Körkérdés a Ludwig Múzeum igazgatói pályázata kapcsán – Fehér Dávid

Fehér Dávid

Bencsik Barnabás igazgatói mandátuma február végén lejárt, április 12-ig lehet pályázni a Ludwig Múzeum vezetői posztjára. A kortárs képzőművészeti színtér meghatározó szereplőit a következő két kérdés megválaszolására kértük:
Mi a véleménye Bencsik Barnabás igazgatói tevékenységéről a Ludwig Múzeum élén? Kit látna szívesen az igazgatói székben?
Fehér Dávid válaszol.

A budapesti Ludwig Múzeum – Kortárs Művészeti Múzeum nagyon sikeres és eredményes öt évet tudhat maga mögött. Bencsik Barnabás igazgatói időszakának vizsgálatakor nagyon fontos hangsúlyozni, hogy a vezető egy markáns profillal rendelkező, kiválóan működő intézményt örökölt elődjétől, a múzeum arculatát és szerzeményezési programját alapvetően meghatározó Néray Katalintól. Néray programjának a kezdetektől fontos eleme volt a Ludwig-gyűjtemény nemzetközi anyaga és a kelet-európai régió alkotásai közötti összefüggések keresése, s ezen keresztül a régió újrapozícionálásának igénye: kompromisszummentesen mutatta be a különféle generációkhoz tartozó, legizgalmasabbnak tűnő hazai művészek életművét (vagy annak egy szegmensét), s ezzel párhuzamosan a nemzetközi színtér legmagasabban jegyzett alkotóinak kiállításait fogadta be. Úgy érzem, Bencsik Barnabás igazgatóként a Néray által megkezdett programra alapozhatott, jóllehet az utóbbi öt évben jelentős hangsúlyeltolódások figyelhetők meg az intézmény programjában.

Az eddiginél erősebben fókuszált a konceptuális és a posztkonceptuális tendenciákra, az (intézmény)kritikai művészet jelenségeire, a hatvanas-hetvenes évek művészettörténetének regionális fókuszú újragondolása is minden eddiginél hangsúlyosabbá vált. Az érdeklődés megváltozása nem pusztán az igazgató preferenciáit mutatja, hanem összefügg az ún. „neoavantgárd” iránti nemzetközi figyelem erősödésével is: ezt jelzik a külföldi művészettörténeti kutatások, a hatvanas-hetvenes évek progresszív tendenciáiról megjelenő egyre szaporodó publikációk és főként a kelet-európai régiót is egyre nagyobb hangsúllyal integráló, „globális” kontextusban gondolkodó nemzetközi kiállítási projektek is. Bencsik éles szemmel időben felfigyelt a regionális fókuszú, összehangolt hatvanas-hetvenes-évek kutatásokban rejlő potenciálra. Kiaknázta a budapesti Ludwig Múzeum regionális szinten egyedülálló gyűjteményi adottságait. Az intézményt a régió egyik vezető múzeumaként pozicionálta, melynek programja méltán keltheti fel a külföldi kutatók és kurátorok érdeklődését.

Remek példával szolgálnak erre a minden korábbinál koncentráltabb és sikeresebb kutatói és kiállítás-rendezői programra az Édentől keletre – Fotórealizmus: Valóságváltozatok vagy A hang szabadsága. John Cage a vasfüggöny mögött című kiállítások. Mindkét tárlat a régióban párhuzamosan zajló kutatásokat egyesítve világított rá egy a nemzetközi diskurzusban is markánsan jelenlévő kutatási terület eddig szélesebb körben ismeretlen aspektusaira. A fotórealizmus ráadásul egy olyan tendencia, amelynek magyar példái nemzetközi viszonylatban is revelációként hathatnak: örvendetes, hogy Budapesten végre a „helyükre kerülhettek” az irányzat legfontosabb magyar példái.

Szintén a hatvanas évek antropológiai indíttatású újragondolásának volt fontos (provokatív) példája az Amerigo Tot – Párhuzamos konstrukciók című tárlat. Az intézményi önreflexió igényével és a regionális fókusz konzekvens továbbvitelével tűnt ki a (szintén a neoavantgárdra fókuszáló) Helyszíni szemle – A múzeum a múzeumról című kiállítás (az utóbbi évek egyik legfigyelemreméltóbb múzeumi teljesítménye).

A kelet-európai neoavantgárd iránti érdeklődés nemcsak csoportos, hanem egyéni kiállításokon is tetten érhető, gondoljunk Mladen Stilinović, Maurer Dóra vagy Szentjóby Tamás kiállítására, melyek méltó módon folytatták az önálló kiállítások Néray által megkezdett sorát.

Bencsik programjának szintén fontos elemét képezték az ún. mid-career retrospektívek, többek között olyan kiváló alkotók hiánypótló bemutatói, mint a Société Réaliste, Csörgő Attila, Gerber Pál vagy Lakner Antal. Ezek közül több tárlat nagy hírű nemzetközi intézményekkel közös szervezésben jött létre: jelentős eredmény, hogy a Société Réaliste a Jeu de Paume-ban is bemutatkozhatott, Csörgő kiállítása a luxemburgi MUDAM-ban és a hamburgi Kunsthalléban is látható volt. Ha a kiállított művészek kiválasztásában olykor érezhetők is az igazgató személyes preferenciái, a döntések túlnyomó többsége szakmailag aligha megkérdőjelezhető.

A programot árnyalták az olykor revelatív tematikus kiállítások (pl. A képzelet tudománya), a nemzetközi színtér közismert alakjainak bemutatói (Allan Sekula, Glenn Brown, Anton Corbijn, Yona Friedman), és a szélesebb közönség érdeklődésére is számot tartó, klasszikusnak számító művészeket bemutató kiállítások (Martin Munkácsi, Robert Capa, Moholy-Nagy László, Kepes György és Frank J. Malina). Ez utóbbiak között akadtak ún. „konzerv kiállítások” is, előfordult, hogy szakmailag kevésbé voltak átgondoltak, ám kétségkívül közelebb álltak a nagyközönséghez, mint nem egy jelentékeny „kortárs” tárlat. A szakmailag gyakran problematikus közönség-kiállítások minden bizonnyal növelték a „kortárs” tárlatok látogatottságát is. A kiállítások népszerűségét szintén erősítette a múzeumra hagyományosan jellemző kifogástalan – a közösségi médiát is invenciózusan alkalmazó –  kommunikáció és a kiemelkedő múzeumpedagógiai program.

Bencsik időszakában számos fontos műtárgyat szerzeményezett a múzeum, többek között hiánypótló neoavantgárd alkotásokat (még ha továbbra is komoly hiányosságok mutatkoznak a gyűjtemény ezen szegmensében). A kelet-európai régióra fókuszáló gyűjtemény következetes építkezéséről, a fontos hiánypótlásokról és a gyűjtemény kontextualizálási lehetőségeiről rendkívül izgalmas kiállítások adtak számot (önkényesen kiemelve saját kedvenceimet, említhetném a Félreérthetetlen mondatok és Az égbolt másik fele című gyűjteményi prezentációkat). Megjelent a várva várt gyűjteményi katalógus is (sajnálatos módon azonban csak magyar nyelven…).

Szintén fontosnak tartom, hogy Bencsik a szerzeményezési- és kiállítás-program teoretikus megalapozására is komoly hangsúlyt fektetett. A marginalitás elméleti és kritikai problémái napjaink művészetében című előadássorozatra (olyan előadókkal, mint Piotr Piotrowski, Marina Gržinić, Alexander Alberro és Okwui Enwezor) a világ bármely élvonalbeli intézménye büszke lehetne. (Szintén remek volt a Fejezetek a múzeum életéből. A múzeum mint intézmény című sorozat is.)

Bencsik tehát egy friss, nemzetközi látókörű programot valósított meg. A múzeumban összehangolt csapatmunka folyik, a felvetett kérdések nemzetközi szinten is relevánsak. A fent említett hatvanas-hetvenes évek kutatásoknál jelenleg nehéz produktívabb programot elképzelni, a régió átfogó, komparatív feldolgozására komoly külföldi igény is mutatkozik.

S talán épp ennek a külföldi igénynek az említése az, aminek kapcsán néhány kritikai észrevételt kell megfogalmaznom. Bencsik szintén az intézménybe integrálta a korábban általa vezetett ACAX nevű szervezetet, amely az utóbbi években a magyar művészet nemzetközi megismertetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett, gondoljunk a külföldi biennále szereplésekre és a legutóbbi Documenta magyar részvételére. A sikerek ellenére is úgy érzem azonban – s ennek már informálisan többször is hangot adtam –, hogy az ACAX működésével kapcsolatban széleskörű szakmai konzultációra lenne szükség. Átláthatóvá kéne tenni a működését, és létrehozni egy konszenzuális kritériumrendszert a hazai művészek nemzetközi „kiajánlásával” kapcsolatban. Én a magam részéről – mivel a rendszer átláthatatlansága miatt nem látok bele a mechanizmusokba – nehezen foglalhatok érdemben állást az ACAX működésével kapcsolatban, ám magam is érzékelem, hogy bizonyos életművek, bizonyos tendenciák nem a történeti súlyuknak megfelelően jelennek meg az intézmény nemzetközi kommunikációjában, s mindez a hazai művészet „félrekommunikálásához” vezethet. Az esetleges félreértések elkerülése végett hangsúlyoznom kell: az alapvető irányokkal, a progresszív, kritikai szellemiségű művészet prezentálásával maximálisan egyetértek, rendkívül fontosnak tartom, hogy azok a művészek jelenjenek meg a múzeum és az ACAX programjában és kommunikációjában, akik beilleszthetők a nemzetközi szakmai diskurzusokba. Nagyon nagyra értékelem az ACAX által elért példátlan sikereket, mégis fontos hangsúlyozni, hogy a jelenlegi globális művészeti színteret épp a művészetfelfogások pluralitása teszi izgalmassá. Úgy érzem, az ACAX olykor szakmailag nehezen indokolható módon, önkényesen, egyoldalúan preferál a nemzetközi összefüggésben is releváns művészetfelfogások közül néhányat (jóllehet a honlapon látható művészlista bővítése valamelyest enyhítette a kommunikáció egyoldalúságát).

Mindez azonban semmit sem változtat azon, hogy a Ludwig Múzeum nemzetközi léptékű, rendkívül konzekvens programjának fő irányai a lehető legpozitívabban értékelhetők, s bízom benne, hogy nem maradnak folytatás nélkül. Az igazgató személyével kapcsolatban nem kívánok találgatásokba bocsátkozni. Én személy szerint annak örülnék, ha az utóbbi évek tendenciái folytatódhatnának, s megkapná a jelenlegi vezetés az esélyt arra, hogy kibonthassa, árnyalhassa (esetenként korrigálhassa) a megkezdett, magas fokú szakmai programot, megőrizve a múzeum dinamikus, friss, fiatalos arculatát.


Fehér Dávid, művészettörténész, a Szépművészeti Múzeum 1800 utáni Gyűjteményének munkatársa