Az elmúlt évek alatt, mondhatom, baráti viszony alakult ki közöttünk. Ennek egyik oka vagy talán indítéka az, hogy a beszélgetéseink során kielégíthettem a festészet műhelytitkai iránti kíváncsiságomat, míg ő egy nála néhány évvel fiatalabb elméleti ember szemén keresztül szembesülhetett képeivel és esetleges kritikájukkal.

 

A festés folyamata és fázisai, személyes motivációi és konfliktusai a nézők számára egyáltalán nem nyilvánvalók. A kép készítésének lépései és dilemmái ezért számomra igen fontosak, s ebbe Bullás József engedett bepillantást. A kétségek felmerülésének pillanatai a szín- és formaváltás, a stílus és a kifejezésmód megválasztásának pillanatai. A munkák készültekor Bullás esetében is az egyedüli motiváció az előrelépés; ugyanakkor ennek kétségessége, a benne rejlő kockázat is meghatározó elem. Egy-egy új felületkezelés kialakítása során a műtermi elkülönülés módot ad a kísérletezésre, de munkájának sikere útkeresésének szigorú kontrolljában rejlik.

 

 

Szervezőmunkám során az elmúlt egy évtizedben nemcsak igyekeztem nyomon követni a figuratív, médiakritikus tendenciák kialakulását és válságát, de kíváncsian vártam a nyolcvanas évek alkotóinak a figuratív festészet előtérbe kerülésére adott reakcióit. Ebben az összevetésben jöttem rá, hogy a festészetnek több „ideje" van, amelynek természetére a már több évtizede a pályán dolgozók - így Bullás - hívta fel a figyelmemet. Van, aki a festészet fejlődését igen gyorsnak, van, aki lassúbb üteműnek éli meg.

 

Félreértés ne essék, egyáltalán nem kívánok előtérbe helyezni egy húszéves alkotói metódust, csak jelzem, hogy a csapatot következetes, lassú lépésekben történő fejlődése megóvta a kudarcoktól és a kényszerű koncepcióváltásoktól. A fiatalabbak számára a relevanciát a gyors reakció és a kép médiához való viszonyának feldolgozása jelentette, ami azonban filozófiai szempontból véges kérdéskörnek bizonyult. Azt tapasztalom, hogy emiatt a fiatalabb alkotók néhány év gyakorlat után festészeti szándékaik és módszereik újradefiniálására kényszerülnek.

 

 

Bullás József számára a lassú fejlődést több évig húzódó, összefonódó sorozatok egymásutánja adja. Az expresszív, figuratív elemeket használó képek felől az organikus absztrakció, majd a gesztusok-síkokból épülő képek, végül pedig ezek letisztult, már-már geometrizált szintézise felé haladt. Az átalakulást rendszerint külső hatások befolyásolták, annak ellenére, hogy Bullás mindig fontosnak tartotta, hogy „kifesse magából" a motívumokat, azaz addig használja őket, amíg már maga is szembesül kiüresedettségük jeleivel. Ezek a hatások lehetnek utazások, magánéleti változások vagy egyéb tényezők, amelyek közvetve megjelennek a munkák nyelvezetében.

 

Minden alkalommal, amikor a műtermébe látogatok, egy kis elmozdulást, apró lépést fedezek fel korábbi képeihez viszonyítva. Vagy a festékhasználat, vagy a pigmentek felhordásának módszere, a gesztus megjelenítésének módja, vagy színharmóniája tér el a korábbitól. Néha bizonytalannak érzem tapogatózását, néha magam válok bizonytalanná képeinek értékelésekor, de minden esetben logikus és következetes elmozdulásnak vagyok tanúja. Ehhez természetesen hozzájárul az a tény, hogy munkamódszere gyorsaságának köszönhetően módja van az önreflexióra és az állandó próbálgatásra.

 

 

Bullás a nyolcvanas évek posztmodern festészetéből indulva, egy ornamentikán és mintákon alapuló jelrendszert használva jutott el a mai letisztultabb, a térbeliséget érzékeltető „új absztrakt" festészethez. A térképzés mindig is fontos volt számára, amit bizonyítanak korábban készült komputergrafikái, de ez a kilencvenes évek közepétől induló gesztusképeit is meghatározta.

 

Legújabb festményeinek hátterei a komputergrafikák finom térbeliségét idézik. Ismétlődő, majdnem kisimuló hullámformákat láthatunk, amelyek mikro- és makroterekre emlékeztetnek. A színes sávok illúzióját a hengerelt festék vastagságának „cuppantott" felszíne visszaveti a kép síkjába. Ebbe a festékmasszába keni bele Bullás a tenyere élével vagy ujjával gesztusait, és hozza létre op-artos, üveghatású kalligrafikus vagy konstruktív szerkezetű rajzolatait.

 

Bullás az elmúlt években a médiát témájának tekintő művészettel szemben fokozatosan a festészet klasszikus kérdései és értékei felé fordult. A kompozíció, a tér, a szín és a valőr állandó újragondolása jelentik számára a műfaj megújításának lehetőségét.

 

 

A nonfiguratív művészet ettől létjogosult a mai napig. Anyagszerű, kifejezésmódjában szabad, korszerűségét kizárólag módszereiben definiáló festészeti műtípus. Sikerét a sokszor esztétikai mintául szolgáló jellegében nyeri el: a nonfiguratív alkotás nem történetet mesél el, csak jeleket hagy egy belső történet alakulásáról, amely elég általános ahhoz, hogy sok befogadó magára találjon benne.

 

Bullás pályájának fő tendenciájáról, az organikus formavilágtól a tisztább felületekre való törekvésről már ejtettünk szót. Ennek oka nemcsak személyes érdeklődésével függ össze, de a nonfiguratív festészet állapotával is. Meggyőződésem, hogy e műfaj igen sokban kapcsolódik a design és az építészet, azaz az épített környezet új tendenciáinak alakulásához. A kölcsönhatás nem definiált, talán inkább kortünet, amely jelenleg a posztmodern utáni, vagy talán neomodern jelzővel volna leírható.

 

 

Akár az architektúra, akár a benne kialakított terek és bútorok világát figyeljük, elmondhatjuk, hogy a korábbi sokszínűség és multikulturalitás helyett most egy egységesebb arculat, egy tiszta, racionális formavilág jelent meg. E terek és tárgyak kialakítói a közép és a fiatalabb generáció tagjai, azaz Bullás József kortársai. Mindezek oka talán életpályájuk sokoldalúságában rejlik, amely a nyolcvanas években kezdődött, követte a kilencvenes évek szellemiségének megváltozását, s végül átélték azt, hogy a krízis évei nem tudtak merőben új művészeti nyelvet kialakítani, ellenben hozzájárultak ahhoz, hogy felerősítsék és újra felfedezzék a klasszikus modernizmus értékeit.

 

Bullás József legújabb festményein is láthatók ennek következményei. A színfelületek síkszerűségével, a rajzolatok kisebb hangsúlyával kísérleteinek színhelyét a festményeken a színben rejlő jelentésben, a kontrasztok és harmóniák kormeghatározó jellegében találja meg. Fejlődési útvonalát követve a nézőnek is az az érzése támad, hogy az egymást követő évtizedek gyors képi és életmódbeli változásai mögött egy lassúbb, szellemi áramlás rejlik, amelynek kifejezését épp a festészet nem ábrázoló tendenciái adhatják.