Kávéz – BERLIN, TRAVELOGUE – 2017-03-20

A KW Institute of Contemporary Art január 20-tól újraindult programja az előző év Transmediale kiadásával szinte folytatólagosan a párbeszéd fontosságára hívja fel a figyelmet. Tavaly az elsősorban innovatív technológiák társadalmi összefüggéseivel foglalkozó fesztivál ezt meglepő módon egy festészeti műfaj felújításával tette. A tipikusan angol képekről ismert modellt – egy csoport egybegyűlt elmélyült eszmecseréjét – emelte át élőbe, olyan modern közösségi felületekre, mint például a Voice Republic. A KW a dialógus témájához idén szintén a művészettörténetből válogat, méghozzá a dél-afrikai Ian Wilson tevékenységén keresztül, felkért művészek részvételével. „A párbeszéd »nyitottvégűsége« és együttműködésen alapuló természete kedvez egy saját magából következő, inkluzív stratégiának, amely hangok és narratívák sokféleségének ad kibontakozási lehetőséget” – hangzik a kurátori ismertetőben. Egyszerűbben fogalmazva: a kommunikációs formák tanulmányozása és „feltörése” iránti igény a közelmúlt politikai katasztrófáinak utólagos beismerése. A „senki se gondolta volna” Brexit vagy éppen a trumpizmus térnyerése mindenkit arra vezetett, hogy átgondolja a visszhangkamrák, az egymástól elszigetelt, online információs ökoszisztémák fenntarthatóságát és valósággal való kapcsolatát.

 

Ezt nézd! – Ember legyen a talpán

Ember legyen a talpán, aki a héten lépést tud tartani a képzőművészeti közeg eseményeivel. Egyetlen hétköznap esténket sem kell az otthon magányában töltenünk, ha nem éppen arra vágyunk. Beköszön Pestre a vidék, itt a tavasz és hozza magával a szerelmet, a Kassákban rendezett konferencián pedig a múltba is visszatekinthetünk.

 

„...nem csinálok szemet gyönyörködtető műveket, mert nem ez érdekel, persze van, amikor valami véletlen szép lesz”

Szalay Péter 1981-ben született Pécsett, ahol hüllők és más nehezen kifürkészhető élőlények vizsgálata mellett művészeti tanulmányait is kiteljesítette: a középiskolai keramikus képzést követően a Pécsi Tudományegyetemen folytatta pályáját szobrászhallgatóként. Bár környezete szerint a kézügyessége „ördögi”, hamar felismerte, hogy a szobrászatban őt nem ez érdekli. A mesterségbeli tudás újra és újrajáratása helyett ezért a talált tárgyak helyzetbe hozása és a kinetikus installációk DIY kivitelezése felé fordult. Mellébeszélés nélkül mesélt nekünk többek között arról, hogy mi érdekli Arnold Schwarzenegger életművében, vagy hogy milyen felkészültséggel nyúl a nagymamájától örökölt kecses kis szemüveghez.

 

 

MAPS 2017 konferencia a Ludwig Múzeumban

Folytatódik a párbeszéd a kortárs művészet megőrzéséről, amely 2015-ben nemzetközi restaurátorok, művészettörténészek és szakértők bevonásával indult el.

 

Ezt nézd! – Igazi tavasz

A héten több tárlatvezetésen és performanszon vehetünk részt. Sőt, Pesten jelen lehetünk egy fontos kiadvány debütálásánál. Azok pedig, akik utazással töltenék a majdnem hétvégi jó időt, elmehetnek vidékre is, például Pécsre, ahol egy oktatási intézmény történetével ismerkedhetnek meg.  

 

FKSE – A (2) hét műtárgya 3.1 – Németh Hajnal: Work Song – As Time Goes By

Work Song – As Time Goes By a készülő musical címe, aminek szereplőválogatását mutatja be Németh Hajnal filmje.

 

Az 5 legjelentősebb képzőművészeti esemény 2016-ban – Mayer Marianna szerint

Harmadik toplistánkat Mayer Marianna művészettörténész, a Szombathelyi Képtár kortárs gyűjteményének egyik alapítója állította össze, aki 1986 óta a dolgozik a Műcsarnokban, 1988-ig a Soros Alapítvány Dokumentációs Központjának vezetőjeként, azóta pedig számos kül- és belföldi kiállításának kurátoraként, kiadványainak szerkesztőjeként. Salvador Dalíról írt monográfiát (Tóth Könyvkiadó, 2006), publikációi többek között az Artmagazinban, az IPM-ben, a 2016 előtti Figyelőben is megjelentek. 

 

Óda az időhöz

Tranker Kata Hiányzó végtelen című kiállítása első termében látható munkáinak kiindulópontja John Keats Óda egy görög vázához című verse. Tranker ezzel a gesztussal visszafordítja Keats költeményét, hiszen az inspirációként szolgáló, képzőművészeti alkotásra reflektáló irodalmi műre képzőművészeti munkával válaszol. Amennyiben a különböző művészeti ágak megkülönböztetésének még van – vagy valaha is volt – létjogosultsága, akkor talán a leggyakrabban emlegetett eltérés az irodalmi és a szűkebb értelemben vett képzőművészeti alkotások között az időbeliség jelenléte vagy hiánya. Keats a görög váza időbeli kibontását a narrátor kérdéssorával kísérli meg elérni. Ódája viszont az álló, megfagyott időhöz, a halhatatlansághoz, a gondolatban létező és beteljesületlen gyönyörökhöz (szerelemhez), a nem hallott dallamokhoz szól. Tranker művei ezzel ellentétben a múlthoz és a nosztalgiához fűzött viszonyunkat, a megismételhetetlenség olykor kétségbeejtő gondolatát és a végtelen hiányát járják körül. Az elmúlás és a megvalósíthatatlan archiválás jegyében jelennek meg a régi fotók ismeretlen-elfelejtett arcai, helyszínei, eseményei, a részben kitakart, másik arccal behelyettesített vagy csíkozással fragmentált ábrázatok, a kiszáradt fáról készített felvétel, az elégett gyufaszálak, az eltört cserepek.

 

A mi házunk

Aki ismeri Szász Lilla munkásságát, nem lepődik meg A mi házunk kivételesen meghitt hangvételén. A 2B Galériában március 10-ig megtekinthető kiállítás különlegessége, hogy ezúttal nem egy ismeretlen család mindennapjaiba vezet be minket, mint ahogyan az alkotó eddigi legtöbb fotósorozata. A kiállított képek Lilla saját nagyszüleit mutatják be a nyilvánosságnak. A nagymama és a nagypapa életében pedig nem volt semmi formabontó vagy rendkívüli. A fotók egy idős házaspárt ábrázolnak, ahogyan sütnek-főznek, végzik a ház körüli dolgokat, és a nap végén szódásszifon szemüvegen át nézik a tévében a lottósorsolást. Van azonban valami hihetetlenül megrázó abban, ahogyan az udvaron szaladgáló tyúkok, a fényképezőgéppel megörökített sütemények vagy a mézes háztető és a kedvenc szelet rossz helyesírással lejegyzetelt receptjei megjelennek a kiállítótérben.
 

 

Ezt nézd! – Fiataloké a város

A héten több alkalommal is fiatal művészek debütálásának lehetünk szemtanúi – minden napra jut egy újdonság. A festészet médiumától kezdve egy képmegosztó applikáció lehetőségein keresztül egészen a kortárs fotóig tart a széles skála.

 

Folytatódik a Gondolat plasztika

Ürbéli élet, Bob Dylan, tökéletes térdek - képzőművészeti performansz előadások a Trafóban

 

A Budapest100 bemutatja a Duna parti épületeket a XVIII. századtól a XXI. századig

A Budapest100, a nyitott házak hétvégéje idén április 22-23-án zajlik, témája a rakpart.

 
 

Hogy miért a violuk contemporary nyerte a 2016-os Artmagazin-díjat?

Háromezer négyzetméter kiállítótér átnézése és egy jó hangulatú, közönség előtt zajló megbeszélés után az Artmagazin átadta a legszebb standnak járó díjat az Art Market Budapest 2016 nyitónapján. Szempontok, érvek, koktélok, Népszabadság – így zajlott az értékelés.

 

Végtagok- Az FKSE új senior tagjainak kiállítása

A Fiatal Képzőművészek Stúdiója minden évben megválasztja tiszteletbeli tagjait, akik a 35. életévüket betöltött, a képzőművészet területén jelenleg is aktív szerepet játszó Stúdió tagok közül kerülnek ki. 

 

Labus Máté és Győri Blanka kiállítása az Óbudai Társaskörben

Hüledék vetemény, azaz Győri Blanka és Labus Máté mail art projektje.

 

Conversation with Ilona Keserü Ilona

It was in 1995 that I read for the first time the interview Ernst H. Gombrich and Neil MacGregor made with Bridget Riley, discussing the collections of the National Gallery in London. At that time, I was already working at the Museum of Fine Arts, Budapest and I was curious to find out how some of the most significant Hungarian artists who began their carrier in the 1950s and 1960s would remember the – often determining – experiences they gathered in the collections of the museum.

In the beginning of the 1980s, for a period of two years, I spent hours in the museum on Friday afternoons with artist Miklós Erdély and the members of the Indigo Group. Erdély himself incited me to accomplish this task. I have known the participants to this new series of interviews for decades, and I have already heard a few of their recollections. Lacking any possibility to travel abroad and visit international exhibitions, deprived of new art books and albums, they went to the Museum of Fine Arts to study.

On February 17, 2013, the day the Cézanne and the Past exhibition closed its doors, I decided to start this series of interviews. The personal recollections of these artists constitute an important part of the historiography of the Museum of Fine Arts. I first started with the painters who participated to the series of cabinet exhibitions organised by the Department of Art after 1800 in the past few years (Keserü, Jovánovics, Lakner). Many other discussions will follow.