Körkérdés: Kiknek és hogyan kellene támogatnia a fiatal képzőművészeket?2

Szoboszlai János

Tavaly elmaradt, idén viszont ismét odaítélték a Derkovits Gyula képzőművészeti ösztöndíjat a 35 (idén 36) éven aluli művészeknek. Az ösztöndíjasok kiállítása április 6. óta látható a Műcsarnokban. Ennek kapcsán kérdeztük: Ön szerint kiknek és hogyan kellene támogatnia a fiatal képzőművészeket?
Szoboszlai János válaszol.

Egy fiatal, pályakezdő képzőművésznek (FPK), ha 2014-ben kezdi tanulmányait egy hazai művészeti felsőoktatási intézmény államilag finanszírozott helyén, akkor nyilatkoznia kell arról, hogy vállalja a „törvényben előírt sajátos feltételek teljesítését, tehát „a diploma megszerzése utáni 20 éven belül annyi ideig kell magyar joghatóság alatt álló munkáltatónál a társadalombiztosítási jogviszonyt eredményező munkaviszonyt fenntartani, amennyi ideig az államilag támogatott tanulmányok tartottak.”

FPK átlagos családból származik, s életét művészként tervezi leélni, bevételeit művészeti tevékenységéből kívánja megteremteni. Ugyanakkor FPK-nak vajmi kevés az esélye arra, hogy „társadalombiztosítási jogviszonyt eredményező munkaviszonyra” tegyen szert, hiszen tisztázatlan, „mit is jelent a művészeti egyetemeken végzett hallgatók esetében az állami foglalkoztatottság vagy a vállalkozói tevékenység fogalma, és milyen foglalkoztatási lehetőségeket kínál fel számukra az állam. A fiatal művészek pályájának elindulásában ráadásul fontos szerepet játszik számos olyan tényező (állami és külföldi ösztöndíjak, külföldi rezidencia-programok, művészeti projektek, külföldi intézményekkel történő együttműködés stb.), amelyek nem értelmezhetőek az állami foglalkoztatottság vagy a vállalkozói tevékenység keretei között." Az ön-foglakoztatás vagy egy saját alapítású gazdasági szervezetnél való alkalmazás pedig egy pályakezdőnél igencsak kockázatos vállalkozás, hiszen FPK még ismeretlen brand a rendkívül kompetitív műtárgypiacon, így nem számíthat rendszeres és elégséges bevételre onnan. A hosszú évekig tartó piaci brand-építés mellett tehát hozzáférhetők még az „állami és külföldi ösztöndíjak, külföldi rezidencia-programok, stb.” keretei, így amíg ki nem öregszik FPK a „fiatal” kategóriából (kb. 35 éves koráig), él is ezekkel.

A probléma minimum kettős természetű. Egyfelől, bár szerencsére működik (pl.) a MANK által kiírt Derkovits-ösztöndíj, vagy a Balassi Intézettől az Állami Eötvös-, illetve egyes önkormányzatok által biztosított, közpénzekből finanszírozott diploma utáni ösztöndíjak, valamint (pl.) az ACAX és FKSE, vagy az International Visegrad Fund által futtatott rezidencia-programok, ezek a művészeti felsőoktatásból kikerülő FPK-knak csak egy töredéke számára jelentenek erős lökést a pályán való intenzív jelenléthez. Ők azok, akik már ekkor, ösztöndíjasként bekerülnek az intézmények (kritikusok, kurátorok, ösztöndíj-pályázatokat elbíráló zsűrik) által válogatott, ígéretes „emerging artist” kategóriába. Ugyanakkor ha FPK képes egy idegen nyelv használatára, és külföldi ösztöndíjakra pályázik, ezek rendszeres igénybevétele megnehezíti a “törvényben előírt sajátos feltételek teljesítését”, még ha erre két évtizedet is ad az állam. Másfelől ezek a keretek nem biztosítják a hazai TB- és nyugdíjrendszerben való folyamatos részvételt (hacsak nem köt FPK ideiglenes különalkut a társadalombiztosítással), így elodázzák az állampolgári státuszhoz kötődő adó- és járulékfizetés stabilitásának kialakulását. (Fontos leszögezni azt is – s ez nem csak a képzőművész pályakezdőkre vonatkozik –, hogy „a hallgatói szerződés társadalmilag igazságtalan, hiszen felerősíti a meglévő egyenlőtlenségeket és csökkenti a társadalmi mobilitás esélyét. További súlyos aggodalmakat vet fel, hogy a szerződés egyoldalú, azaz nem tartalmaz állami garanciákat a hallgatók egyetem utáni foglalkoztatására.")

Az FPK-k tehát speciális csoportot képviselnek. A pályakezdőket segítő támogatási formák sikere nem mérhető munkaerő-piaci szempontból, s az ösztöndíj-programok eredménye sem számszerűsíthető. Mi számít sikernek? Műalkotások, kiállítások hazai és külföldi létrejötte? Ezek mennyisége? Az intézményi hierarchiában megszerzett hely? A művészetkritikai megítélés? A műtárgypiaci pozíció és ár? A médiajelenlét? A kortárs művészet társadalmi fogadtatása, státusza? Az állam bizonyos mennyiségű közpénzt e dilemma ellenére ilyen támogatásokra áldoz, nem szakít e kultúrpolitikai tradícióval. Tehát nagyon helyesen kijelenti azt, hogy a diploma utáni ösztöndíjak jelentősége felbecsülhetetlenül nagy egy művészi karrier elindításának szempontjából. Ugyanakkor – s ezt ismét lényeges leszögezni –, a források szűkössége miatt korlátozott lehetőségeket biztosít.

A megoldást ez esetben (is) egy olyan finanszírozási modell kidolgozása jelentené, amely általában véve is kívánatos lenne a kultúra, ezen belül a kortárs képzőművészeti szektor korszerűsítéséhez, ezen belül a FPK-k karrierjének elindításához. Egyrészt ha az ilyesféle programokra áldozott közpénzek mennyisége nem növekszik, akkor be kell vonni a magánszektort. Az előadó-művészeti törvény komoly inspirációt jelent bizonyos státuszú színházak támogatására (támogatás fejében az átadott összeg mértékében csökken az adóalap és ugyanolyan mértékben a társasági adó). Ez a csírájában már megjelent forma tehát alkalmazható lenne, természetesen kiegészítve a szükséges, szektor-specifikus korrekciókkal. Másrészt amikor a rendszer már köz- és magánpénzekből kielégítő mértékben finanszírozott, akkor e programot törvény által szabályozva alkalmassá kellene tenni arra, hogy az ösztöndíj időszaka beleszámítson a hallgatói nyilatkozat által meghatározott, az állami képzés igénybevételéből eredő „törlesztésbe”. Ebből fakadóan e támogatási rendszert igénybe vevő ösztöndíjas FPK-k számára „társadalombiztosítási jogviszonyt eredményező munkaviszonyként” kellene elismerni a programban való részvételt.

Nyilvánvalóan kultúrpolitikai és gazdaságpolitikai döntések kérdése mindez. Ahogyan a művészeti felsőoktatás szabályozásával kapcsolatos szakpolitikai viták és egyeztetések is abba az irányba mutatnak, hogy a művészeti egyetemek egy speciális kategóriát képezzenek a felsőoktatási törvényben, úgy a pályakezdő fiatalok támogatásának ilyen új rendszere is figyelembe kellene hogy vegye a művészeti tevékenység és életforma sajátosságait. Végül a diploma utáni ösztöndíjrendszer korszerűsítése tekintettel kellene hogy legyen a formális művészképzésben részt nem vett fiatal művészekre is, hiszen az is a művészet sajátossága, hogy a művészeti kiválóságnak nem kizárólagos feltétele az egyetemi végzettség.

Szoboszlai János PhD, tanszékvezető, adjunktus, Magyar Képzőművészeti Egyetem, Képzőművészet-elmélet Tanszék



Borsos Lőrinc: Diákhitel tartozásom forintban, 2009. Forrás: borsoslorinc.com