Az Artmagazin Online megújult arculatú videóinterjú-sorozatának első részében Neogrády-Kiss Barnabással alkotói szemléletmódjáról, munkamódszereiről és az elmúlt – igen tevékeny – időszakról beszélgettünk budafoki műtermében. Alább az interjú hosszabb, írásos változatát közöljük.

Barnabás 2012 és 2015 között végezte el a Kaposvári Egyetem fotográfia szakát, majd 2015-ben a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fotográfia mesterképzésén tanult tovább. Habár első önálló kiállítása 2014-ben nyílt (megint a fejemben nézelődnek, Faur Zsófi Galéria), már 2010-től kezdődően művészetoktatással is foglalkozott, tábori és iskolai környezetben is továbbadta tudását. Szintén 2014-ben a Pozsonyi OFF Biennálén a Kaposvári Egyetem fotográfia szakos hallgatóival közösen létrehozott Beavatkozások című kiállítása elnyerte a fesztivál ON_Award fődíját. 2015-ben Wolfgang Tillmanstól vehette át a Budapest Portfolio Review The Most Talented Young Artist díját, 2017-ben pedig James Kerr válogatta kedvencei közé az and I see this című projektjét. 2018-ban nyílt a  kecskeméti SOS Gyermekfaluban élő gyerekek történetével foglalkozó Kő, papír, zokni című önálló kiállítása a Faur Zsófi Galériában. 2020-ban elnyerte az Akademie Schloss Solitude rezidenciaprogramját, valamint Kettős kötés című, saját látását tematizáló sorozatával övé lett a Capa-nagydíj. 2021-ben bekerült az Esterházy Art Award shortlistjébe és szerepelt a díj esélyeseit bemutató Ludwig Múzeumban rendezett kiállításon, januárban megjelent Solitude című fotókönyve és februárban Eyework (Szemmunka) címmel újra egyéni kiállítással jelentkezett az Inda Galériában.

Mikor kezdtél el érdeklődni a fotográfia iránt és mik voltak a legfontosabb élményeid? 

Ez nagyon hosszú történet. Tizenhat éves korom körül volt az első agyműtétem, ami után újból meg kellett tanulnom járni, a kezemet használni és beszélni. Akkoriban kezdte el mozgatni a fantáziám a fényképezőgép, hiszen – mivel írni nem tudtam – csak meg kellett nyomnom egy gombot és láthatóvá vált, amit meg akartam örökíteni. Autodidakta módon tanultam az egészet, miközben egyre távolabbi célnak tűnt érettségiznem vagy továbbtanulnom. Olyan hátrányokkal indultam, hogy végül csak három év alatt sikerült szóbeli érettségit tennem. 2009-ben pedig  jelentkeztem a Práter OKJ-s fotós képzésére. Nem sokkal ezelőtt a Metro ingyenes napilapban meghirdetett Metro Photo Challenge-en is részt vettem – ennek a témája Budapest volt. Gödről azzal az elhatározással utaztam a fővárosba, hogy „készítek egy jó képet” – órákig a városban lófráltam, erre koncentrálva. Nem sikerült. Viszont, amikor mentem hazafelé, egyszer csak megláttam a régi Nyugati pályaudvar épületében, hogy egy úr egy beton virágágyásban alszik. Emlékszem, hogy már csak egy-két percem volt a vonatom indulásáig, de a látvány annyira szürreális volt, hogy meg kellett állnom előtte. Egészen a peron széléig hátra kellett mennem, leguggoltam, hogy jól komponáljak, majd  jobbra néztem és láttam, hogy már áll be a vonat mögöttem. Megnyomtam kétszer az exponáló gombot és akkor elkészült a kép. Ez számomra  „mágia” lett egy egész hozzáálláshoz, miszerint ha nagyon rákoncentrál az ember, akkor nem fog működni a képalkotás. 

Volt a családodban más, aki fotóval, művészettel foglalkozott?

Már nem is emlékszem, hogy hogyan került hozzám egy Zenit fényképezőgép. Illetve édesapámnak volt egy HP kompakt gépe és emlékszem, hogy két megapixeles volt és azzal is fotóztam. Meg negatívra, persze, amit előhívattam. Azt élveztem, hogy amit látok, azt meg tudom örökíteni. És nem feltétlen olyan lesz a kép, mint amit láttam. 

Kiknek a munkáit kedvelted ebben az időben, a Práteres képzés alatt és az egyetemi évek elején?

Azóta ez nagyon sokat változott, mondhatni tényleg félelmetes, hogy mennyit fejlődött a vizuális ízlésem. A fotozz.hu volt az a felület, ahol nézelődtem, mert, valamiért tetszettek azok a képek. A Kaposvári Egyetemre kerülve már nem ez érdekelt.Ekkoriban igyekeztem minél nyitottabbá válni, minden alkotóhoz nyitottan viszonyulni. Nobuyoshi Araki volt az egyik első fotográfus, akit megpróbáltam értelmezni és befogadni az egész életművét. Az egyetemen pedig mutattak egy videót a Koronczi Endréről, amivel kapcsolatban először elcsodálkoztam, hogy „az vajon mi lehet?” Aztán elkezdtem utánajárni és nagyon megszerettem azt a művészeti hozzáállást, amit ő képvisel. 

Még mindig sok képet fogyasztasz ezzel a tudatos nyitottsággal?

Wolfgang Tillmans, Bill Viola, Richard Billingham és Puklus Péter képeire rendszeresen visszatérek, de a fotón túl a más médiumok is nagyon inspirálólag hatnak rám.

Mi volt az első olyan szakmai elismerés, amit kaptál és meghatározó élményként tartod számon a mai napig?

Nagyon sok pozitív visszajelzést kapok és kaptam, de ezeket nem tudom pozitívan felhasználni. Sajnos mindig az az érzésem, hogy „jó ezt megcsináltam, de ez nem elég és szeretnék még fejlődni ebben az egészben”. Nem csak tökéletesíteni próbálom a folyamatot, hanem az utat, ahol éppen tartok, azt még mélyebben, tisztábban igyekszem átlátni és megérteni. Mert ezáltal tudok egyre pontosabban fogalmazni, alkotni. 

A képalkotó praxisodban ezen túl mire törekszel?

Az objektív valóságot és a szubjektív világot nem tudom teljesen szétválasztani az alkotásaimban. Amikor elkészül a kép, akkor számomra, hogy objektív, de aztán ahogyan fel lesz utána használva, az teljesen szubjektívvá alakítja az adott képet. Ez talán attól függ, hogy  a képet milyen kontextusba helyezem. A mostani, Solitude című könyvem is valahol erre a gondolatmenetre épül, valamint a Kettős kötés munkám is. Érdekes, hogy az ember megörökít mondjuk egy tájképet. Tegyük fel, hogy ezután az adott tájkép bekerül egy olyan kontextusba, amely az én látásomra, a saját percepciómra reflektál. Ez  pedig teljesen megváltoztatja annak a tájképnek az értelmezését, sőt,  akár a műfaját is. 

Több olyan munkád is van, amelyekben azt az élményt dolgozod fel, hogy hogyan látsz.

Amikor másodjára műtöttek, akkor elvesztettem a látásom felét. Ez 2008-ban volt, azóta így látok. A Kettős kötés című sorozatban is ezzel foglalkoztam – azzak, hogy mi az a látás, amit én tapasztalok. 2013 óta gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne vizualizálni és reálisan visszahozni ennek az élményét, de nem tudtam hogyan hozzányúlni a témához. Végül rájöttem arra, hogy nem is kell. Inkább egy érzetet próbálok meg közölni. Soha nem fogom tudni megmutatni egy olyan embernek, aki száznyolcvan fokban hibátlanul lát azt, hogy én hogy én meg nem. A befogadó mindig érzékelni fogja a számomra kieső részt. A sorozatban már inkább ez a probléma kezdett kibontakozni, ez volt a fókuszban: a számomra kieső rész. El is mentem több látásvizsgáltra, hogy ezt jobban megértsem. 2020-ban végül ezzel a projekttel nyertem meg a Capa-nagydíjat, utána pedig jött egy stuttgarti rezidencia is. Valahogy aztán megszakadt ennek a projektnek a továbbgondolása, de szeretném még folytatni. Akár több olyan embert bevonva, akiknek hasonló problémájuk van.

Van olyan fotótechnikai eljárás, amit kifejezetten azért kezdtél el használni, mert hatékonyabban, plasztikusabban vissza tudja a te látásodat, annak a belső élményét?

Igen, bár inkább úgy fogalmaznék, hogy olyan képalkotási módszer van, amely közelebb áll hozzám. Amikor én vagyok a képnek az alkotója és az alanya is – az például ilyen. Ennek van egy nagyon érdekes ritmusa, hiszen én időzített képalkotással alkotok, ahol állványt, beállított fényeket használok és mindössze tíz másodpercem van arra, hogy megörökítsem magam. Nem látom azt, amikor a kép elkészül és ezért van egy szinte mágikus jelenlét, egy teljes bizonytalanság, mivel nem tudom, hogy mi lesz a képen pontosan. És ez megadja azt a véletlenszerűséget, ami által elkezd élni a kép. Ez nem elsőre működik, sokat kell próbálkoznom ahhoz, hogy megszülessen az alkotás. De ez nyilván a válogatásnál derül ki, könnyen lehet, hogy az első kép lett a jó. De ahhoz, hogy erre rájöjjek, ahhoz meg kell csinálnom az összes többit.

Milyen szempontok szerint szoktad leválogatni a képeidet? Szoktál szándékosan játszani azzal, hogy egy nagyobb képanyagot hagysz pihenni és csak később válogatod le?

Nyilván az, hogy mi tetszik épp és mi nem, az egy szubjektív megközelítés. Idő kell hozzá. Van, hogy egyből elkezdek válogatni és van, hogy ezzel várok egy teljes hónapot. Ez a hangulattól is függ, illetve attól is, hogy fejben mennyire állt már össze a koncepció. A Solitude kapcsán például Cséka Györgyöt kértem fel, hogy segítsen válogatni. A projektnek, amikor Akademie Schloss Solitude-ön vizuális naplót csináltam, az volt a lényege, hogy minden nap minimum egy képet meg kell csináljak és fel kell töltsem az Instagramra.  Így tökéletesen tudtam követni, hogy az adott nap mit alkottam. Ebből összegyűlt négyszáz kép, mire pont kaptam egy felkérést a Symposion kiadótól, hogy csináljunk egy könyvet és abból a négyszáz képből segített a Gyuri leválogatni nagyjából százat. A nagy kérdés az volt, hogy mit is szeretnénk ábrázolni. Lehetett volna háromféle különböző könyvet is csinálni. Úgy döntöttünk, hogy maradjunk a Solitude-nél, azaz a magány témájánál –ezt ábrázoljuk, eszerint válogassunk képeket. Két és fél hónapon keresztül minden nap készítettem képeket és nyilván mindegyik képhez fűződik egy ottani élményem. Én már nem láttam önmagában csak a képeket, mert a fejemben kapcsolódik hozzájuk rengeteg konnotáció, élmény, hangulat. Ezért kellett egy külső szem, amely által nyersebben tudtunk hozzáállni ahhoz a négyszáz képhez. A könyvön belül a képeknek ritmikus sorrendje van, de célunk volt, hogy előlről és hátulról lapozva is működjön.Az önvizsgálat viszont nem csak lírikus benne, hanem kicsit groteszkbe vagy humorba nyúlik. Pont olyan, mint ahogy én is az egész életemhez viszonyulok. Megpróbálom élvezni és úgy felfogni, hogy ez az egész egy játék. 

Az a típusú fotográfus vagy, akinél mindig van kamera és hogy ha meglátsz valamit, akkor azt megpróbálod ott dokumentálni? Vagy olyan vagy, aki már látja előre, hogy egy bizonyos sorozatban milyen képekre vágyik és szándékosan elkezdi keresni, esetleg felépíteni, megrendezni azokat?

Többféle hozzáállásom van a fotók megalkotásakor. Az egyik esetben nálam van a gép és megyek, felfedezek tereket és ott lefotózom azt, amit inspirálónak látok, vagy elhelyezem a gépet egy állványon és megörökítem magam. A másik alkotási folyamatnál pedig eszembe jut egy inspiráló akár mozdulat, objektum vagy tér és nagyon koncentráltan megpróbálom megcsinálni azt, ami a fejemben kialakult. Nagyon szép része számomra a művészetnek, hogy amit fejben kitalálok, az általában nem feltétlenül jó. A próbálkozások által végül egy  teljesen új dolog, irány születik, majd ez is finomodik még a végleges alkotás elkészültéig. Szóval nehéz. (Nevet.)

Szerepeltél a Ludwig Múzeumban az Esterházy-díj kiállításán, hogyan válogattad össze az itt kiállított képeid? 

A tervek szerint tudtam, hogy Rózsa Lucával együtt kell kiállítanunk egy térben. Ez nagy kihívás volt számomra, mert ki kellett találnom, hogy két elég nagy festmény mellé-közé-alá hogyan is lehet fotókat installálni. Úgy, hogy a két projekt ne nyomja el egymást, hanem valamilyen úton-módon inkább reflektáljanak, reagáljanak inkább egymásra. 

Végül huszonvalahány képet állítottam ki. Én azt érzem, hogy a tér  – amelyben a képeim szerepelnek – az elsődleges fontosságú szempont, amihez alkalmazkodnom kell. A tér rengeteg dolgot meghatároz, a képeket a tér szerint helyezem el, de az is behatárol, hogy vannak olyan képek, amik nagy méretben erősebbek, jobbak és vannak olyanok, amiknek nem kell nagy méret, kisebben sokkal intimebbek.A Ludwig Múzeumban például teret kellett hagyni Rózsa Luca Sára nagy festményeinek is, ezért végül nem is szemmagasságban lettek installálva a fotóim.

Néhány éva az Art Quarter Budapestben van a műtermed, igaz?

2019 május 24-én kerültem ide. Akkor már egy ideje kerestem műterem-lakást és végül Magyar Dóri (az Art Quarter Budapest munkatársa – a szerk.) szólt, hogy egy tizenkilenc négyzetméteres műterem felszabadult az épület új blokkjában. Hatással van rám ez a műterem, inspirál, hogy elmélyültebben alkossak. Amikor a szüleimnél laktam Gödön egy kis szobában, akkor nem volt erre lehetőségem. A műtermemben sokkalta szabadabban lehetek jelen. 

Mennyire van hatással rád az a közösség, ami az AQB-ben körülötted dolgozik?

Nagyon nagy hatással van rám az itteni közeg. Borsos Lőrincéktől, Piróth Timitől, Tóth Marcitól –akik más médiumokkal foglalkoznak –sok dolgot tudok tanulni, de meg kell még említenem Vadas Tamarát, Keresztesi Botondot, Janky Mátét, Keresztes Zsófit és Liksay Gyopárt is. Általában mindenki segít mindenkinek, amiben csak tud. 

Érintettük már az önmagadat fotózás kérdéskörét. Egy olyan világban élünk, ahol az önmagunk fényképezése feltöltődött egy extra jelentéstartalommal. Téged mennyire foglalkoztat az a kérdés, hogy ma rengeteg ember fényképezi magát eltérő szándékokkal és minőségben?

Erre egy példát tudok elmesélni. Amikor még a Kaposvári Egyetemre jártam, kaptunk egy olyan feladatot, hogy a szűk baráti körünket vagy bármilyen kisebb közösséget belülről dolgozzunk fel, a lényeg annyi, hogy ne önmagunkat ábrázoljuk. Én megpróbáltam ezt megcsinálni. Fotóztam édesanyámat, fotóztam egy zongorista barátomat, egy zeneszerző barátomat, de egyszerűen afelé kanyarodott a projekt, hogy mégis az önreflexióm került a középpontba, mert mindig arra vezettek a képek. Ebből a sorozatból maradt egyébként egy könyv, itt őrzöm a műtermemben, csak sajnos már eléggé szétesett. Ebben az egyetemi feladatban szembesültem vele igazán először, hogy önmagam megismerése az alkotáson keresztül hogyan működik. Tanulságos volt. Akkoriban is vezettem napló-szerű füzetet,négy-öt éven keresztül –, ebben már tudatosan kezdtem el ábrázolni magamat. Hogy lássam, hogyan is viszonyulok különböző érzelmekhez, az élethelyzetemhez. Nem feltétlenül az hajtott, hogy szelfit készítsek magamról minden percben, de talán volt egy ilyen vetülete is. Ki tudja.

Ehhez képest a a MOME-s mesterdiploma projekted, az SOS Gyermekfaluban készült sorozatod – aminek anyagából a Faur Zsófi Galériában Kő, papír, zokni címen nyílt kiállítás – milyen kihívás elé állított? Számítottál arra, hogy olyan helyszíni szituációkban kell dolgoznod gyerekekkel, amelyekben az ő arcukat nem mutathatod meg? az arcát például nem mutathatod meg? 

Az egész sorozat egy SOS Gyerekfaluban készült és az ottani gyerekeket fotóztam. Részben őket, részben azokat a dolgokat, amiket kreáltak vagy amiket maguk mögött hagytak. Szóval olyan dolgokat ábrázoltam, amik reflektáltak ezeknek a gyerekeknek az igen speciális élethelyzetére. 

A gyerekek ábrázolásának nehézségeivel tisztában voltam, de olyan képeket is csináltam, ahol látszódik egy-egy gyerek arca, ezeknek a képeknek a használatához később külön engedélyt kellett kérnem. Kihívás volt számomra az az alkotói, fotográfusi helyzet, hogy arc nélkül meséljek történeteket, nem saját magammal megrendezett beállított kompozíciókban.

Akkor és ott nagyon az SOS faluban engem nagyon megfogott, hogy én még nem  elköltözni otthonról: Cséka György a kiállításhoz írt szövegében benne is van, hogy valójában itt valamilyen szinten a saját félelmeimmel is játszottam, a saját problémáimat is feldolgoztam. Tehát még nem tudtam, hogy mi várna rám egy „normális és önálló” életben. Ellentétben velem pedig ott vannak ezek a gyerekek, akik bele vannak kényszerülve, hogy egy nevelőszülő neveli őket, majd felnőve kilépnek erről a helyről szinte teljesen egyedül kezükbe kell, hogy vegyék az életüket. Persze, amikor betöltik a tizennyolc éves kort, akkor kapnak egyszállást, ahol teljesen egyedül tudnak lenni és ez ugrópont lehet ahhoz, hogy saját életüket elkezdjék. Cséka György a kiállításhoz írt szövegében benne is van, hogy valójában itt valamilyen szinten a saját félelmeimmel is játszottam, a saját problémáimat is feldolgoztam. 

A videóinterjú a kapcsolódó tartalmak között kattintható!

Készült a Petőfi Kulturális Ügynökség és az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával.