„A táj mindig sokkal inkább az alkotó és a befogadó műve, mintsem a természeté”
A kortárs tájkép-alkotásról két budapesti kiállítás kapcsán
Aki csak egy percre is kilép a karácsony bűvöletében nyüzsgő, harsogó és túlvilágított budapesti városi térből, két olyan tájélménnyel lehet gazdagabb, amihez foghatót sok pénzért sem kínálnak az utazási irodák. Igaz, mindkét esetben virtuális utazásra invitál a galériatér, viszont a kaland sem előkészületet, sem poggyászt nem igényel. Az aszketikusabb alkatú, minimalista gesztusokat előnyben részesítők a Képíró utcai Laborból startolhatnak, míg a Higgs Field tája egzotikummal, technikai perfekcionizmussal, és leheletnyi luxus-feelinggel kecsegtet.

Minimális jelenlét, maximális részvét - 2. terem Fotó: Pólya Zsombor
Sós József tájinstallációi a Labor termeiben az utcáról nézve még kevés fogódzót adnak a tér-idő koordinátákat tekintve, de mint azt a kiállítás címe (Minimális jelenlét, maximális részvét) is sejteti, annál több dolga lesz majd a tájba lépőnek. A kurátori szöveg (Mucsi Emese) szerint Sós többek közt azt kutatja, hogyan lehet a lehető legkevesebb mesterséges eszközzel megjeleníteni egy természeti tájat. Az első terembe lépve, az üres falakon túl, a ránk szegeződő erős fényű lámpát leszámítva tulajdonképpen nincs is semmiféle tárgyi információ. Viszont ott van, amit kintről nem sejthettünk: a hang. A hangmontázsok betöltik a termeket és egyenesen a dolgok közepébe löknek. Az első teremben az utcai forgalom zajába vegyülő magányos dallam a tüntetők (aktuálpolitikai) skandálásában elhalva az urbánus táj kaotikus dzsungelébe visz. A függönnyel szeparált második terem lágyabban megvilágított rurális táját mindössze egy nyári délutánokat idéző lebegő szalmakalap idézi meg, madárcsicsergéssel és távoli tompa baljós döngő hanggal körítve, míg a legbelső térben máris nyakig merülünk saját sokszorosan egymásra vetülő tájképeinkben. A jelzésértékű tárgyak feloldódnak képzeletünk sűrű, sötét nádasában, a vízen tükröződő hold halvány fényében (derengő falilámpa a fölre fektetett előszobatükörben) és a szomszédos idilli délután hangját elnyomó, meglehetősen agresszív békaszerenád örvényében. Látszólag passzív ez az utazás, de bent minden mozgásban van, az asszociációk révén messzebbre már nem is juthatnánk, mint a terem sarkában némán a falnak dőlve.


Minimális jelenlét, maximális részvét - 1. és 3. terem Fotó: Pólya Zsombor

Képíró utca 6. - a kiállításlátogatók belépnek a tájba Fotó: Pólya Zsombor
A tájkép mint festészeti műfaj a természeti és ember alkotta objektumok eredeti kontextusukból való kiemelése és elrendezése révén valamely ideális állapot megteremtése érdekében formálja egységes kompozícióvá a topográfiai elemeket. A táj és a tájkép egyaránt filozófiai konstrukció. A tájkép „ablak a világra”, de nem olyan értelemben, ahogy az ablakkeret kiemel egy véletlenszerű részletet, hanem rendkívül pontos korlenyomat. A tájképben mindig ideáltájat látunk, ami lehet a letűnt aranykor emléke, mint Poussin és Lorrain halhatatlan árkádiai tájain, a természet fenségének melankolikus megtapasztalása, mint Caspar David Friedrich földöntúli fényben úszó romantikus képein – vagy egy kiszámíthatatlan természeti katasztrófa előérzete Pierre Huyghe disztópiáiban (és akkor még nem szóltunk a lélektájakról, mint amilyeneket például Mattis-Teusch festett). A táj mindig sokkal inkább az alkotó és a befogadó műve, mintsem a természeté – ahogy Georg Simmel fogalmazza meg A táj filozófiája (1913) esszéjében: …már maga a táj is szellemi képződmény, puszta külsőségekben soha nem tapinthatjuk, nem találkozhatunk vele, csak a lélek egységesítő ereje révén él, mint az adottnak és teremtésünknek semmiféle mechanikus hasonlattal ki nem fejezhető összeolvadása.” Simmel azt is írja, hogy ennek az egységnek a legjelentősebb hordozója valószínűleg az, amit a táj „hangulatának” nevezünk (…)[amely] áthatja valamennyi elemét, gyakran anélkül, hogy bármelyik részlethez kapcsolhatnánk; nehezen leírható módon mindegyik részlet osztozik benne, de ő maga nem áll sem e részleteken kívül, s nem is belőlük tevődik össze” viszont teljesen egyedi és sosem tartozhat valami más tájhoz. Valószínűleg nagyon tetszett volna neki Sós minimalista kísérlete, hiszen itt konkrétan a lélek „szemlélő és érző energiái” szinkronban működve hozzák létre a virtuális tájat.