Kortárstánc élénk színekben

Beszélgetés Králl Csaba tánckritikussal a nextfesztes generáció darabjairól

Muskovics Gyula

Van néhány fiatalabb alkotó és csapat a kortárstáncban, akik mindent picit máshogyan csinálnak, mint elődeik. A Trafó Nextfeszt címmel mutatott be egy válogatást idén januárban az „Y-generáció” darabjaiból, legközelebb pedig március 2. és 8. között találkozhatunk velük a dunaPart3 eseményein. Meglepő, hogy a táncszakma bizonyos szereplői – finoman fogalmazva – elzárkóznak attól a friss és laza koreográfiai nyelvtől, ami ezeket az előadásokat jellemzi. Ennek lehetséges okairól Králl Csaba egy kétrészes interjúban beszélgetett a nextfesztes alkotókkal a Revizoron. A tánckritikust arról kérdeztem, miben újít, vagyis mivel váltja ki a generáció a – ’80-as években már egyszer lejátszott – szemléletbeli vitákat, kitérve e darabok vizuális aspektusaira is.

Vadas Zsófia Tamara – Vass Imre: Egyet nekem, egyet neked    Fotó: Hevér Zsófia
 

Miben újítanak, és miben különböznek elődeiktől a nextfesztes generáció táncelőadásai?

Ehhez kicsit korábbról kell indítanunk. A nyolcvanas évek közepén jelent meg Magyarországon egy új táncnemzedék, ami semmihez nem volt köthető, hiszen a klasszikus balett és a néptánc mellett ezt megelőzően nem igazán volt alternatíva. Goda Gábor, Angelus Iván, Bozsik Yvette vagy például Nagy József is ekkor indultak, a tánchoz való viszonyulásuk teljesen újszerűnek hatott. Talán a legpontosabb, ha a „nagy generáció” utáni szélesebb hullámot – Halász Tamás szavaival élve – az „Insprációk korának” nevezzük, utalva a Szkénében, a MU-ban és a Trafóban zajló, ilyen elnevezésű tehetségkutató-sorozatra. A legújabb és talán generációs jelenségként is értelmezhető nextfesztes csapat megjelenését én az évtized elejére teszem, amikor berobbant a Bloom!, a Basse danse-szal „beérett” a Hodworks, továbbá kezdtek felpörögni a nemzetközi együttműködések, melyek sok fiatal alkotó számára nyújtottak bemutatkozási lehetőséget.


Molnár Csaba: Dekameron   Forrás: Vimeo

Nehéz lenne néhány szóban összegezni ennek a generációnak az esztétikai megnyilvánulásait, hiszen a kortárstáncban most zajló jelenségek nagyon sokfélék. Határátlépésekről, médiumok, nyelvek, stílusok ötvözéséről van itt szó, ami ugyan megvolt korábban is, most mégis másképpen jelenik meg. A montázstechnikai szerkesztés – vagyis amikor különböző dolgokat montázsszerűen egymás mellé helyeznek, és nincs egy lineáris narratívája a daraboknak – például korábban is létezett. A mostani darabokban viszont a képek már mondhatni klipszerűen váltják egymást, és az asszociációs dramaturgiai elv is könnyen felülíródik. A Nyúzzatok meg! (Dányi Viktória – Molnár Csaba – Vadas Tamara), a Dekameron (Molnár Csaba) vagy az Ego Trip (Réti Anna) erre jó példa: az alkotóknak van egy víziójuk, és mindig azt a stílust, megszólalási módot veszik elő, ami az adott résznél a legautentikusabb.
 

A klipszerűség például nem véletlenül generációs sajátosság.

Ez a csapat a közösségi médiával, a videomegosztókkal, az internet világában szocializálódott, ez az ő autentikus közegük. Teljesen logikus tehát, hogy azt a világot, amivel nap mint nap kapcsolatban vannak, és ami ezerféle információval látja el őket, ugyanazzal az intenzitással, virulens, felpörgött szemlélettel tükrözik vissza. Egymástól akár hatalmas távolságban lévő, eltérő nyelvezetű, stílusú, képi világú egységeket képesek egymás mellé szerkeszteni, ami aztán, ha jól dolgoznak, mégis koherens egészként működik a színpadon.


Dányi Viktória – Molnár Csaba – Vadas Tamara: Nyúzzatok meg!   Forrás: YouTube


Bizonyos előadások nagyon speciális képi effektekkel élnek, és ez is azt jelzi, hogy egyre fontosabb a kortárstáncban a vizuális környezet.

A táncban a vizualitás mindig is fontos volt, hiszen magát a testet is sokan vizuális médiumként használták és használják. Frenák Pál darabjai például még ma is meglehetősen egyediek látványvilágukat tekintve, 15 évvel ezelőtt pedig sterilitásukkal végképp egy teljesen más vizuális közeget teremtettek a színpadon, mint ami annak idején az átlag kortárs előadásokat jellemezte.
A Trafó korábban külön nemzetközi előadás-sorozatot szentelt Temp d’Image címmel a vizualitás és a tánc/színház házasításának, ez most smART! néven fut, míg a Műhely Alapítvány mindig is serkentette az intermediális együttműködéseket Az ismeretlen kutatása programmal. Ennek egyik fontos állomása Rózsavölgyi Zsuzsa és a Medence Csoport, pontosabban Terebessy Tóbiás egymásra találása, és az együttműködésével létrejött Mélykék és Öreg tó című darabok, melyek az egyedi mozgásvilág mellett különleges, audio-vizuális laboratóriumként is működnek, hiszen a hangot és a világítást részben a táncosokra szerelt szenzorok irányítják, hasonlóképpen a Tünet Együttes Apropó című produkciójához.


Egy szélsőséges eset a tánc és a képzőművészet összetalálkozása. A Nextfeszten is volt egy ilyen interakciós helyzet: Vass Imre a Fájdalomtest helyszínéül Kiss Róka Csaba Weltschmerz című kiállítását választotta, és a performansz/tánc/előadás/csoportterápia (?) a kiállítással összhangban zajlott. Tudnál-e mondani még néhány hazai példát?

Arra, ahogy a képzőművészet konkrétan megjelenik egy színpadi környezetben, a legjobb példa Nagy József munkássága, aki képzőművészként tanult, és innen kalandozott át a tánc világába. Legutóbbi darabjai közül több szinte egyesíti az akcionizmust, a gesztusfesztészetet a színpadi, mozgásszínházi gyakorlattal. A határok itt is jelentékenyen elmosódnak. Gergye Krisztián egyes műveit szintén át- meg átszövik a kedvenc képzőművészeire tett utalások (Bacon, Schiele, Lucian Freud stb.), akár konkrét hommage formájában is. Más esetben, mint az Aukcióban, például maga hoz létre „képzőművészeti alkotásokat”, keretezett fehér vásznak fölött festékes testtel, a Boleróra táncolva, amit aztán árverezésre bocsát. De akár visszakanyarodhatunk a kezdetekhez, Angelus Iván Tükrök című, 1982-es darabjáig, ami tulajdonképpen az első magyar kortárstánc-előadásnak tekinthető. Ez az előadás később befogadásra talált egy rendhagyó térben is, a Műcsarnokban, Nicolas Schöffer kiállításán, egy üvegsátor belsejében, ahol a táncos és az installáció egymásra hatásából bontakozott ki egy struktúra.



Angelus Iván: Tükrök   Fotó: Magyarossy Zoltán   Forrás: Az OSZMI - Táncarchívum gyűjteménye 
 

A nextfesztes generáció előadásaiban az is érdekes, ahogyan a színpaddal bánnak. Molnár Csaba Dekameronja, majd Vadas Zsófia Tamara és Vass Imre MU-ban előadott Egyet nekem, egyet neked című előadása közben éreztem leginkább a törekvést a színpad és a néző közötti meghitt, őszinte kapcsolat kialakítására.

Ezekben a darabokban meglehetősen közel mennek a nézőhöz. Egy olyannyira személyes, köznapi, természetes közeget teremtenek meg maguk körül, amitől az ember azt érzi, hogy nagyon is köze van ahhoz, ami a színpadon folyik. Régen voltak nagy, heroikus, gondolatgazdag drámák, színdarabok, elérhetetlen, mitikus hősökkel – s ez alól a táncszínpad sem volt kivétel. Ez a generáció viszont már végérvényesen deheroizál mindent, akár közvetlen múltját is: nincsenek hősök, ők sem azok. Csupán saját magukat adják.


Vadas Zsófia Tamara – Vass Imre: Egyet nekem, egyet neked   Forrás: Vimeo
 

És ezt elhiszed nekik, pedig ami a színpadon történik, az egy abszolút fiktív dolog.

Van egy csavar az egészben. Tamara és Imre ugye azt játsszák el felnőttként, hogy milyen lett volna, ha ők testvérek, és közösen telik a gyermekkoruk. Mindeközben nem játsszák túl magukat, nem mennek le gyerekbe, és nem kezdenek el gügyögni a színpadon: két felnőtt embert látunk. Nem is törekednek arra, hogy a régi, elvárt színházi metódusok szerint építkezzenek. Nem probléma, ha darabos, ha sprőd, ha úgy érzed, nincsen annyira megmunkálva a darab. És az sem, ha természetes, ha úgy jön le az egész a színpadról, ahogyan mi most egymás mellett itt ülünk és jelen vagyunk. Ettől lesz nagyon testközeli és emberarcú, mert ez megy szembe mindazzal, amit a táncról vagy a színházról általában gondolunk, hogy az valami nagyon magasztos és elérhetetlen dolog. Ők is tudnának persze másképp táncolni, de szándékosan nem használják ezt a „nyelvet”. Egyszerűen azért, mert nem érzik már aktuálisnak. Sokan itt tévesztenek, mert azt gondolják, hogy amit látnak a színpadon, az technikailag nem egy stílbravúr. De nem is akar stílbravúr lenni, eszük ágában nincs.
 

Hód Adrienn új darabja, A halandóság feltételei egészen más módon fogalmaz meg kritikát a tánc emelkedettségével szemben. Egyrészt a Faust zenéjéből adódik egyfajta drámaiság, és azért „stílbravúrok” is vannak benne. Talán „túl sok” is.

Még nem láttam a Hodworkstől olyan koreográfiát, ami ennyire kifordította volna a táncosokat önmagukból. A Halandóság feltételei a túldramatizált, túlhevült, mondhatni karikírozott eljátszása, paródiája annak, ami az operarendezésben és a balettban a mai napig jelen van, görbe tükre azoknak. Mindeközben a darab nagyon is önreflexív. Amikor az utolsó részben balettcipőt húznak, magukon is ironizálnak. Tudják és vállalják, hogy ők sosem fognak úgy spiccen állni, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Ez a tudás-nemtudással való játék abszolút generációs sajátosság: „nem probléma nem tudni, akár én is megbotolhatok”. Amit a néző korábban nem szeretett látni, hogy valaki megbotlik, hasra esik, azt beemelik a darabba, ugyanúgy, ahogyan a profizmust. Maga a művész, az alkotó szerepe és helyzete is átpozicionálódik. Már nem szent és elérhetetlen, mint évszázadokon keresztül volt. Hanem olyan, mint közülünk egy.


Hodworks: A halandóság feltételei   Forrás: Vimeo


A Nextfeszt bemutatta a Hodworks egy másik darabját, a Pirkadot, ahol négy meztelen embert, két férfi-női párost látunk végig a színpadon. A meztelenség nyilván nem újdonság az előadóművészetekben.

Viszont a meztelenséggel kapcsolatos hozzáállásunk máig meglehetősen problémás. A kilencvenes években a konceptuális tánc új hulláma éppen ennek a hozzáállásnak a megváltoztatását, a test fogalmának a teljes újraértelmezését tűzte ki célul. Ha azt mondjuk, hogy meztelen emberi test, mindenki a szexualitást társítja hozzá. De az emberi test nemcsak szexualitás, hanem létezésünk sokféle kerete, tartalma, identitása. A problémák mindig abból adódnak, hogy ha valaki színpadi meztelenséggel találkozik, rögtön hozzákapcsolja ezt a legkézenfekvőbb magyarázatot, és ezzel tulajdonképpen ki is zárja magát a test további értelmezhetőségéből.
 

Szerinted a Pirkad mennyire kritikus a meztelenséggel, a férfi és női testek szexuális dichotómiájával szemben?

Ennek a darabnak számomra semmiféle erotikus kisugárzása nincs. Egy idő után már a nemi különbséget sem érzékelem benne: nem szerepeket látunk, csupán puszta testeket. A koreográfia egymást mozgató folyamatainak mechanikussága, az érintések, amelyek nem kerülik ki azokat az intim testrészeket, amelyeket, ha normaszerűen gondolkodunk, ki kellene, hogy kerüljenek, szintén azt jelzik, hogy a test egy olyan felület, ahol nincsenek külön kiemelt és elrejtett területek. Az együtt dolgozó, egymásra utalt férfi és női testek szinte egy hermafrodita egytestként jelennek meg. Azzal a természetességgel, ahogy egy kutya átsétál előttünk az úton vagy egy madár elszáll felettünk. Rajtuk sincs ruha, meztelenek.


Hodworks: PIRKAD   Forrás: Vimeo


Nagyon erős jelenléttel bír a test Vass Imre i t c o m e s i t g o e s című előadásában is, viszont érdekes, hogy a mozdulatok monotonitásának köszönhetően, tehát hogy a művész hosszú percekig ugrál előtted, időről-időre ez a test projekciós felületként kezd el működni, és így olykor „meg is szűnik jelen lenni”.

A kortárstánc sok esetben már az észlelésről, a megfigyelésről, a figyelem trenírozásáról szól. Azokról a tapasztalatokról, amelyekről amúgy normál körülmények között nem vennénk tudomást. Ott van előtted egy ugráló test, ami a világ egyik legegyszerűbb dolga, és ott ugrál közel ötven percen keresztül. Mit érzékel a néző abból, ahogyan fárad el a test? Érzékeled-e egyáltalán, rájátszik-e a darab? Ilyen kérdésekkel korábban a táncművészet nem foglalkozott. Egyre csak szélesedik annak a köre, amit táncnak nevezünk. Száz évvel ezelőtt teljesen egyértelmű volt, harminc évvel ezelőtt is könnyebben meg tudtuk határozni, de ma egyszerűen nem tudnám megmondani neked, hogy például én mit értek tánc alatt. Erre törekszem, ezért írok, de soha nem fogom tudni pontosan definiálni. De ez kifejezetten jó és termékeny bizonytalanság, és nem gondolom, hogy probléma lenne, mert azt mutatja, hogy nincsenek szabályszerű rögzítettségek, melyek gátolnák a haladást.
 

A Revizoron megjelent cikkeidből, ahol nextfesztes alkotókkal beszélgetsz, kiderül, hogy a tánckritikus közegből, veled ellentétben, ezt annyira nem tartja mindenki jónak.

Nehéz megbarátkozni azzal, hogy az eltelt harminc év alatt, amióta kisebb-nagyobb megszakításokkal rálátásom van a tánc világára, lényegében semmi nem változott. Nem lett a kortárstánc sokkal elfogadottabb, sem társadalmilag értékeltebb művészeti közeg, mint annak idején, akár a rendszerváltás előtt volt. Ez a generáció ugyanazokat a kérdéseket és szemléletbeli vitákat váltja ki, amiket a nyolcvanas években már egyszer lejátszottak. Ahelyett, hogy megpróbálnánk értelmezni a változások miértjét és természetét, „álvitákat” kreálunk, amelyek már kérdésfeltevéseiket tekintve is idejét múltak, mert rég megválaszolta őket a 20. századi tánc- és művészettörténet.
 

A Trafó rendkívül fontos szerepet tölt be a szemléletmód-váltásban. Képes-e formálni a kritikusi „ízlést”?

Bizonyára csak annak lehet formálni az ízlését, aki engedi. De ez nemcsak ízlésről szól, hanem szakmai nyitottságról, hogy értékelni tudjunk olyan műveket és irányzatokat is, amelyek eddig kívül estek a látókörünkön. A Trafó rendkívüli missziót teljesít abban, hogy megismertesse a közönséggel a kortárstánc fogalmának folyamatosan változó természetét: bemutatja azokat a nemzetközi, ma futó kortárs előadásokat, amiket, ha nem látnánk itt Magyarországon, egy rendkívül belterjes közegben volnánk. Nemzetközi kitekintés, kontextus és párbeszéd nélkül csak szegregált művészetet lehet létrehozni, ahol az egymást ismerő művészek időnként kedélyesen meglapogatják egymás hátát.


A hazai szcénát pedig éppen a Nextfeszt-es generáció alkotói képviselik külföldön.

A kortárstánc ugyanúgy gyűjtőfogalom, mint a balett. Hiába vinnéd el külföldre vagy ajánlanád olyan befogadó intézményeknek, mint itt a Trafó, az idehaza kortársnak tartott darabok túlnyomó többségét, nem tudnának mit kezdeni vele, mert a nagy középszer náluk is megvan. Ezek az előadások azonban abszolút kompatibilisek a külföldi színtérrel, máshol is kíváncsiak rájuk, akár a berlini HAUban vagy a londoni The Place-ben is megállják a helyüket. Ráadásul ez egy világlátott generáció, sokan közülük nemzetközi hírű kortárs művészeti iskolákban tanultak és elismert külföldi együtteseknél is táncoltak már. Egyébként legtöbbjük az Angelus Iván által alapított Budapesti Tánciskolában végzett, ami egy alapvetően más oktatási metodikát képvisel a Táncművészeti Főiskola vaskalapos módszereivel szemben. Szóval nekik egyáltalán nem probléma, ha nem Budapesten alkotnak, és ők lennének az elsők, akiknek ha nincs meg a lehetőségük itthon, kimennek külföldre dolgozni. Ha nekik most azt mondják, hogy csinálj „kinyílott a pitypang-művészetet”, mert ez dívik, és itt most az MMA-ra gondolok, akkor ők ezt kiröhögik. Nem függnek, nem függhetnek ettől.




dunaPart3 
Független kortárs magyar előadóművészeti szemle
2015. március 2. - 2015. március 8.

TELJES PROGRAM

A rendezvény fő célja megmutatni a hét napra Magyarországra látogató neves szakembereknek az elmúlt évek legjobb magyar előadásainak legjavát: 14 színházi- és 13 táncelőadást. A szakmai kuratórium javaslatai alapján a három szervező, a lehető leggazdagabb programot igyekezett összeállítani. A kilenc helyszínen (Trafó Kortárs Művészetek Háza, MU Színház, Jurányi Inkubátorház, Szkéné Színház, Stúdió K, Artus Stúdió valamint Örkény Színház, Vígszínház, Katona József Színház) bemutatandó előadások nem csak az idelátogató külföldi szakembereknek szólnak, az angol felirat és a szinkrontolmácsolás a Magyarországon élő külföldieknek is elérhetővé és érthetővé teszi az előadásokat, de az egy hetes, intenzív programsorozat kiváló alkalmat kínál a budapestieknek és a fővároson kívül élőknek egyaránt, hogy pótolják mindazt, amiről eddig lemaradtak.

A 27 előadás a hazai szcéna számtalan oldalát mutatja be: lesz tantermi előadás (
Szociopoly) és köztéren zajló produkció (Promenád), kamaraelőadás (Otthon), de sok olyan is, amelyek már több nemzetközi fesztiválon jelentős sikert arattak. Látható lesz, többek közt a Demencia (Proton Színház), a Lúzer (Krétakör), a Titkaink (Pintér Béla és Társulata), A nagy füzet (Forte Társulat - Szkéné), de a határon túlról is érkezik produkció, a kolozsvári Parallel (GroundFloor Group). A tánc szekcióban bemutatkozik a HODWORKS, Gergye Krisztián Társulata, valamint sok fiatal és tehetséges alkotó, mint például a Nyúzzatok meg! Dányi Viktória, Molnár Csaba és Vadas Zsófia Tamara produkciója.

A közönség aktuális lenyomatot kap a mai független előadóművészeti szcénáról, a szakma magyar és nemzetközi képviselői a beszélgetések, találkozók és esti programok alkalmával pedig új, hosszú távú kapcsolatokat építhetnek ki a fellépő művészekkel, a hazai szervezőkkel, a befogadó színházak képviselőivel.

A showcase szervezői további, nem kevésbé fontos célja a programmal az, hogy megmutassák, felhívják a magyar döntéshozók figyelmét arra, hogy a kőszínházi kereteken kívül alkotó független színházi és tánc társulatok is szerves részei a magyar és a nemzetközi művészeti életnek, egy olyan szelete kultúránknak, amit támogatni kell, s nem szabad veszni hagyni.

dunaPart3 a Hungarian Showcase egyesítésével a Trafó, Kortárs Művészetek Háza, a Független Előadóművészeti Szövetség és a Színházi Kritikusok Céhe közös rendezvénye.