Nem tűzijáték

Interjú Bencsik Barnabással, a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum volt igazgatójával

Somogyi Hajnalka

Magyarország egyetlen, nemzetközi anyagot is gyűjtő kortárs művészeti múzeuma, a Ludwig Múzeum március 1. óta szakmai igazgató nélkül működik. Az EMMI csak aznap írt ki a pályázatot a pozíció betöltésére (amelyet tizenkét nappal később új kiírással cserélt le), döntés legkésőbb május 12-ig várható. Bár az országban dúló kultúrharc zajában ez nem evidens, sőt, alig kivitelezhető, az igazgató választás valójában remek alkalmat kínál a múzeum céljait, működési módszereit, hazai és nemzetközi stratégiáit meghatározó szempontrendszerek kialakítására és megvitatására. Ennek kezdőpontjaként Bencsik Barnabással, a múzeum volt igazgatójával beszélgettünk az ő víziójáról.

Bencsik Barnabás a Meztelen férfi c. kiállítás megnyitóján, 2013. március 22. © Végel Dániel / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára
Bencsik Barnabás a Meztelen férfi c. kiállítás megnyitóján, 2013. március 22.
© Végel Dániel / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára



2013. február 28-án a minisztérium levelet juttatott el a múzeum gazdasági igazgatójához, amelyben – arra hivatkozva, hogy igazgatói megbízatásod aznap lejár – felkérik, hogy biztosítsa az intézmény zavartalan működését. Neked nem írtak levelet. Korábban L. Simon államtitkár több alkalommal kilátásba helyezte, hogy meghosszabbítják a megbízatásodat a pályázati folyamat lezárultáig. Erre utaltál, amikor az MTI-nek úgy nyilatkoztál, hogy váratlanul ért a 28-ai levél. Milyen következményei vannak az intézmény mindennapi működésében az utód nélküli leváltásnak?

Egy felelősen működő intézmény alapvetően igyekszik elkerülni az ilyen bizonytalan helyzeteket. Ez most sajnos nem sikerült. A következő hónapokban ezért mindent meg kell tenni, hogy a tervezett program ne kerüljön veszélybe, és erre meg is van a lehetőség. Egyrészről erre az évre már előkészítettük a programokat, főként operatív teendők, a részletek kidolgozása van hátra. Másrészről a gazdasági igazgatónk, aki jelenleg viseli a vezetői felelősséget, az elmúlt években belelátott a szakmai munkába, ismeri annak szempontjait, tisztában van egyes döntések fontosságával és kockázataival. Emellett úgy látom, hogy a stáb teljes összhangban dolgozik, aminek azért is örülök, mert ezt is az elmúlt öt év eredményének tartom. Így tehát egy bizonyos ideig minimalizálni lehet a bizonytalanságot.


Mi lesz a hosszabb távú tervekkel?

Az a program, amelyet elkezdtünk megvalósítani, egyrészt a tehetetlensége, másrészt a koherenciája révén kijelöli a továbblépés irányait. A hosszabb távú, az elköteleződés különböző fázisaiban tartó terveink a 2014-es év programját is kitöltenék. Jelenleg például a Tate Liverpoollal és a varsói Ujazdowski  Művészeti Központtal dolgozunk közös projekteken. Ezt a munkát tehát folytatni lehet és folytatni is kell, egyelőre anyagi kötelezettségvállalás nélkül. Ebben az egész kurátori stáb egyetért.


Hogyan viselik a külföldi partnereitek az igazgatóváltás körüli bizonytalanságot?

Azzal az összes partner tisztában van, hogy az én mandátumom öt éve most lejárt. Bár bíznak a folytatásban a nemzetközi gyakorlatban teljesen természetes és elfogadott, hogy egy új igazgató színre lépése, ha az szakmai szempontból legitim, alapvetően módosíthatja egy intézmény programját. Nemrég volt a múzeum vendége Nicolaus Schafhausen – ő, amikor tavaly szeptemberben átvette a bécsi Kunsthalle vezetését, lemondta az egész 2013-as programot. Ezzel persze felvállalta azt is, hogy minden partnerrel, akit így visszautasított, egyenként egyeztet. A mi partnereink is számolnak ezzel. Ugyanakkor a lemondás lehetősége is két oldalú: Marina Abramovic, akivel a múzeum évek óta egyeztet egy egyéni kiállítást, levélben közölte, hogy amennyiben változnak a múzeumban a személyi és intézményi feltételek, fenntartja a jogot, hogy elálljon az együttműködéstől.


A budapesti Ludwig Múzeumot a magyar állam és a nemzetközi gyűjtő házaspár, Irene és Peter Ludwig megállapodása nyomán alapították. Az intézmény azóta is szorosan együttműködik az aacheni székhelyű Ludwig Alapítvánnyal, amely évente jelentős összeggel járul hozzá a múzeumi gyűjtemény gyarapításához. Nekik mi az álláspontjuk a most kialakult helyzetről?

Ők is az átmeneti időszak elhúzódásának következményeitől tartanak leginkább. A menesztésemet követően levelet írtak a minisztériumba, amelyben hangot adtak értetlenségüknek az eljárás módja kapcsán. Az alapítvány valóban évi hatvan-kilencvenezer euró közötti összeggel támogatja a múzeum nemzetközi vásárlásait. A múzeum szakmai csapata által összeállított és az alapítvány által elfogadott listán szereplő műveket száz százalékban megvásárolják, és a magyar államnak ajándékozzák. A magyar állam közgyűjteményi vásárlásokra fordítható összköltségvetéséhez képest – amely az elmúlt években legfeljebb huszonöt-harmincmillió forint volt, és amelyből a Ludwig Múzeum általában három-négy millió forintot kapott – ez nagyon jelentős összeg. Az alapítvány az idei évre már odaítélte a támogatást, a jelenlegi helyzet miatt azonban most befagyasztotta a soron következő kifizetéseket.


Többször hangsúlyoztad: az elmúlt öt év során soha nem érezted, hogy a politika befolyásolni akarta volna az intézmény programját. Ugyanakkor utalt a minisztérium az elmúlt évek, hónapok során arra, hogy nincs megelégedve az intézmény szakmai vagy gazdasági működésével, vagy ezen belül a te tevékenységeddel, megfogalmazott konkrét kritikát, esetleg ajánlásokat?

Soha semmi jelét nem adták annak, hogy bármi problémát látnának a működésünkben. Szakmai részletkérdésekben persze egyeztettünk, ezt viszont érdemi, konstruktív eszmecsereként írnám le.
Ahogy minden év elején, most is kaptunk egy hét oldalas teljesítményértékelést, február 19-i keltezéssel. Ebben L. Simon László államtitkár aláírásával a következő olvasható:
“Álláspontunk szerint az intézmény szakmai működése példaértékű az országos szakmúzeumok viszonylatában, ezért eredményeikhez ezúton is gratulálok.” Dr. Vígh Annamária [a kulturális államtitkárság közgyűjteményi főosztályvezetője – a szerk.] pedig ezt írta: “Összegezve: az intézmény 2012. évi szakmai teljesítményét az éves tervben megfogalmazott célok és a teljesítés, az elért eredmények ismeretében kiválónak értékeljük.” A likviditási helyzetünket is stabilnak ítélték.


Szerinted minek köszönhető, hogy a múzeum autonómiája, a te igazgatói autonómiád nem kérdőjeleződött meg az elmúlt öt évben?

Szeretnék azzal hízelegni magamnak, hogy ez a múzeum nem úgy működik, hogy ennek a lehetősége felmerülhessen. Persze valószínűleg nincs is annyira szem előtt, mint mondjuk a Műcsarnok a Hősök terén. Ugyanakkor azt látom, hogy sok intézmény nem csak hogy beengedi, hanem egyenesen felkínálja magát a politikának ilyen-olyan múló előnyökért. Én például sok más intézménytől eltérően nem gondolom, hogy a kiállításokat politikusoknak kell megnyitni – kivéve, ha ez része egy bizonyos kultúrpolitikai protokollnak.
Olyan alapvető dolgokról beszélek, mint a művészet és a művészeti intézményrendszer autonómiája. Szerintem a politika és a politikusok gondolkodása erről az autonómiáról az intézmények felelőssége is: ha egy intézményvezető elég egyértelműen szabja meg ennek a határát, ha különböző intézmények konzekvensen és nagyjából hasonlóan lépnek fel az önrendelkezés védelmében, akkor a politika ezt előbb-utóbb tudomásul veszi. Egyébként viszont addig terjeszkedik, amíg teheti.
Úgy látom, hogy az elmúlt húsz évben az intézmények vezetői ezt nem kezelték kellő felelősséggel, és így nagy mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy minimálisra csökkent az autonómiájuk. Nincs közegellenállás, szolidaritás, nincs egy olyan szakmai konszenzus és minimum, amelyről ezt az ellenállást ma ki lehetne fejteni.


A hang szabadsága. John Cage a vasfüggöny mögött c. kiállítás, 2012 © Boda Ágnes / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára
A hang szabadsága. John Cage a vasfüggöny mögött c. kiállítás, 2012
© Boda Ágnes / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára



Beszélnél arról, hogy mit tartasz a múzeum legfontosabb feladatának?

A kétezres évek közepétől egyre nyilvánvalóbbá vált, legalábbis számomra, hogy a huszadik századi művészettörténet nagy narratíváiból a hidegháború alatt kimaradtak történetek, és hogy ez nem maradhat így. Az erre hivatott intézmények elkezdenek előállítani egy módosított kánont, amelybe valamilyen formában a volt szovjet blokk története is be fog kerülni. Az egyes lokális szcénák – például Varsó, Zágráb, Ljubljana intézményei – már elkezdtek dolgozni ezen, de a nagy trendszetterek, mint a New York-i MoMA, a Tate vagy a párizsi Pompidou még nem szálltak be – az eseti, egy-egy életmű felé irányuló érdeklődésen túl az ő rendszereikbe ez a kérdéskör még nem került be.
Az a kérdés, hogy ki tud a régióban ezeknek a múzeumoknak potenciális partnereként fellépni és a kánon formálásában aktívan részt venni, hogy ne egy kolonialista attitűddel értelmeződjék mindaz, ami ebben a régióban létrejött. Vannak jó példák, mint a Varsói Modern Művészeti Múzeum és az igazgatója, Joanna Mytkowska, aki a Tate Modernnel együttműködve a lengyel kortárs művészetet szinte berobbantota a köztudatba. Zdenka Badovinac is sokat tett a ljubljanai Moderna Galerija élén, vagy említhetném Branka Stipancic tevékenységét (pl. itt).

Tehát amikor átvettem a múzeumot 2008-ban, egyértelmű volt, hogy az infrastruktúrát és a kapacitásokat fel kell használni ebben az irányban. Öt év alatt eljutottunk oda, hogy a megrendezett kiállításaink alapján már tudják rólunk, milyen szakmai pozíciót és kutatási potenciált képviselünk. A MoMA-val most van formálódóban egy kutatási projekt a hatvanas évekről (a MoMA ezirányú kutatási programját ld. itt), ez ügyben több munkatársukkal is kapcsolatban vagyunk. Az egyik kurátor, aki nemrég itt járt és folyamatosan tájékozódik a magyarországi eseményekről, két nappal a menesztésem után e-mailezett, a kialakult helyzetről éreklődött, kérdezte, miben tud segíteni.


Milyen konkrét projekteken keresztül jutottatok el idáig?

Szeretném azt gondolni, hogy azok a kiállítások, amelyeket létrehoztunk, mint a John Cage kiállítás, vagy az Édentől keletre, hitelesítik az intézményi pozíciónkat: olyan szempontrendszert és kapacitást mutatnak fel, amely megfelel a nemzetközi elvárásoknak. Bemutatnak egy művészettörténeti álláspontot, a kiállított művek pedig a közép-európai művészet minőségét, karakterét reprezentálták, és így előhívják az értelmezés igényét a nemzetközi szakemberekben. A régióban is kijelölik a szerepünket: Mladen Stilinovicnak például mi rendeztünk először retrospektív kiállítást, amit persze a zágrábiak kissé zokon vettek, de azóta magától értetődő, hogy partnerként tekintenek ránk. Mondok egy másik példát: 2009-ben felmerült, hogy egyéni kiállítást rendezzünk az egyik legelismertebb lengyel festőművésznek, de ő azt válaszolta, nem érez most aktuálisnak egy ilyen tárlatot. Két évvel később tudtam meg, hogy a galériása tanácsolta neki: várjon még, amíg kiderül, merre tart a budapesti Ludwig. Ezek csak esetleges indikátorok, de mind azt mutatják, hogy csak nagyon lassú, szisztematikus építkezés révén lehet ténylegesen működő helyzeteket teremteni. Tűzijátékot persze lehet csinálni, de annak soha nem lesz hosszú távú eredménye.


Mladen Stilinović: Húzd Rá! / Sing! c. retrospektív kiállítása, 2011 © Boris Cvjetanović / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára
Mladen Stilinović: Húzd Rá! c. retrospektív kiállítása, 2011
© Boris Cvjetanović / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára



Most milyen nagyobb lélegzetvételű projekteken dolgoztok?

Elkezdtünk egy átfogó, régiós kutatást a hatvanas évek művészetéről, együttműködve a Művészettörténeti Kutatóintézettel. A hatvanas évek nagyon fontos problémakör, mert a gyűjtési körünknek megfelelő művészettörténeti horizonton ez van a legtávolabb, erre nyílik a legnagyobb rálátás és így itt mutatkozik a legnagyobb hiány, ami a közép-európai művészetet illeti. A nyugati kánon a hatvanas évek tekintetében a legkiforrottabb, a legnehezebben mozdítható, viszont az erre vonatkozó revideálási szándék és kényszer ellenére Magyarországról eddig senki nem lépett fel partnerként, hogy részt vegyen ebben a folyamatban.


Hogyan áll föl ez a kutatási program, mi a múzeum szerepe?

A program nagyon összetett: célja egyrészt a hatvanas évek magyar művészetének feldolgozása, másrészt, nemzetközi partnerek bevonásával, egy olyan régiós kutatás elindítása, amelynek révén az egyes színterek összevethetőek lesznek. Ez egy közép-európai történet, amely még annyira sincs feltárva, mint az egyes lokális történetek. Fel kell tehát térképezni a művészeti kapcsolatokat, össze kell hasonlítani a párhuzamos folyamatokat. Erre eddig nem volt példa. A múzeum amellett, hogy adja a saját kutatóit, összegyűjti, koncentrálja ezeket az energiákat, és ehhez kell egy apropó: egy kiállítás. A budapesti Ludwig Múzeum pedig azért különösen alkalmas ennek az összefogásnak a vezetésére, mert egyedül ennek a gyűjteménye ad átfogó képet, ha esetenként csak egy-egy példával is, a hatvanas évek nyugat-európai, észak-amerikai és kelet-európai művészetéről.


Milyen szempontok szerint gyűjteményezett a múzeum az elmúlt öt évben?

Egyrészt a gyűjtés esetében sem lehet figyelmen kívül hagyni azt a történelmi tényt, hogy a közép-európai régió országai alapvetően azonos kultúrtörténeti pályát írtak le, természetesen a nemzeti kultúrákból és tradíciókból adódó helyi sajátosságokkal. Úgy gondolom, hogy ez nagyon hangsúlyosan meghatározza a kortárs művészetet is. Tehát itt is a régiós gyűjtés a cél. Ez csak úgy lehetséges, ha a kurátoraink folyamatosan tájékozódnak, hiszen a fiatal, még nem beérkezett művészektől alacsonyabb áron lehet vásárolni. Ha a munkatársak képben vannak, nagyobb eséllyel tudunk jelentős gyűjteményt építeni.
Az 1989 utáni globalizált művészeti színtéren egy múzeumnak nagyon pontosan meg kell határoznia a gyűjtőkörét – a világon legfeljebb a három-négy legnagyobb intézmény törekedhet enciklopedikus teljességre, a kisebbeknek viszont túl kell lépni a huszadik századi gyűjtést jellemző esetlegességen, és saját profilt kell teremteniük. Ez a Ludwig esetében is így van, és az, hogy ma ez az egyetlen múzeumi gyűjtemény, amelyben együtt vannak kiemelkedő lengyel, horvát, román, magyar és más régiós művek, egy olyan jelentős pozíciót biztosít neki, amely látszik a MoMA-ból, de Kínából vagy Abu Dhabiból is.


Az égbolt másik fele. Válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből, 2012 © Végel Dániel / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára
Az égbolt másik fele. Válogatás a Ludwig Múzeum gyűjteményéből, 2012
© Végel Dániel / Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum Adattára



Azt nyilatkoztad, újra megpályázod az igazgatói állást. Mihez kezdesz, ha nem folytathatod?

Eddigi szakmai életem során mindig új helyzeteket, új konstrukciókat teremtettem. Az elmúlt öt év pedig nagyban hozzásegített ahhoz, hogy megismerjem a trendeket és ki tudtam tapintani a dolgok logikáját azon az intézményes szinten, ahol a legnagyobb pénzügyi, szellemi és szakmai energiák működnek.
Biztos vagyok tehát benne, hogy azok a feladatok, kihívások és helyzetek, amelyekről eddig beszéltem, valósak, és továbbra is fennállnak. A szakemberek, a művészek itt vannak, és ha esetleg úgy alakulna, csak fantázia kérdése, hogy milyen formát találunk ennek a munkának a folytatására a múzeumon kívül. Hozzáteszem ugyanakkor, véleményem szerint a közpénzek elherdálása, és a lehetőségek felelőtlen elvesztegetése lenne, ha a Ludwig ezt most félbehagyná.


 

Bencsik Barnabás művészettörténész, 2008-2013 márciusa között a Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum Budapest igazgatója. 2006 -2008 között az általa kezdeményezett ACAX – Nemzetközi Kortárs Képzőművészeti Iroda vezetője; 2001 – 2002 között a MEO–Kortárs Művészeti Gyűjtemény művészeti igazgatója; ezt megelőzően a Műcsarnok főkurátora (2000-2001), a Trafó Galéria vezetője (1999-2001), a budapesti Soros Alapitvány Kortárs Művészeti Központ képzőművészeti program-koordinátora (1993-1995) és a Fiatal Képzőművészek Stúdiója Egyesület Stúdió Galériájának vezetője (1990-1999). Számos nemzetközi kiállítás és programsorozat kurátora és főszervezője.