Szász Lilla a Liget Galériában kiállított, majd az OFF-Biennále Budapest¹ keretében a Gólyában május 11-ig megtekinthető Pozitív című² munkája – első – megközelítésben egy esettanulmány Márta, a HIV-pozitív nagymama történetéről. A projekt már témafelvetésével is rendkívül fontos lenne – ahogy azt Süvecz Emese megnyitó beszédében hangsúlyozta a Ligetben.³ Fontos, mert Magyarországon még nem mutatott be magyar művész AIDS-szel kapcsolatos vagy általa érintett emberekkel foglalkozó munkát.⁴

Az AIDS-diszkurzus itthon egyáltalán nem kiterjedt és nem is árnyalt.⁵ Nem társadalmi kérdés, nem emelkedik a tudatos politika szintjére – és ez csak részben indokolható azzal, hogy nálunk szerencsére nincs sok megbetegedés; hogy ma már az időben elkezdett, gondos kezeléssel a vírus kordában tartható;⁶ s mondják, teljes életet lehet HIV fertőzöttként is élni; s a HIV nem egzotikus dolog.⁷ Csakhogy ez mint műalkotás nyit tágas társadalmi teret a művészetbe: megdöbbent, felzaklat: ahogyan megszólít, bevezet abba a diszkurzív térbe, amelyet a HIV-vírussal való fertőzöttség, az egyedi sorsok, az AIDS, a betegség társadalmi nyilvánossága, a betegek sztereotipizálása és kirekesztése körvonalaz. A projekt – bár tárgyiasult művekben ölt testet – magában hordja elkészítésének értelmét: vagyis, hogy miközben Lilla Mártával együtt dolgozott, egy személyes sors megismerésén keresztül tárt fel problémákat, és a feldolgozás, a műalkotássá történő transzformálás elsősorban – mindkettőjük számára – lélektani munkát jelentett, és a kiállítás mint társadalmi interface értelmeződik.


„Világéletemben különleges szerettem volna lenni. De azért nem egészen így képzeltem a dolgot. Ennek ellenére én boldog vagyok ezzel így, ahogyan van, és elfogadom mindazt, amit ez az állapot nyújt nekem pluszban.”
Állókép és idézet Szász Lilla fotófilmjéből © Szász Lilla

A kiállítás fő műve, a 11 perces fotófilm⁸ egy ember sorsáról szól, amelynek harminchárom állóképét a főszereplő, Márta AIDS-ről, betegségről, életről, halálról, bizalomról és kapcsolatokról elmondott monológja fűzi egybe. Tipikus női sors bontakozik ki: Márta matematika-fizika szakos tanár, akit férje, Béla elhagyott, így Márta négy gyermeket egyedül nevelt (közülük kettő férje első házasságából származott), majd Béla nyugat-európai kalandozásai után elszegényedve hazaérkezett, és az őt visszafogadó feleségét HIV-vírussal megfertőzte.


„Két dolgot kellett mérlegre tennem: mi a fontosabb: az, hogy megkíméljem a gyerekeimet, vagy az, hogy a bizalom legyen az alapja a kapcsolatunknak? Kímélet, bizalom… ezt nagyon nehéz eldönteni. És végül azt hiszem, mert úgy döntöttem, hogy a bizalom sokkal, de sokkal fontosabb.”
Állókép és idézet Szász Lilla fotófilmjéből © Szász Lilla

Márta sorsát kezében tartó, tudatos asszonyként mutatkozik meg, aki dilemmáival való küzdelmeiből megerősödve került ki. Tárgyilagos hangú, tömör monológja elbeszélt történeteiből, gondolataiból, érzéseiből, reflexióiból szövődik össze. Szól arról a soktényezős konfliktusról, érzelmi hullámzásról, amit a számára halálos kórt hozó, halálos beteg, hűtlen férjjel való rövid⁹ kapcsolatban tapasztalt meg és küzdött végig – a keserű, dühös felindultságból támadt bosszú ötletétől az ápolás választásáig. Kimondja a probléma megosztásával járó gyötrő kétségeket, hogy vajon jobb-e a gyerekeket megkímélni a keserű tudástól (apjuk gyarlóságáról, anyjuk gyengeségnek is érezhető megbocsátó viselkedéséről), mely a szeretet elvesztésének kockázatát rejti magában, vagy a bizalmat megalapozóan őszintének kell lenni? Beszél a kapcsolatok és a munka elvesztésétől való félelmekről. Aztán egy ártalmatlan, de Márta reflexiójában önvádat sem nélkülöző, megrendítően-szomorúan csekély elégtételről. Márta számára szokásos vizualizációjának elbeszélése közben válik világossá, hogy az elképzelt képsor miért nyugtatja meg: egy virágos létrán egy üvegkapszulába lehet feljutni, ahonnan mindenhova ki lehet látni. „… [A] kontroll, …ami engem körülvesz, azt szemmel tarthatom. Most jöttem rá.”

Talán azt gondolják, hogy ez propaganda-film egy felelősséget vállaló, erős nőről, aki küzd és helytállásnak gyümölcseként győzedelmeskedik. Noha ez is megfogalmazható, mégsem ennyire egyszerű a képlet. A higgadt hangnem, a győzelmi mantra ellenére is átüt a fájdalom, a néző aggodalma összekeveredik a siker elbeszélésével. „Aktivistaként foglalkozom prevencióval, segítek sorstársaimnak, megmutatom, milyen HIV-vel élni, és beszélek bármilyen minket érintő problémáról.” – adja tudtul Márta HIV-pozitív nagymama címmel indított Facebook-oldalán.

Miközben az elbeszélés személyességével involvál, észrevesszük a történet nem tipikus és atipikusnak vélt vonásait is, amelyek épp az AIDS-szel kapcsolatos sztereotípiák – mint amilyen „...a drogosok, meg a buzik kapják el egymástól”¹⁰ – lebontását végzik: Márta monogám házasságban, családban élő anyaként kapta a fertőzést. Nem bocsátották el állásából, és nem vesztette el barátait: „Soha senki nem távolodott el azért, mert HIV-pozitív vagyok, sőt azt mondhatnám, még meg is erősödtek ezek a kapcsolatok” – mondja, és ezt szívesen halljuk.


A Pozitív kiállítás megnyitója a Gólya Közösségi Ház és Szövetkezeti Presszóban   Fotó: Zellei Boglárka / Az OFF-Biennále Budapest Archívuma

„Én tulajdonképpen semmi mást nem csináltam, mint vizuálisan megjelenítettem, amit Márta elmesélt nekem…. Én, mint művész hagytam magam vezetni általa, ugyanakkor mégis belekerül ezekbe a helyzetekbe az én szűrőm, az én értelmezésem is.” ¹¹
 

Lilla és Márta a megnyitón    Fotó: Zellei Boglárka / Az OFF-Biennále Budapest Archívuma

A fotók és szövegek egymáshoz rendelése, a képek sora, a képváltások, a helyenként beiktatott szünetek ritmusa, és a történet megszerkesztése Szász Lilla értelmezése. Az, ahogy a történetet felépíti, amelyben az egyes epizódok és gondolatok előjönnek. Az idősíkok váltakoznak, mégis a beszédhang folyamatossá, akár filmszerűvé teszi a képsort. A jelen állapotból indított vetítés a múltba visz, Márta és Béla megismerkedéséhez, majd egy szinte lineáris elbeszélésben közelít a jelenhez. Minden egyes időugrás – az elbeszélés logikáján túl – a jelen állapotot értelmezi. Az évek alatt készített fotók – Szász Lilla több százból kiválasztott harminchárom képe – banális snapshotoknak tűnnek: portrék Mártáról; csupasz fák; a kórház 22-es épülete, ahol Bélát ápolták; egy zöld vízfelület, helyenként homályos foltok takarnak a képbe; vonatablak előtt elsuhanó, bemozdult fák ágai;¹² egy félbevágott templom. Ezek közt jelennek meg Márta naplójának oldalai, Béla levelei és fekete-fehér képek az egykori Abbázia Étteremről a November 7. téren (Oktogon), a fiatal párról, és arról, ahogy a csontsovány, beteg Béla fényképezkedik feleségével és már felnőtt gyerekeivel. A másodpercnyi szünetekben szinte küszöb alatti ingerként villannak fel a vérvörös záróképek. A képhasználat ökonómiája (a képek sokféle tartalma és kora mennyiségükhöz viszonyítva) a hétköznapiság, személyesség és bensőségesség aurájával egyre mélyebbre húz.

Fotó: Zellei Boglárka / Az OFF-Biennále Budapest Archívuma

A filmet hatásosan dramatizáló fotók egészítik ki: nagyban a film nyitó képe van kiprintelve: Márta piros blúzos, félalakos, alulról felvett portréja egy fa előtt: „...most már boldog vagyok ezzel, így, ahogy van. Tisztán látszik, hogy megbirkózom a dolgokkal, a vele együtt járó feladatokkal, problémákkal és elfogadom mindazt, amit ez az állapot nyújt nekem pluszban.” Aztán öt kisebb, tárgyakról készített fotó van egy sorban (zsebóra, egy pár félcipő), mint egy élet véletlen maradéka és nyoma, a hiány fájdalmas jelei. „17-én [Béla halálának másnapján] összepakoltam a holmiját a lakásban, mindent átnéztem, ami az övé volt, bele egy zsákba, mindent kidobtam, hogy semmi ne emlékeztessen rá, véletlenül maradt meg egy-két apróság, amit aztán megtartottam, de azt hiszem, el akartam távolítani az emlékét...” (kiemelés: T.E.) És tizenkét kis kép egy négyszögbe rendezve: a film záróképeinek kombinációi: vérvörös fényben fürdő két pezsgőspohár – szinte hatásvadász, csakhogy ehhez a témához képest semmi nem tud elég erős lenni. „Én mindig úgy éreztem, hogy az igazságtalanság, hogy emiatt a dolog miatt fiatalon fogok meghalni, hogy nem élhetem végig az életemet, ahogy a természet megengedné, de az tény, hogy amikor én voltam 52 éves és hét hónapos, kibontottam egy üveg pezsgőt ... töltöttem mindkét pohárba és koccintottam, volt bennem egy olyan érzés, hogy lám csak egy nappal már többet éltem, mint ő...”


Fotó: Zellei Boglárka / Az OFF-Biennále Budapest Archívuma

Szász Lilla egy halálos kórokozó kapcsán nem a test romlásáról, a leépülésről, nem a fizikai, hanem a lelki fájdalomról beszél, az élet akarásáról, szeretetéről – és ez „a lényeg” tényleg, ennyire egyszerű, miközben ezt élni nagyon nehéz lehet, és ezt szofisztikáltan artikulálni is. Szász folytatja az élet sötét oldalaival, a társadalmi létezés peremhelyzetén élőkkel való foglalkozást, amit az Aranykor című nyugdíjasotthonokban készült kép-szövegei (2005) vagy a Zsolti mama mennybe megy című fotósorozata (2012) fémjelez; és továbbmegy. „A Pozitív valamilyen formában a Zsolti mama folytatása. Ott is és itt is egy családról szólnak a fotók. Az előbbi egy kreált család volt, vérségi kötelék nélkül, itt pedig van egy idézőjelben vett, normális család, ahol a feleség, egy matek-fizika szakos tanárként dolgozó, értelmiségi nő 45 évesen azzal szembesül, hogy HIV-pozitív lett…”¹³