Körkérdés: Kiknek és hogyan kellene támogatnia a fiatal képzőművészeket?1

Csákány István

Tavaly elmaradt, idén viszont ismét odaítélték a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjat a 35 (idén 36) éven aluli művészeknek. Az ösztöndíjasok kiállítása április 6. óta látható a Műcsarnokban. Ennek kapcsán kérdeztük: Ön szerint kiknek és hogyan kellene támogatnia a fiatal képzőművészeket?
Csákány István válaszol.

A fiatal képzőművészeket – akik számomra a pályakezdő művészeket jelentik, életkortól vagy tanulmányaiktól függetlenül – sokféleképp lehet támogatni, nem feltétlenül csak anyagi eszközökkel.

Egyrészt szükség lenne legalább egy olyan, pályakezdő művészeket kitüntető díjra, amely valós szakmai presztízst jelent. Jelenleg ugyanis nincs Magyarországon egyetlen olyan díj sem, amelynek valóban komoly súlya lenne, amelyet az egész művészeti színtér elismer, komolyan vesz és felelősséggel felvállal. A díjat, illetve díjakat (maximum három művészt kiemelve) egy szakmai zsűri ítélje oda olyan, a pályájuk elején álló képzőművészek számára, akik pár éves aktív munkássággal rendelkeznek. Ez a grémium azután hosszabb távon, felelősségteljesen foglalkozna azokkal a művészekkel, akiket kitüntet. Legyen utóélete és következménye a díjnak, például jelenjenek meg a díjazottak színvonalas kiállításokon és kiadványokban. Ez amellett, hogy a művészek további pályafutását segítené, a díj elismerésére és komolyságára is serkentően hatna vissza.

A fiatal képzőművésznek, úgy gondolom, elsősorban valódi szakmaiságra, teljes átgondoltságra és konzisztenciára lenne szüksége a szakma részéről. Egy a művészeti közegben elismert díj egyfelől motiválná a pályakezdő művészt, hiszen nem csupán egyszeri elismerés lenne, hanem annak biztosítékául is szolgálna, hogy a szakma nívósnak tartja a munkáját, figyelemmel követi és támogatja azt, amit csinál. Másfelől pedig a művészeti szcénának is előnyére válna, ha ígéretes fiatal művészeit egy komoly elismeréssel tudná támogatni. A díjnak nem, vagy legalábbis nem elsősorban a hozzá tartozó anyagi juttatásról kellene szólnia, hanem arról, hogy a művészt helyzetbe hozza, ad neki egy erős visszajelzést és egy lökést, hogy továbbhaladjon a megkezdett úton. Ehhez persze elsősorban arra lenne szükség, hogy a szakma elfogadja és elismerje a díjat, mögé álljon és támogassa. Végül pedig: nagyon fontos lenne a folytonosság, mert amíg ez hiányzik, addig nincs és nem is lehet egyetlen díjnak vagy kitüntetésnek sem valódi presztízse, és hosszútávú haszna a pályakezdő művészek számára sem.

A második javaslatom az oktatás struktúrájának kiegészítésére vonatkozik. Úgy gondolom, hogy létre kellene hozni egy szakmai gyakorlat programot a képzőművészeti hallgatók számára, amely – az egyetemi oktatástól függetlenül, vagy azt kiegészítve – az iskolán kívüli tapasztalatszerzésről szól.
Ehhez elsősorban arra lenne szükség, hogy a programban résztvevő diákok motiváltak legyenek, hogy akarjanak gyakornokokként vagy asszisztensekként dolgozni és megtapasztalni mindazt, amit csakis egy már pályán lévő, aktív képzőművésszel való közös munka során lehet. Ez a gyakorlat tehát semmiképp ne legyen kötelező, mert ha egy diákot nem motiválja, hogy gyakorlati tapasztalatra tehet szert, akkor a közös munkának nem lesz sok haszna sem az ő, sem pedig az őt alkalmazó művész számára. A diáknak nem szabad úgy éreznie, hogy a szakmai gyakorlat egy kényszer, sőt ideális esetben döntse el ő, hogy melyik művésszel szeretne együtt dolgozni, hogy kire kíváncsi, mire kíváncsi és mit szeretne megtanulni.
Másrészt a program sikeréhez elengedhetetlen lenne, hogy az oktatási intézmények is elismerjék a falaikon kívüli gyakorlat megtapasztalásának fontosságát, hogy kidolgozzák azokat a kereteket, amelyek az oktatás struktúrájába illeszkednek. Sokszor az a tapasztalat, hogy aki iskolába jár, annak nincs ideje a tanulás mellett még gyakornokként is dolgozni. Erre megoldást nyújthatna, ha az iskola kreditekkel „honorálná” a diákok szakmai gyakorlatát, tehát tulajdonképpen az iskolai időből adna valamennyit erre a célra.

A diákok az együttműködés által megtapasztalhatnák és felkészülhetnének arra, ami azután vár rájuk, hogy végleg kilépnek az oktatási intézmény kapuján. Olyan helyzetekkel is szembesülnének, melyek az iskola falai között nem léteznek. Továbbá elkezdhetnének kiépíteni egy kapcsolatrendszert az egyetemen kívül, az intézményekhez is közelebb kerülhetnének – és számtalan más előnye mellett a szakmai gyakorlat a generációk közötti együttműködést és megértést is elősegítené, ami az egész lokális színteret megerősítené.

Csákány István, képzőművész