CINQUE x CINQUE III.

5x5 szubjektív beszámoló az 56. Velencei Képzőművészeti Biennáléról

Német Szilvi

CINQUE x CINQUE, azaz ötször öt. Huszonöt személyes élmény Velencéből. No.3: Német Szilvi.

 
Alice Becker-Ho – Guy Debord: A Game of War (Egy játék a háborúról), Atlas Press, 2008 mellette Holly Herndon: Interface, 2014

1. Egy játék a háborúról

Mióta felfedeztem magamnak az A5-ös könyvformátumban, kipattinthatós kartonlapokként forgalmazott A Game of War társasjátékot a bécsi Buchhandlungban, a szituacionista csemege megjelenéseinek gyűjtése szinte magányos hobbimmá vált. A legutóbbi alkalommal Samson Kambalu helyezte az Arsenale központi folyosóján üvegbura alá az Atlas Press kiadásának köszönhetően 2008-tól tömegesen elérhető példányt, aminek eredetijét Guy Debord jegyzi. Ha e név hallatán minden fejben a s-p-e-k-t-á-k-u-l-u-m betűi forognak is ki kapásból, ő maga a notórius ’67-es írását alább rendelve, mégis inkább ezt a játékot nevezte legmaradandóbb alkotásának, (amiről szerinte az utókor majd számon tartja). A trendeket figyelve ez nem is megy olyan rosszul: tavaly a Transmediale arculatáért felelős holland Metahaven kreálta újra a játékot a computer music-ot „hallgató” (phd) és csináló San Franciscó-i zenész, Holly Herndon új videójához. A legelkötelezettebb lángőrző viszont az a Richard Barbrook, aki a westminsteri egyetemen tart hétről hétre Class Wargames csoportfoglalkozásokat, nem mellesleg pedig a kaliforniai ideológia eddigi legpontosabb leírását jegyzi. (Tőle hallottam először a kétezres évek első évtizedére talán legjellemzőbb, a specializáció és az ismétlés mennybemenetelét jelentő „reenactment artist” szót is. Magyarul, hogy van olyan művész, aki csak ismétel.) Barbrook és csapata tehát valóban nekifeszül a társasjátéknak (max 2 fő), – kipróbáltam, nem túl szórakoztató –, de nem mindenki gondolja úgy, hogy ez tényleg helyénvaló. A Bibliothèque nationale de France legutóbbi Debord-kiállításán a kurátor például élből elzárkózott a játék performatív oldalától, rásütve a „csak kontemplációra alkalmas” billogot. Kambalu biennáléra kitalált installációja szintén inkább így szeretné látni a „szitu”-t. Ez pedig jól jelzi azt a folyamatot, ahogy egy igen rövid pályán a Szituacionista Internacionálé  társadalmi fenyegetésből nemzeti kinccsé és múzeumi objektté változott. Az idei biennáléba ez a munka mind a Marx iránti erős elfogódottsága, mind a nemzeti kártya miatt kiválóan illik.



Fotó: Német Szilvi, 444.hu

2. Tőke vagy vagyon

Leszállok Marxról, mert a nyomtatott lapszámban is végig ezt elemzem. (Többek között azért, mert a központi kiállítás koncepciója okot ad rá). Az érzés kedvéért, illetve mert a magazinban nem sütöttem el a Giardini könyvesboltjában a Marx-trilógiáról készített fotómat, itt gyorsan összekötöm egy közelmúltbéli, a társasjátéknál jóval „közvéleményformálóbb” eseménnyel. Ez pedig a Das Kapital címet újrahasznosító A tőke (nagy vörös betűkkel) a 21. században (kicsi, dőlten szedett) című közgazdaságtudományi bestseller Thomas Pikettytől, aminek hazai aktualitását a pár hete megjelent magyar fordítás adja. A hétszáz oldalas könyv szintén kicsit úgy van, mint a háromkötetes elődje: inkább csak beszélnek róla és találgatnak, mintsem olvassák. Egy ilyen kósza híresztelés szerint például ebben az új „Tőkében” inkább vagyonról van szó. A bő elemzéseknél pedig klasszisokkal feljebb lőtt az élő beszéd iránt elfogult Okwui Enwezor. Elképzelése napról napra folyamatosan megvalósul, a kiállítás nyitva tartásának hét hónapja alatt oratórium formájában viszi színre a politikai gazdaságtani opuszt. Vajon azt remélve, hogy ilyen formában a látogatók pótolják a hiányosságot? Marx-purifikáció? De miért itt és így? Ezt a kérdést más is feltette. Egy kicsit attól tartok, mint amitől a Red Letter Media filmkritikusai féltek A Wall Street farkasa kapcsán: „egy újabb antikapitalista, álszent mozi Hollywoodból.” 


 
Forrás: www.labiennale.org

3. Teszem – nem teszem

Van egy tétel, ami úgy tartja, a fehér férfiak által megalkotott kulturális termékek automatikusan lesznek univerzálisan értelmezhetők, míg a nők vagy a feketék alkotásait ugyanilyen lendülettel tartjuk specifikusan a nemükre vagy a rasszukra vonatkozó, belső vagy partikuláris problémának. Bár az elmúlt évtizedekben sokat léptünk előre a multikulturalizmus terén (majd az utóbbi években vissza), egy jól elhatárolható jelenség körvonalazódott ebben a kulturális import-export helyzetben. A többségi társadalom tagjai az egyes stílusjegyek kulturális beágyazottságának mély megértése nélkül emelnek át a magas divat/kultúra/kúlság szférájába olyan elemeket, amelyek ha „eredeti” környezetükben jelennek meg, rasszista általánosításoknak adnak helyet. Azzal, hogy Okwui Enwezor lett az 56. Velencei Biennále első afrikai származású kurátora, ez az arány – mármint, hogy ki reprezentál kit, mit és hányad kézből – hirtelen kiegyensúlyozódni látszik: Amerika és Afrika listája a meghívott művészek számát illetően egyenlő! Erre is hasznos lehet Marx, főleg poszt-marxista olvasatban, méghozzá úgy, hogy a proletariátusra vonatkozó megállapításait a jelen társadalom marginális helyzetű csoportjaira vonatkoztatjuk (feketék, nők, harmadik világ stb.), azok helyzetének progresszív átalakítása céljából. És ha már emberjogi védelem és „Fekete-Afrika” a téma, akkor amellett a válsághelyzet mellett sem mehetünk el csak úgy, ami már több éve gyűrűzik, de az utóbbi hónapokban rázta meg csak igazán az európai kontinenst – főképp az olasz területek városait. A menekültek elhelyezésére vonatkozó politikai állásfoglalás épp a fentiek fényében okoz egyeztetési problémákat. Luca Zaia, Veneto régió kormányzója (aki nem mellesleg a híresen migrációellenes Északi Liga vezető politikusa) pár hete beindította azt a rendelkezéssorozatot, ami a helyi turizmus védelmében „tisztogat”. A multikultival a kormányzónak már régóta baja lehet, ugyanis még mezőgazdasági miniszterként a külföldi éttermeket támadó kampány mellé állt, akkori nyilatkozata szerint sosem evett még kebabot, de ananászt se, mert azok nem Olaszországból származnak. A McDonaldsról úgy tűnik, nehezebben mondott le, így ennek (neki) köszönhetjük a McItaliat.
 

 
Filmstill - Nicolas Roeg: Ne nézz vissza! mellette Felix Gonzales-Torres: Cím nélkül [Vér]   Fotó: Német Szilvi

4. Százhúsz év

Bár a Rossz időzítést (1980) jobban szerettem, de Velence miatt a Ne nézz vissza! (1973) most érdekesebb – ezt a két filmet néztem meg utazás előtt Nicolas Roegtől. Mindkettő esetében a helyszínül szolgáló város kiválasztása már előre leleplezi azt, amit a rendező a szellemtörténet ott felhalmozott rétegeiből majd a történetre vonatkoztat (Bécs – neurotikusság, Velence – okkult misztikum). A Ne nézz visszában a piros színnek különös jelentősége van, leginkább a piros esőkabát miatt, amiben a szülők utoljára látták halott kislányukat. Ez az elem – mint Csehov puskája – a végén aztán „el is durran.” John Baxter (Donald Sutherland) azt hiszi, elvesztett kislányát látja feltűnni a velencei csatornáknál, utánamegy, kergetőznek és így csalja magát kelepcébe: nem egy kisgyermeket, hanem egy összeaszott arcú, vén törpét követett. Utána már csak azt látjuk, ahogy az évszázados márványlapok közül folyik a vér. A Punta della Doganaban rendezett Slip of the Tongue (Nyelvbotlás) című kiállításon, amikor áthaladtam az áttetsző, vörös gyöngyláncokkal elfüggönyözött ajtón, amelyet ráadásul egy turbános öregasszonyfejet ábrázoló stukkó koronázott (Felix Gonzales-Torres: Cím nélkül [Vér]), menthetetlenül végigborzongott rajtam ez a zárójelenet.

 
Fotó: Német Szilvi

5. ARC

A Biennále idei arculatán a berlini Double Standards grafikai stúdió dolgozott. Semmi hűhó, az egyetlen designelem maga az ALL THE WORLD’S FUTURES headline betűszedéséből kiadott négy sor, az olvasás üteme szerint egyre visszalépő betűmérettel. A főcím különböző felületekre gyártott változatai a vászontáskákhoz érve már végleg levetkőztek minden fölösleges elemet, és megtartották azt, ami a biennále-vállalkozás ambiciózusságát illetően a legbeszédesebb: a MINDEN-t. Erről olyan holisztikus tervek juthatnak eszünkbe a felvilágosodás mindent tudni akaró enciklopédiái nyomán, mint a „hippi biblia”, a WHOLE EARTH CATALOG, az olyan misztikus sorozatok mint a gurdjieff-i ALL AND EVERYTHING, de hogy valami újabbat mondjunk, a Transmediale is ilyet villantott idén a CAPTURE ALL-lal.