A háttérvetítések vége
A Diespace 3.0-ról és a Deep Dishről
A koncepciózusan létrehozott (vetített) technikai kép és a színpadi jelenlét kreatív összeolvasztása új utakat nyit az előadóművészetben. A Trafó 2014-es repertoárjának két legizgalmasabb ilyen tematikájú előadását vizsgáltuk: a Diespace 3.0-t és a Deep Dish-t.
A trafós programfüzet szerkesztőinek nem lehet könnyű dolga: állandóan címkéket és műfaji kategóriákat kell találniuk a legkülönfélébb színpadi kísérletezgetésekre. A PIPS:lab: Diespace 3.0 című előadását meghatározó legrövidebb kifejezés az „interaktív digitális színházi performansz” volt. Maga az előadás Európa elöregedésének problémájára kínál egy fiktív választ, amelyben teljesen összemosódik a varieté, a részvételi színház és a TED előadások világa. De mitől lesz digitális?
Forrás: Csiszár Mátyás - artmagazin.hu
A Diespace 3.0 egy olyan speciális közösségi oldal, ahol a digitalizált lelkű felhasználóknak a haláluk után is módjukban áll szociális életet élni. A darab tulajdonképpen ezt az oldalt és a „lélekdigitalizálási” folyamatot mutatja be egy látványos showval. Az előadás legnagyobb erőssége, hogy a rengeteg klisét (fényfestés, öreg néninek öltözött fiatal férfiak, közösségi média stb.) olyan jó arányérzékkel tudják vegyíteni, hogy nemcsak a közönség, de láthatóan maguk az előadók is remekül szórakoznak. Az alapszituációból fakadó abszurditást tovább csavarják az említett beöltözéssel és egy nyugdíjas „irónia-zenekarral”. A Hurra Torpedo-s hangzás és a tematikusan a szituációhoz passzoló dalszövegek tökéletes ellenpontjaivá tudnak válni a számítógépes vizuális effekteknek.
Fotó: Csiszár Mátyás - artmagazin.hu
A digitálisan generált látványokkal általában van egy olyan probléma, hogy létrejöttük oka többnyire a szórakoztatás, a lenyűgözés, a technika lehetőségeire való rácsodálkoztatás. Esetünkben azonban a PIPS:lab-osok, annyira ironikusan láttaták a kütyü- és szoftvervarázslatot, hogy itt inkább a „techno-optimista lenyűgözésipar” közös kiröhögéséről volt szó. A nagy tech showk által kínált életérzés ugyanis érezhetően szembeáll a kritikai attitűddel. Az izgalmas fejlesztések eladhatóságának kalkulációja közben a legritkább esetben merül csak fel a fejlesztőkben, hogy az adott innováció társadalmi vonatkozásain is eltöprengjenek. Ezért is lenne fontos egy olyan kritikai mező létrehozása, ahol a legfrissebb technológiák többszempontú elemzésével találkozhat az érdeklődő. Szerencsére egyre több fórumon jelennek meg témába vágó hiánypótló írások: könyv, blog vagy folyóirat formájában. Ezek azonban javarészt társadalom- és médiakutatók szakmai fórumai, sajátságos nyelvezettel. A PIPS:lab érdeme, hogy közérthetővé teszi a problémákat feltárva digitális eszközök és szolgáltatások uralta mindennapjaink abszurditását.
Az amszterdami TED-en bemutatták a Diespace darab egyik központi jelenetét, amiből érthetővé válhat, hogy mi is az az iróniában gazdag digitális cirkusz, amit csinálnak.
Chris Haring rendezésében megvaósult Deep Dish-re a teaser-videótól felcsigázva, mégis kicsit félve ültem be. A kortárs táncművészet számomra sokszor nehezen olvasható. Mozgásművészetet nézve mindig ott motoszkál bennem a gondolat, hogy ebben az apró testi gesztusokra épülő önkifejezési formában túl sok útja van az értelmezésnek. Egy-egy mozdulat mennyire mást jelenthet a különböző testtudattal rendelkezőknek (például egy jógásnak, egy harcművésznek, egy flamenco táncosnak vagy egy parkourosnak). A Deep Dish-t nézve viszont más volt a helyzet: fogták a kezem és vezettek. Egy óriási kivetítőn élőképként jelent meg az, amit a táncosok a színpadon kameráztak. A beállításokon jól látszott, hogy rengetegszer végiggondolt és elpróbált kompozíciók: többnyire szuperközeli felvételekből, étkezési jelenetek és monológok képeiből állt össze a látvány. Gyakorlatilag két, önmagában is teljes értékű produkció ment egymás mellett és figyelmünket állandóan váltogatva lehetett csak mindkét sík történéseit nyomon követni.
Forrás: Trafó
A Liquid Loft csapatának (Chris Haring, Stephanie Cumming, Andreas Berger, Thomas J. Jelinek) a kezdetektől az volt a koncepciója, hogy munkáikban a legmodernebb (ön)képalkotási eljárások testképünkre és (világ)érzékelésünkre gyakorolt hatását dolgozzák fel. Előző alkotásukban, a Talking Headsben a Skype és az internet képeit (és testképeit) tematizálták. A Trafóban most bemutatott Deep Dish-ben pedig a HD videó tűéles, óriásira nagyítható képét értelmezték újra az étkezés aktusán keresztül. Készítettek a témára egy koreográfiát, ami maximálisan kihasználta a HD kép adottságait. A mozgóképi formanyelv összetalálkozott a színpadi mozgástérrel és a legkülönfélébb ételekhez köthető látványokkal. A színpadon koncepciózusan összeválogatott tárgyak sorakoztak, a videó azonban nem a tárgyakról szólt, hanem a kamera barangolásáról. A látvány mindig kiegészítette a színpadi történéseket (vagy fordítva). Ahogy az előzetesben is látszik ez néha azt jelentette, hogy a kamera bebújik a szereplőkkel az asztal alá, néha azt, hogy nézőpontjával segít nekik a lebegés érzetét kelteni, vagy a háttérvetítést felhasználva végtelen teret gerjeszt (feedback-effektus).
Forrás: Trafó
A vetítés álomszerű szürreális képei David Lynch világának asszociatív folyását idézték, a falánkság gyarlóságának misztikumával, finoman sötétbe hajló színezettel. Az élő közvetítés csak eszköz szokott lenni a színpadi produkciókban, nem pedig a legfőbb rendezőelv. Itt azonban egy olyan rész sem volt, ami azt sugallta volna, hogy a projekció csak díszletelem. A szereplők ettek, mozogtak, beszéltek a színpadon, zajlott a performance. Mögöttük egy pedig másik formanyelv egy másik dimenzióba repített: a végtelen zöldségtájak, a mikroszkopikus élőlények és az éteri-kozmikus atmoszférák kizavarták a néző valóságérzékelését. Minden a szemünk előtt történt, mégis megrázó volt látni, ahogy egymásból épült fel ez a két világ: a végletekig fizikai, testi, tárgyi és az ételhez, étkezéshez köthető metaforikus univerzum.
Forrás: Trafó
Mindkét előadás legfőbb érdeme, hogy képesek voltak a technológia adta lehetőségeket úgy felhasználni, hogy a tematizált problémáikat közelebb tudják hozni a nézőkhöz. A technológiákhoz kapcsolódó formanyelvek kreatív játékával, a mindennapokból jól ismert látványokkal és érzésekkel tudták az alkotók egy-egy probléma mélyére vinni a közönséget. Öröm volt nézni, ahogy ez a két előadás felszámolja a „háttérvetítés” fogalmát.