hozzák a darabot, másrészt fizikai formában is megidézik az előadást.

Hasonló játék figyelhető meg az És a falakat bőrnek nézed című kiállításon Horváth Gideon és Petrányi Luca munkájával kapcsolatban is. Horváth Gideon Abundance (Bőség) című alkotásában a bacchanáliák eksztatikus világát a vogue koreográfiával és a méhviasz fluid matériájával kapcsolja össze. Videómunkájában az egyre gyorsuló ütemben megelevenedő, méhviaszból készült antik szimbólumok a drapériákkal közrezárt térben és a galéria kertjében fizikai formában is megjelennek. Petrányi Luca If I had a body (Ha volna testem) című műegyüttesét a művész Indonéziában töltött időszaka inspirálta: installációjában a jávai táncok rituális koreográfiájának lényegi mozzanatát, a test és a tudat kettéválását vizsgálja. A kiállítótérben látható filmes gyűjtést és hangfelvételt a jávai viaszolt batik technikával készült textilek egészítik ki.

A virtuális és valós közti váltás visszafelé is működik – egyes művek esetén a néző válik különböző módokon a látottak részévé. Ilyen Charwei Tsai Lanyu – Három történet című alkotása is, amelynek fókuszában a Tajvanhoz tartozó Lanyu szigetének őslakos közössége, a tao törzs áll.  A három részből álló videómunka bevezető egységében a kultúráról és a lakosság mindennapjairól esik szó, a másik két részben pedig a tengerhez kötődő rituálék láthatók, amelyek szélzúgással és tengermorajlással kiegészülve hipnotikus és meditatív élményben érnek össze.

A nézői bevonódás egy másik példája Alia Farid Apály idején című videómunkája, amely az Iránhoz tartozó Qeshm szigetén játszódik, és három különálló részt foglal magában. Az egyiken egy sivatagban és tengerparton előadott meseszerű, karneváli jelenet látható, amelyet egy vallásos közösség transzszerű előadása és egy férfi szerelmes dalra lejtett tánca követ. Az immerzív élményt csak fokozza, hogy az utóbbi két részben feltűnő (szinte azonos) belső tér határai túlnyúlnak a vetítővászon szélein; a kiállítótér falainak színe és festésmódja követi a videón látottakat, a nézőnek így az az érzése támad, mintha ő is ugyanabban a vályogházban ülne, és úgy szemlélné az eseményeket.

Hasonlóan intenzíven hat Kateřina Konvalinová Gyógyító kapcsolatok: buli című videómunkája, amelyben a kortárs bulikultúra és eszképizmus jelenségei tűnnek fel egy pszichológussal folytatott beszélgetésen, valamint egy rave- és technóbulik hangulatát megidéző jelenetsoron keresztül. A két nagyobb egység közötti rövid átvezetőben a művész a táncoktató videók világát felelevenítve különböző instrukciókkal látja el a nézőt. A „Let’s dance it out“ (Táncoljuk ki) határozott felhívásnak tekinthető – már-már képtelenség, hogy az egész (nem mellesleg teljesen üres) teret betöltő repetitív lüktetésre a látogató ne kezdjen el (legalább visszafogottan) lépegetni.

A néző pozíciója folyamatosan változik a két kiállítás során, amelyek egymáshoz való viszonya az elmélet és gyakorlat dinamikájában ölt testet. A két tárlat egymásra mutat és visszacsatol; az átadott tudást a tánc közösségformáló erejével élménygazdag tapasztalattá emeli, miközben az alámerülést a kollektív alkotásban a látogató bevonásával idézi elő. A bevonódás azonban nem fokozatosan, hanem sajátos ritmusban történik, így a néző a látottakat egyszer kívülről befelé, máskor belülről kifelé szemlélve mindvégig szerepénél marad – szüntelen mozgásban.

Nyitókép: Kateřina Konvalinová: Gyógyító kapcsolatok: buli, 18’53”, 2021 (állókép a filmből) – És a falakat bőrnek nézed, Budapest Galéria, 2021