Új sorozat indul az Artmagazin Online felületén – mostantól öt héten keresztül olvashatunk kísérletező szövegeket az OFF-Biennále eseményeiről a Pszeudoposzt titokzatos szerzőitől. Íme az első:

Egyszer volt, hol nem, külföldönkívül, Kárpátokon innen, ahol a kurta farkú malac túr – orr, orr mellett, orr az orrot kitúrja – spirituális növények susogtak. Széttép, hasogat, felcsigáz és simogat a jazz, álomba húz, révülünk. Azt súgták a növények, zörögte a haraszt is, hogy a próbatétel helyszíne a tudat-alatt: izgalmas útra indítanak. A csomagod készen áll, de ne kérdezd, mi van benne, kövesd a sámánt, ameddig a lábad bírja! Szedd össze minden bátorságod, de bármerre menj, jól vigyázz! Bonyolult útvesztő az álmok univerzuma, melyben nem vár menedék, s ha a földre pillantasz, láthatod, a könnyelmű kalandorokból mi marad: mohával borított cipők jelzik visszautadat. No, nem kell téged félteni! Hanem ha ennekutána felpillantasz, egy barlangban találod magad, ezt onnan tudod, hogy a falon fénylő barlangrajzokat látsz, azokban totemábrázolásokra ismersz. Ők a természet istenei, a mi isteneink. Mostan már eszedbe jut, amin annyit gondolkodtál: hogy miért vagy itt. Ha szerencsésen kiállod a három próbát, jutalmad a metamorfózis, természetté lényegülhetsz, s így minden álmod valóra válhat… Várj! Sssssziszegést hallasz. Íme az első próba: tekeredik, csavarodik, hízeleg a kígyó, kedvedre  tesz, füledbe súg, szépeket dalol. Ám bármivel ámít, ne higgy neki, alakváltó! Ott lészen minden falon kúszó növényben, az anarchizmus zöldjében, ott vár rád a napsütötte fák tövében és a derengő fények közt, az éj leple alatt, ám csak egy pillanat, míg igazi arcát felfedi, és magára marad. Légy résen, s ha megpillantod a szemében tükröződő teliholdat, számolj el tizenháromig, s kívánj hamar, azzá változik, amivé csak szeretnéd, és segíti majd utadat. Cserébe viszont neked is el kell hagynod önmagad, s döntened kell, kinek az álmában ébrednél. Most már tudod te is, fel kell kelned, hívnak - ha a telefon csengését nem is hallod. Nyújtják a kagylót, s zengő hangon szólnak bele:

- Nem hiszünk a Mennyben, de mégis itt várunk rád.

Hogy jutsz oda, vándorunk, milyen alakot öltesz? Megszületsz vagy megszűnsz inkább? Múló határvonalak homályában lépkedsz, tudásod egyetlen kincsed. Tudás, zörgés, súgás. Eszedbe jut a kígyó, őt milyen könnyen legyőzted. A következő próba nem lesz ám ily könnyű, mégis, visszanézvén azt fogod gondolni, hogy az volt. 

Egyszer egy fényre leszel figyelmes a barlang tetőpontja felől, ami nem teteje a barlangnak, hanem a legmélyén egy oltár, az oltár fölött egy paraprojekció, mozgó barlangrajz, belőle egy vén boszorkány néz a szemedbe bele.

- Kiterjesztett tudatomat reád aggatom! Cselekszel-e vele?

- Hirtelen minden elsötétlik, már nem egy barlangban vagy benne, nem tudod, hol vagy, de minden sötét (na vajon hol?) - s ezt nem is te mondod. Ahogy mi sem ezt.

- Eltévedtem! Zörgés, súgás, tudás elmúlt. Nem látlak tégedet sem, te vén boszorka! Hallasz-e? Hallotok-e?

Minden lián telefont rejt, egyik kagylót markolod fel a másik után, vezetékek vezetnek utadon mint modernkori morzsák. A felvett kagylókból férfi magyaráz világról, fütyül a vonal, kántál a nő, lepisszegi őket az erdő. Közben, hogy ne félj, azt mantrázod, halló, halló elhalón. A sok hang elkábítja tudatod. Alábuksz, anyád csipkéje, Mari tüllje, irha, rongy, szőnyeg, pukifólia és némi arany fogja fel sajgó tested. A második próbát kiálltad, biztos helyen vagy az estre. Ahogy a vájlingba csorgó víz elmossa napod, még egyszer a virágokra hunyorogsz - szintetikus zizgésük és rikoltó pirosuk azt lódítja… Valaki csettint, pislogsz, kaktusz vagy. Még zörög a haraszt, minden érzéked simítja, tested ember keze horzsolja. Lám, vissza akkor változhatsz, ha a harmadik feladvánnyal is megbirkózol. Lent a mélyben, a barlang falába rótt jelek  táncából kiolvasod, ami imént füledig nem jutott:

- Mennyit ér e természet? 

Töprengsz némán, zúgó tudatod közös, ködös. Ötszáz lenne? De kérdésedre senki sem felel. Mérhetetlen kincs sem volna elég érte, úgy véled, sem a másiké, sem saját véred. Így, míg ott vagy mindenütt, elmédbe lassan beférkőzik a gondolat: a természet te vagy magad. Hogy ez eddig nem jutott eszedbe! Természet vagy tenmagad, s ezt abból is tudod, hogy a körülvevő leveleket megtapintván érzékeled, hogy mind csuszamlós metaműanyag, nem bennük kell keressed magad. Vagy te minden kígyó, kaktusz, zörgés, fújás, hallás. Megnyugodván, hogy te növényként is te vagy, ellazítod feszült tüskéid, kenyeret pirítasz, majd naphosszat ropod a szélfútta mezőn. A pipacsok zavarbaejtőn hajlékonyak, bele is zöldülsz. Beesteledik, felteszed a levest. Rétről gyökeret oldott társad addig rügyeskedik, míg a borból a dugó is kihajt. Ahogy bebújsz a dunna alá, a fotonoktól megtudod, holnap már nem lophatod a napot. Álomba merülnél, de nem megy, gondolataid egy köztes világ túloldalán, egy ismeretlen folyó partján várnak, és azt suttogják szüntelen:

- Síppal, dobbal, nádi hegedűvel, spirituális spórákkal teli nagy levegővel könnyű az engedetlenség! 

A festett tükrök mögött lévő víztükörben ott látod magad árnyas fák tövében, a földfelszín alatt, hol kelteget az álom és ébrenlétbe ringat a vízcsobogás. Megérkeztél, ha önmagadon belül is magadon kívülre lelsz, s ha megcsíped magad is egy helyben maradsz. Saját magadhoz érvén, önmagadtól megtérvén nézz a lábad elé, s légy mindig figyelmes, titkos búvóhelyükön egy alternatív univerzum kikelni vágyó magvai várnak, mocorognak, zajonganak, növény-nyelven hívogatnak. Ám többet nem árulhatunk el, ekkor már tisztán látsz majd, és tudod, mit kell tenned. Mi itt abbahagyjuk, mielőtt sosem fejeznénk be, s te is rájössz majd, hogy nem lehet másképp vége, csak fogadd el, mivel kínálnak, és fuss el véle… Ha nem hiszed, járj utána a Víg utcába’!

^{A szöveget négy szerző írta, folytatólagosan, egymás előző mondataira asszociálva, három-hat mondatonként.}