Pécs sétálós belvárosában, egy kerámiával burkolt, látványos portál mögött kedves, intim, csigalépcsős-kétszintes tér nyílik – ez az Ancora Contemporary Gallery. Miseta Ildikó alapította, Vörös Zsófi vezeti, kétéves működésük nagy ambíciót és lendületet mutat. Zsófi művészetmenedzsmentet tanult a MOME-n, Ildi pedig művészetpártoló apja révén szobrok és festmények között nőtt fel. Ezért is tűnt fel neki, amikor lakberendezőként igényes megrendelők szép lakásain dolgozott, hogy nincsenek képek a falakon.

Hogyan találtátok meg egymást, mi a galéria történetének legeleje?

Miseta Ildikó: A véletlen. Lakberendezéssel foglalkoztam, volt egy kis üzletem, kisebb bútorok, dekorációk a Ferencesek utcájában. Ismerősöm ajánlotta, hogy találkozzak egy galeristával itt Pécsen, de húztam-halasztottam a megbeszélést. Szeretem hasznosan tölteni az időmet, és nem voltam meggyőződve, hogy ez kell nekem. Ismertem a galériát, kedves tárgyakkal volt teli, de másfajta stílusban, mint a mienk most. Azért elkezdett érdekelni, mi lehet a galerista terve velem, és nagyon meglepett, amikor a legelső találkozásunkkor azzal kezdte, mennyire jókat hallott rólam és szerinte van affinitásom egy galériához, amit, mivel nyugdíjba szeretne menni, vegyek át tőle, mert sajnálná, ha megszűnne.

Ez váratlan lehetett.

Ildi: Először azt gondoltam, úristen, dehogyis, nem is értek ehhez. Gyógyszerész az eredeti végzettségem, amitől a lakberendezés is távol van, ez meg még távolabb. Akkor tudtam meg, hogy várandós vagyok a harmadik babámmal, szóval őrültségnek tűnt. Mégis, a férjemmel átbeszélve, fantáziát láttam benne. A lakberendezésben is a kreatív folyamat érdekelt, a vevőszolgálati részt nem élveztem, egy galéria pedig igazán kreatív terület. Férjem abszolút támogatott, de azt javasolta, válasszak, különben meg fogok őrülni. Elkezdtem tehát beleásni magam, Budapestre mentem galériákat nézni, felvettem a kapcsolatot a terület szereplőivel, de tudtam, hogy ide kell még valaki, aki ért ehhez és vannak kapcsolatai a művészvilággal. Feltettem egy álláshirdetést a Facebookra, hogy galériavezetőt keresek.
Két jelölt maradt versenyben, Zsófit választottam. Hálát adok a Jóistennek, hogy egymásra találtunk, gyakorlatilag egy héttel a szülés előtt lett a munkatársam.

Vörös Zsófia: Jelentkeztem a hirdetésre, és Ildi valóban a lánya születése előtt egy héttel hívott fel, hogy velem szeretne dolgozni. Szimpatikus volt, de kértem egy kis gondolkodási időt. Művészetmenedzsment végzettségem van, antropológia és kommunikáció szakon diplomáztam. Nagyon sokat forogtam művészkörökben, sok kurátort ismerek, de persze egy galériát menedzselni így is nagy kihívásnak tűnt. De úgy döntöttem, belevágok, nem is csak az első kiállítás, mint inkább a galéria felépítésébe.

Zsófi: Vagány címet akartam adni, így lett Intim torna. Pécsi kötődésű női alkotók munkáit válogattam be és nagyon sok programot szerveztem hozzá. Tényleg sikeres volt, de azonnal megkaptuk, hogy mi ilyen női galéria vagyunk, és hogy ezt nem kéne erőltetni, túl sok a nőművész.

Ildi: Ezt nyilván férfiaktól kaptuk meg.

Zsófi: Nem volt szándékunk egyébként, és most sem az, hogy így határozzuk meg magunkat, de nők vagyunk, akik itt dolgozunk, és egyelőre több a női művész, akit képviselünk, mint a férfi, noha tervezük továbbiakkal is együtt dolgozni. Minden esetre valahogy ebbe az irányba mozdultunk, szeretjük így és sok jó visszajelzést is kapunk.

Ildi: Első kiállításunkat úgy szerveztük, hogy én otthon voltam egy újszülöttel. Zsófi számára gyakorlatilag elérhetetlen lettem. Mégis átütő sikerrel nyitottunk, annyira jól sikerült összehoznia a művészeket, olyan jó üzenete lett az egésznek rögtön az elején, hogy rögtön kiderült: ez nem csak hobbi lesz. Ebből komoly galériát kell csinálni, ami nem csak országosan, hanem akár nemzetközi szinten is számottevő lehet. A női vonal abban is megjelenik, hogy bárhány férfi galeristával beszélek, mindig kiderül, hogy szét vannak hajtva és hogy ez az élet csak munka és munka. Én nem ezzel a szemlélettel szeretném működtetni a galériát. Nagyon fontos, hogy több örömet adjon, mint amennyi nehézséget jelent. Nekem a fókusz a családon van, és abszolút támogatom, hogy Zsófinál is ez a prioritás.

Alapkérdés ezen a területen (is), hogy létezhet-e a kettő harmonikus egyensúlya.

Ildi: Nem szeretném magunkat sehogy sem kategorizálni, csak jelezni, hogy mások vagyunk. Hogy azt sugározzuk: itt egyfajta női erő is hozzáad a dolgokhoz. És álmomban sem gondoltam, hogy egy évvel a nyitás után már jelen leszünk a Budapest Contemporaryn, ahova szakmai testület válogatott be minket.

Az Intim tornával erősen letettétek a névjegyeteket, megmutattátok kik vagyok és milyen nyelvet beszéltek, szóval nekem nem volt meglepő, hogy megjelenhettetek a vásáron. Egyébként hogy alakítottátok ki ezt az ízlés-irányt?  

Ildi: Rengeteget beszélgettünk, arról is, hogy kinek mi az identitása és hogy hangolható ez össze közös iránnyá. Küldözgettük egymásnak a művészeket, akik tetszenek, és nagyon sok közös pont volt. Bennem semmi kétely nem volt azt illetően, hogy Zsófi szuper dolgot fog összerakni. Abban kellett elengednem magam, hogy ki merjek mondani dolgokat, amiket privát beszélgetésekben vállalok, de ez már publikus tér. Arról, mit gondolok politikáról, férfi/női szerepekről, akármiről. A galéria léte ébresztett rá, hogy ezeket egy kiállításon keresztül is kifejezhetem. Független galéria vagyunk, senkitől nem függünk, semmilyen szinten. Miért is kellene félnünk? Ha például éppen a pedagógusok szabadságát korlátozzák, akkor erről lehet nálunk egy kiállítás, és foglalkozhatunk vele a programjainkon keresztül is.
Zsófival egy húron pendülünk világnézetileg, és azt gondolom, mernünk kell meghívni mindenféle embert egy-egy beszélgetésre a galériánkba. 

Zsófi: Abban abszolút egyetértettünk, hogy a galériának van egy kultúraközvetítői szerepe is. Ne csak az legyen, hogy kiállítás, kiállítás, kiállítás, vásár, és igyekvés, hogy minél többet adjunk el, hanem legyenek programok. Beszéljünk művészetről, beszéljünk fontos társadalmi kérdésekről. Legyen a galéria találkozóhely. Ezért a megnyitókon hol beszédek vannak, hol a zene kap fontosabb szerepet. A kiállításokhoz mindig legalább két-három program is kapcsolódik. Például Oltai Kata is volt vendégünk, vagy YOUHU könyvbemutatót tartottunk Sárvári Zitával. Volt egy projektünk, amit nagyon szerettem, az Art factory, két nagyobb pécsi műteremház művészeinek csináltunk válogatás-kiállítást, kapcsolódó programként pedig el lehetett menni a műtermeikbe. Nagyon szerették, jó visszajelzéseket kapunk.

Ketten csináltok mindent? 

Zsófi: Csatlakozott hozzánk Tóth Eszter művészettörténész is, aki fontos szakmai háttér és már Ildi is egyre többet tud részt venni a folyamatokban, ez nagy lendületet ad. Asszisztensként dolgozik mellettünk Szabó Imola, aki a pécsi intermédia-szakra jár, neki ez gyakorlat-lehetőség, nekünk pedig óriási segítség. Most épp az Art and Antique Budapest vásáron veszünk részt, és idén egy külföldi vásáron is szeretnénk bemutatkozni. Egyre nagyobb kihívások elé állítjuk magunkat, egyre izgalmasabbak a napjaink.

Ildi: Tudom, hogy ez hosszútávra tervezés. Más galériákkal is beszéltem erről; azért az négy-ötéves folyamat, hogy piaci értelemben is működjenek a dolgok és ehhez kapcsolatokat is kell építeni. Szakmai berkekben jó az elfogadottságunk, most azon dolgozom, hogy itt Pécsett és a környéken, Dél Dunántúlon megtaláljuk a potenciális vásárlókat. Hogy ne ugyanazt a közeget szólítsuk meg újra és újra.

Mi nagyobb kihívás, belépni oda, ahol mások már kiépítettek gyűjtői kapcsolatokat vagy magát a kortársat, pláne a fiatalokat vonzóvá tenni? 

Ildi: Pécsett régebb óta működik két magángaléria, szuper tehetségesek. Ők is abszolút nyitottak velünk kapcsolatban, támogatóak, sokat segítenek, akár abban is, hogy kölcsönadjanak egy hangosító szettet egy megnyitóhoz. Egyáltalán nem érzem, hogy furakodnunk kellene, van szabadon terület. Mások vagyunk, mint ők, és ez a másmilyenség organikus. Fiatal nők vagyunk, belevalók, jó fejek, és ezt kell közvetítsük a galérián keresztül is. És tettvágyóak is vagyunk, hogy új vevői kört találjunk. Nagyon sok embert látok, akinek van pénze, szép luxus Audi vagy Porsche parkol a garázsában - őket szeretném rávenni, hogy szánjanak pénzt, támogassák a fiatal művészeket azzal, hogy az ő alkotásaikat teszik a falra és nem egy ikeás nyomatot. A vevői közegben a férfiak vannak túlsúlyban, ők máshogy vásárolnak, mint a nők, ezt is érteni kell. Lakberendezőként zömében nőkkel kellett tárgyalnom, abban a döntés jogát átengedték a férjek. Sokszor találkozom azzal is, hogy ha vesznek egy művet, szeretnének garanciákat kapni, hogy az később értékesebb lesz. Ezt is el tudom fogadni, de mindig mondom, olyat kell venni, ami tetszik, amit szeretsz majd nézni az otthonodban. Szóval ez hosszú szemléletformáló munka, rendesen bele is kell állni.

Zsófi: Ha már férfiak, mondok művészeket, akikkel dolgoztunk. Fantasztikus sikerű kiállításokat csináltunk Knyihár Bencével, akit azóta mi képviselünk. Komoly helyekről érdeklődnek a művei iránt. Amikor Csató József szerepelt nálunk, Pestről is jöttek vásárolni gyűjtők. A művek felét eladtuk, és oké, hogy ezek kisebb akvarellek voltak, nem nagy festmények, de akkor is nagy elismerés volt számunkra. Csatlakoztunk a helyi Lokart fesztiválhoz is, ami tulajdonképpen egy biennálé, azon nemzetközileg elismert animációs művészek munkáit, gifeket és digitális rajzokat mutattunk be. Nagyon vagány, ultra kortárs, színes dolog volt – ezeket a gyűjtői oldal nem értékelte igazán, de ez is része a valóságnak: egy kisvárosban vagyunk. Ezért is kell a vásári jelenlét, a fővárosi kooperációk.

Ildi: Gondolkozunk aukcióban is, mert amit Nóra, te vezetsz itt Pécsen, az egyetem művészeti karával együttműködve, azon sok új arcot láttam licitálni. A mi aukciónk szervezésében majd a helyi Nőegyletet szeretném partnernek, tőlük azonnal pozitív választ kaptunk, hogy persze, csináljuk. Nem az jött tőlük, hogy akkor mennyibe fog ez kerülni, hanem hogy kitaláljuk, megoldjuk. A jótékonykodás nekem mindig is fontos volt. Jó ha van pénz is mögötte, de legyen őszinte, jó üzenete. Támogassuk, akinek nem adatott meg és szüksége van rá, de álszentek se legyünk, építsünk kapcsolatokat is egyúttal.

Miket mondanátok még mint sikersztorikat?

Zsófi: A két eddigi karácsonyi vásárt sok pécsi művésszel: Pinczehelyi Sándor, Ernszt András, Somody Péter is szerepelt ezeken, és Szőllősi Géza, Bóbics Dia, Renya (Biacsics Diána) is – sok munkát adtunk el.

Ildi: Nekem hatalmas siker, hogy Bóbics Dia, aki a MNB gyűjteményébe is bekerült, szintén képviselt művészünk lett. Egy évvel ezelőtt meg se mertem volna kérdezni őt, vagy Varga Ritát, akiknek az alkotásait már keresik és vásárolják, hogy lenne- e kedvük együttműködni, pedig a válaszuk azonnal az volt, hogy persze. Ezek mind megerősítőek. Az is például, hogy a helyi gyűjtő, a Pécsi Sörfőzde tulajdonosa, dr. Szemerey Zoltán nem csak festményvásárlással segít, de műtermeket biztosít, kiállítások mecénása, szóval pozitív személyiség és erősíti ezt a vidéki kulturális növekedést.

Zsófi: Szerencsére megvan az a szabadságunk, hogy próbálkozhatunk. Volt egy nagyon vagány, fiatalos kiállításunk Rédling Hannával és Kontha Dórával, és idén januártól csatlakozott hozzánk Tollas Erik. Fontos szempont, hogy budapesti művészeket is hozzunk Pécsre, fiatalokat, akiket összekötünk helyiekkel.

Ildi: Missziónk a fiatal művészek támogatása, ezért a PTE Művészeti Karával együttműködésben minden évben szervezünk egy kiállítást hallgatóknak, amire a művésztanárok válogatják be a diákokat. Festő hallgatókkal indult, idén januárban pedig három szobrász szakos mutatkozott be. Bátorítjuk őket, hogy használják ezt a lehetőséget, gyakorolják, hogyan kell műveket egy kiállításra előkészíteni, a kiállító intézménnyel tárgyalni.

Zsófi: Tervezünk egy nagyobb léptékű projektet is, ami nehéz, de sokunkat érintő témával foglalkozik; súlyos, akár halálos kimenetelű betegség megélése, feldolgozása. Az előkészítés fázisában vagyunk még, több művésszel és kurátorral dolgozunk közösen, reményeink szerint idén ősszel lesz látható egy bemutató verzió a galériában. Fontos számunkra, hogy közelebb hozzuk Budapestet Pécshez az emberek mentális térképén. Budapest szuper kulturális csomópont Magyarországon, de Pécset nem lehet elfelejteni. Ha egyszer jártál már ott, nem akarsz elmenni onnan.