Az idén nyáron harmadjára megvalósult Under500 Fesztivál 2020 óta évente kerül megrendezésre Budapesten. Az első kiadás célja az volt, hogy fellépési lehetőséget adjon a független előadóművészeti színtér, azon belül is a kortárs tánc képviselőinek a Covid idején életbe lépett korlátozások közepette. Időközben a fesztivál összművészeti lett, és a kétnapos esemény minden évben a zene, a színház, a tánc és a képzőművészet találkozóhelyévé válik. Az U500 közösségi alapon, horizontálisan, alulról szerveződik, valamint kiemelt céljai között van az eseményt életre hívó közösség mozgásban tartása és bővítése.

Az esemény megvalósításában a kezdetektől fogva magam is részt veszek. Ezért is kaptam a felkérést az Artmagazintól egy belső nézőpontú cikk megírására, ami egyben alkalmat adott arra, hogy a számunkra fontos fogalmakon gondolkozzunk, mint például a közösség. Miközben már a következő évi programot tervezzük, elérkeztünk egy olyan pontra is, ahol érdemes újragondolni, hová pozicionáljuk az U500-at. Az U500 lehetőségeiről a szervezői csoportból Hód Adrienn és Szeri Viktor koreográfusokkal, valamint Molnár András zenésszel beszélgettem.

Muskovics Gyula: Szerintem két dologról érdemes beszélni. Az egyik, hogy miken lehetne még javítani, illetve milyen dilemmákkal találjuk szemben magunkat a fejlődést latolgatva. A másik pedig, hogy akarva-akaratlanul is egy olyan platformmá kezd válni a fesztivál, amire a független színtérnek egyre nagyobb szüksége van. Főleg, ha az elmúlt év fejleményeit nézzük. 

Hód Adrienn: Szögezzük le, hogy eredetileg nem akartunk fesztivált létrehozni. Az első „minifesztivált” 2020-ban a Covid szülte.

Szeri Viktor: A folytonos korlátozások miatt jött létre a 2020-as esemény, hiszen rengeteg nyári fesztivál került abba a helyzetbe, hogy nem tudta megtartani a tervezett programokat. Én épp a Kolorádó Fesztiválon dolgoztam mint programszervező, ahol a Hodworks is a meghívott művészek között szerepelt volna. Mivel a fesztivál nem tudta volna teljesíteni az ötszáz fős korlátozást, elmaradt. Adrienn kérdezte, hogy nem visszük-e át valahova az ide tervezett programot: erre született megoldásként az U500, aminek már akkor is az Artus biztosított helyet. Itt megemlíteném azt is, hogy a Covid alatt a független társulatok és az alkotók egyedül maradtak. A biztos infrastruktúrával és működési támogatással rendelkező színházak és befogadóhelyek nem igazán kerestek alternatív opciókat arra, hogy a korlátozások ellenére játszani lehessen. Mindeközben a pályázatok pörögtek, muszáj volt teljesíteni a vállalt előadásszámokat és premiereket. Ebben az első évben nem volt a fesztivál előkészületével sok munka, hiszen minden szükséges információ, pl. az egyes produkciókhoz kapcsolódó technikai riderek, már összegyűlt. Gyorsan cselekedtünk. 

H. A.: Azóta is próbáljuk megérteni és megfogalmazni, hogy mit jelent nekünk ez a fesztivál: milyen formában és miért is folytassuk? Ami szerintem tetszik nekünk, hogy itt mi írjuk a szabályokat vagy akár változtatjuk meg őket. Az is fontos, hogy ezen a fesztiválon nincs különbség a fellépők díjazásában. Ez nagyon ritka jelenség a mai világban. Vonzó továbbá, miközben nagy hátrány is, hogy kevés támogatásból vagy akár támogatás nélkül is létre tud jönni. Természetesen adtunk és adunk is be pályázatokat (kisebb-nagyobb sikerrel). Lenne forgatókönyv arra is, ha komolyabb támogatásból hozhatnánk létre valamit. Mindezek híján ugyanakkor a közösségünk önkéntes munkájának köszönhetően és a jegybevételből is létrejöhet a fesztivál. 

Sz. V.: Az első évben egy egynapos programsorozattal készültünk, és örömünkre nagyon oldott és nyitott közeg jött össze a nap során. A következő két évben viszont nagyobb fába vágtuk a fejszénket. Kétnapossá vált a fesztivál, és már meghívott alkotók és előadók is szerepeltek, illetve zenei és képzőművészeti produkciók is megjelentek a programban. Ez már több szervezési feladat elé állított minket. Az elmúlt három év tapasztalatai alapján szerintem a legfőbb kérdések a következők lesznek: mennyire közösségi ez a fesztivál? Mi alapján áll össze a program? Kik vehetnek részt benne? Kik szervezik? Milyen arányban oszlik el a munka és a felelősség? 

M. Gy.: Szerintem nagyon fontos, amit Adrienn mondott: mi írjuk a szabályokat, és mi is változtatjuk meg őket. Kevés ilyen helyzet van jelenleg a kultúrában, és emiatt is gondolom, hogy egyrészt érdemes ezt megbecsülni, másrészt felelősséggel is jár az, hogy milyen szabályokat alkotunk meg. Viktor kérdéseire reagálva tehát azt gondolom, hogy ha valamiben újítani tud az U500 a többi művészeti fesztiválhoz képest, az épp a horizontalitás – vagyis hogy közösen szervezzük – és ezáltal egy olyan szemlélet képviselete, ami sokkal működőképesebb egy, a maihoz hasonló válsághelyzetben. Nem véletlen, hogy a stabilabb(nak hitt) struktúrák képtelenek voltak időben reagálni a járvány szülte nehézségekre: egy színház egyszerűen nem arra van berendezkedve, hogy egyik pillanatról a másikra változtasson. Szemben egy alulról szerveződő közösséggel, amely azonnal képes reagálni, mert sokkal amorfabb, így könnyebb összpontosítani az energiákat egy adott helyzetben, valamint lazább keretek között működik, és például a döntéshozatal során nem szorul mások engedélyére. Tehát a közösségiség komoly vállalás, és ezt tematizáltuk is úgy-ahogy az idei fesztivál kommunikációjában, ahol azt hangoztattuk, hogy az U500 egy ünnep nekünk és mindenkinek, aki kapcsolódni szeretne hozzánk. Ez pedig azért is jó szerintem, mert nemcsak rólunk szól, hanem úgy általában a kapcsolatteremtésről különböző művészeti ágak, valamint művészek és közönség között egy, a szokottnál intimebb környezetben. 

Molnár András: Szerintem a közösségek kérdését most nem szabad absztrakt módon vagy általánosságban szemlélni, mert elég konkrét a helyzet globálisan és lokálisan is, amivel szembe kell néznünk, és amire reagálnunk kell szervezőként is. Egyrészt súlyos trauma volt az a másfél évnyi időszak, amikor meg kellett tanulnunk fizikai érintkezés nélkül létezni. Ennek az épphogy csak mögöttünk lévő időszaknak a hatásai továbbra is beláthatatlanok. A másik jelenség pedig, amire reagálni kell, a globális, illetve fokozottabban a magyar társadalom morális mélypontja – és akkor az éppen érkező recesszióról még nem is beszéltünk. Mindezek következményeként nemcsak a tereink szűkülnek, de a közösségek lélekszámai is jócskán megcsappantak. 

Mostanában azt érzem, hogy kezdésnek talán az segíthet a leginkább, ha az elkövetkező három-négy évre az újjáépítés időszakaként tekintünk, az elvárásainkat is ehhez igazítjuk, valamint élünk az újrakezdés nyújtotta lehetőségekkel is. A közösségeknek szerintem most az is nagy lendületet adhat, ha nyíltan felvállalják az értékeiket és konzekvensen ki is állnak mellettük. A korábbiaknál jobban kell ügyelni arra, hogy a közös pontokat keressük egymással, illetve minél több ilyet teremtsünk, hogy az újjáépítésből aztán újjászületés lehessen. Egy évente egyszer megrendezett, kétnapos fesztiválnak a jelentősége kicsinek tűnhet, mégsem érdemes alábecsülni a hullámokat, amiket egy ilyen esemény vethet, akár csak a közösség tagjain keresztül is. A fentiek mellett szerintem az is fontos egy, az U500-hoz hasonló platform esetében, hogy az eddigieknél is aktívabban keresse az együttműködés lehetőségét a szűken vett közösségen kívül eső emberekkel, társulatokkal, intézményekkel, és igyekezzen új szövetségeket, barátokat szerezni.

H. A.: Idehaza a működés nagyon nehéz kérdés, de azért vannak előttünk jó példák is. Ezekkel szeretnénk egy szintre kerülni, csakhogy ez a mostani támogatási helyzetben sokszor lehetetlen vállalkozásnak tűnik. Napi szinten keményen dolgozunk, hogy fenntartható működést hozzunk létre, de a kiszámíthatatlan és nagyon alacsony támogatottság folyamatos átalakulást és alkalmazkodást igényel. A már ismert működési formákat nem lehet belőle finanszírozni. Épp ezért fontos, hogy megfogalmazzuk, mi az, amit mi tudunk, és hogy milyen módon tudjuk megosztani másokkal. 

Jövőre lesz harminc éve, hogy először találkoztam a kortárs tánccal. Többször megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha hagynám a Hodworks-öt, és külföldön próbálnék meg érvényesülni. Ezen a ponton jön be a közösség, a kollégák és az a közös tér, amit együtt éltünk és élünk meg. Ez az, ami itt tart, és ezektől az emberektől tanulok, velük tudok meghitt és őszinte viszonyt kialakítani. Tehát nem szeretném ezt a közösséget elengedni. A független terület egyre súlyosabb sebeket kap, és ezek valószínűleg tovább ritkítják majd a közösséget: egyre kevesebben lesznek, leszünk, akik még ebben a helyzetben is kitartanak. Az U500 azt jelenti számomra, hogy még mindig létezünk és küzdünk a fennmaradásért. 

M. Gy.: Az egyik hajtó- és megtartó erő tehát maga a közeg, vagyis a személyes szinten is mély kapcsolatok. Tegyük fel, hogy azt a célt tűzzük ki magunknak, hogy nem a „fennmaradásért küzdünk”, hanem egy stabilabb működést próbálunk meg kialakítani. Lehetséges lenne ez egyáltalán a mai helyzetben? És ha igen, akkor szerintetek hogyan tudjuk megtartani a flexibilitást és a dolog meghittségét? Azért is merült fel bennem ez, mert a fesztivál jövője a legfőbb kérdés, miközben tudjuk, hogy az árral szembeni működés hosszabb távon nem fenntartható. Egy idő után elfogy az emberek energiája, és gyakran van az is, hogy egy kezdetben nagyon kísérleti kezdeményezés idővel beágyazódik a már meglévő struktúrákba. Ha jól értem – és most nem csak az U500-ra gondolok, hanem arra a közegre, amiben mozgunk –, ideális esetben nekünk valami új rendszer alapjait kellene lehelyeznünk. Persze ez meg talán egy kicsit naivan és utópisztikusan hangzik.

Sz. V.: Rengeteg ötlet és irány van arra, hogy hogyan lehetne letenni az alapokat, hogy a fesztivál stabilabb, biztonságosabb körülmények között tudjon létrejönni és megvalósulni. Még ahhoz is, hogy a magyarok mellett a line-up-ban szerepeljen egy-két kevésbé ismert kelet-európai előadó, pénzre van szükség. Ahogyan ahhoz is, hogy a fesztivál növekedni tudjon, újfajta programokkal bővüljön. A negyedik U500 szervezésekor ez az egyik legfőbb kérdésünk: honnan lesz forrás, ami biztosítani tudja, hogy a fesztivál újra megszülessen? A mostani, állandó és hirtelen változásokkal teli helyzetben megfogalmazódnak bennünk külön-külön és kollektíven is vágyak, amiket jó lenne megvalósítani, viszont nem biztos, hogy ezt a körülmények is támogatják majd. 

Az elmúlt három év közönségének pozitív visszajelzései, valamint az oldott és nyitott légkör az, amiből látom, hogy mindenképp megéri csinálni. Még akkor is, ha esetleg megint kisebb lesz a fesztivál: egy nap is alternatívát kínál a jelenlegi kérdéses helyzetben a részt vevő művészek és a látogatók számára. 

M. Gy.: Mit szólnátok, ha elrugaszkodnánk a valóságtól, és elkezdenénk spekulálni? Andris szerint az elkövetkező időszakra újjáépítési folyamatként kell tekinteni. Ez tetszik, hiszen a struktúrák széthullásának vagyunk épp a szemtanúi, és a romokból egyszer elkerülhetetlenül valami újat kell megalkotnunk. Szóval néha tényleg azt gondolom, hogy jól van, vesszen, aminek pusztulnia kell… De fontos, hogy az újjáépítést, újjászületést kicsi lépésekkel kezdjük. Mi van mondjuk akkor, ha hagyjuk a fesztiválformátumot, és egy havonta vagy kéthavonta jelentkező eseménysorozattá alakul át az U500? Én támogatnám, de azt is el tudom képzelni, hogy ilyen helyzetben a lelkesedés az egyéb elfoglaltságok miatt könnyen alábbhagy. Szerintetek mi olyat tudunk mi együtt tenni, ami ezekben a kiábrándító időkben is képes ösztönözni a szűkebb és azon keresztül a tágabb közösségünk fantáziáját és motivációját? 

H. A.: Az, hogy továbbra is kíváncsiak és támogatók maradjunk egymás felé, fontos ebben az időszakban. Lehet, hogy több interaktív helyzetet kellene teremtenünk? A támogatási lehetőségeket nézve elindulhatunk akár olyan irányba is, hogy nem csak a megszokott pályázati rendszerből szerzünk forrást. Számomra ez egy ismeretlen terület, ezért elég naiv gondolataim vannak, de elképzelhető vajon, hogy találnunk kell egy producert? 

Sz. V.: Szerintem is az összetartozást kell erősíteni, illetve az egymás felé való kíváncsiságot. Emellett azt gondolom, hogy új szervezetek, pályázati szempontból is működőképes csoportosulások is megoldást tudnának kínálni. Nem szeretnék most belemenni, hogy hogyan működik a pályázati rendszer, illetve hogy milyen lehetőségeink vannak, de a korosztályom lassan kiszorul minden számba vehető forrás elnyeréséből. Például egy ernyőszervezet feltehetően új megoldásokat tudna kínálni a folytonos és biztonságosabb, valamint nem feltétlenül projektorientált működéshez. Ha nagyon elrugaszkodom, és nem veszem figyelembe a jelenlegi hazai tendenciákat, az álmom egy új hely, találkozási pont létrehozása lenne művészek és művészetkedvelők között. Egy olyan biztonságos tér, ahol lehet kísérletezni, új formátumú projekteket bemutatni úgy, hogy nem kell a világ legjobb előadását elkészíteni és remélni, hogy teltház lesz. Ehelyett inkább az új ötletek kipróbálásán lenne a hangsúly, egy sokkal megengedőbb légkörben. Ezt személyesen is fontosnak tartom, hiszen az eddigi tapasztalataim alapján a legizgalmasabb dolgok akkor születnek, ha kollaborációban dolgozom más művészeti területen aktív alkotókkal. Ezeknek a találkozásoknak, átfolyásoknak jó lenne minél nagyobb teret biztosítani. Az U500 számomra egy ilyen esemény, ami évente egyszer történik meg, és az a nagyon kevés fizetés, amit biztosítani tudunk a művészek számára, leginkább a jegybevételre hagyatkozik. Viszont például egy szórakozóhelyen, ami nemcsak az előadásról szól, hanem mellette lehet bulit, koncerteket stb. szervezni, további bevételt is lehetne generálni. Ha elképzelem, hogy egy, az U500-hoz hasonló hangulatú esemény nem évente egyszer jön létre, hanem folytonosan jelen van, már ez is energiával tölt el. 

M. A.: Egy többfunkciós fizikai tér tényleg hatalmas lendületet tud adni, és általában rengeteg friss és érdekes kezdeményezés születik a nyomában, ezért csodás eszköze lenne az újjáépítésnek. Azt hiszem, elmondhatjuk, hogy a hasonszőrű közösségek mind messiásként várják az ilyen kezdeményezéseket. Szerencsére ennél kisebb lépésekkel is lehet a jó irányba haladni, és más platformokban (rádióműsor, ügynökség, zine, nemzetközi partnerségek stb.) is érdemes gondolkodni. Úgyhogy hasznos, ha nem akadunk el, ha épp valami nagyobb cél – mint egy hely megnyitása – elérhetetlennek tűnik, hanem lebontjuk apróbb célokra. Szervezői oldalról például érdemes lenne láthatóvá tenni a közönség szerepét a meglévő platformok fennmaradásában: 2022-ben nem kétezer forintot ér egy előadás, ami tíz ember hat héten át zajló próbafolyamatának az eredményeképp születik meg, ahogyan a két dj mellett egy magyar koncertet és két külföldit felvonultató este sem ezerötszáz forint kellene, hogy legyen. Legalább tizenöt éve ezek az árak, ami nem fenntartható, főleg ekkora infláció mellett. Akinek fontosak ezek a kulturális programok, az szerintem belátja, hogy egy gin-toniknál vagy irodai ebédnél nagyobb értéket képvisel egy ilyen esemény. A szervezők felelőssége pedig az, hogy ne árazzák alul az értéket, amit képviselnek – ezzel rossz üzenetet kommunikálva –, és próbáljanak jobban támaszkodni a jegybevételre, tehát a közösségükre. Ezzel egy időben pedig alkalmazni kellene stratégiákat arra, hogy hogyan lehet társadalmilag szolidáris jegyárakat megállapítani, amivel az U500-nál is próbálkoztunk legutóbb. Ha ezen a felelősségvállaláson nem változtatunk közösen, akkor az amúgy is rengeteg akadállyal küzdő, önerőből működő szervezők és alkotók dolga annyival nehezebb marad, és az általuk megtöltött programok vagy akár helyek előbb-utóbb megritkulnak vagy egész egyszerűen megszűnnek, az alkotók felhagynak az alkotással, a közösségek pedig meggyengülnek. Aki körülnéz a mai Budapesten, láthatja, hogy jó pár kisebb szcéna esetében ez a folyamat zajlik, vagy már végbe is ment. 

Van itthon több jó példa is arra, hogy egy közösség hogyan hozhat létre fizikai teret a tagok együttes erejével, egy nála szélesebb közösség tőkéjét és energiáját mozgósítva (pl. Gólya, Kripta, Műtő stb). Tőlük rengeteget lehetne tanulni, és kellene is, mert a hatékony szervezeti működés lényeges gyenge pontja a kisebb projekteknek is. Engem az is érdekelne személy szerint, hogy milyen lehetőségei vagy éppen korlátai vannak annak, hogy egy kulturális programok révén létrejött közösség gazdasági közösségként is elkezdjen tekinteni magára. Triviális példával élve: mi lenne, ha önkéntelenül a közösségünkbe forgatnánk vissza a pénzünket, amikor fodrászhoz megyünk vagy születésnapi tortát veszünk? Egy másik dolog, ami az újjáépítéssel kapcsolatban eszembe jut, hogy egy most születő platformnál nagy figyelmet fordítanék arra, hogy a hatalmi pozíciók ne egy vagy néhány ember kezében összpontosuljanak, főleg ne hosszú évekre. De kezdetnek az is elég ebben az időszakban, ha ellenállunk a megalkuvásnak, hálásak vagyunk egymásért, megbecsüljük a még meglévő platformjainkat és közösségeinket, és támogatjuk az új kezdeményezéseket.

Nyitókép: Hollow: Paracosmic Friend, részvételi performansz a Survival Kit című kiállításon, Under500, 2022, Artus Stúdió, fotó: Szalai Dániel