Mélyi József március 22-én elhangzott megnyitóbeszéde.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

A kiállítás előtt az első kérdés az, hogy mire emlékszem Asztalos Zsolt munkáiból. Több művét láttam, volt amiről írtam, másokról olvastam. Nyilván a saját írás ideje és folyamata a legerősebb emlékeztető, de azt, hogy melyikre emlékszem jobban, arra, amelyikről csak olvastam, vagy arra, amelyiket láttam is, nem tudnám megmondani. Egyáltalán mit jelent a jobban emlékezni? Több töredéket, az agy barázdáiba mélyebben beivódott képeket? Vagy asszociációkat, gondosan megformált és kliséként őrzött mondatokat? Nem tudnám megmondani.

Mint ahogy azt is nehéz megmondani, hogy mire emlékszünk bármilyen valaha látott műalkotásból. Emlékszünk-e Mona Lisa fátylának vonalára? Tudjuk-e, hogy a Folies-Bergére bárjában milyen színű a lány ruhája vagy hogy merre tekeredik a kígyó a Laokoón-csoporton? A XIX. századi Kennerek, ahogy nevezték őket, valóban szinte bármilyen valaha látott kép vagy szobor bármilyen részletét fel tudták idézni, akár évtizedek múlva is; az akkori médiaviszonyok mellett ez szükséges is volt a majdnem tévedhetetlenséghez. De valóban akkor emlékezünk jobban egy műalkotásra, ha bármilyen formai elemét fel tudjuk magunkban idézni? Vagy inkább akkor, ha újra és újra gondolati összefüggéseinkbe illesztjük? A dinamikus emlékezet lenne a megoldás, amely folyamatosan „elgondoskodik” az emlékezet teréből kiemelt, előhívott tárgyról?

Emléktér, előhív, kiemel. Nem véletlenül használom ezeket a szavakat. Tadeusz Kantor, a huszadik századi kelet-közép-európai művészet egyik nagy alakja 1975-ben alkotta meg a Halott osztály című színdarabját, amely nemcsak a lengyel történelem és irodalom különös tükre, és nem is csupán a színház mibenlétéről szóló alkotás, hanem az emlékezetről szóló, az emlékeket az élet és halál határvonalán elhelyező mű. Igazából nem is a Halott osztály története vagy művészi megformálása lényeges most itt – amelyet jellemző módon egy filmfelvétel őrzött meg az emlékezetben –, hanem az a Kantor-féle gondolat, amely az emlékezettel kapcsolódik össze: lehetetlen életre kelteni az emlékek terét, azt a teret, amelyben még el nem felejtett lények folytatják csökevényes életüket. És még azt is mondja Kantor, hogy „az emlékezetben soha nincs cselekmény, csak klisék vannak”. Ezeket a kliséket pedig nem előhívni tudjuk, ahogy mondjuk ezt még ma is megtehetjük egy frissen elkészített hagyományos fotóval, hanem csak elővenni, kiemelni lehet őket. Mintha régi fényképeket vennénk elő egy albumból, sokszor látott, fekete-fehér képeket. A fotó halott ideje áll itt szemben a megmozduló, s így folytonosságot ígérő képekkel, a halál az élettel.

Asztalos Zsolt az emlékezetet vizsgálja, az emlékek terét, azt a falat, amely elválaszt minket az emlékektől, és azt az ajtót, amelyen keresztül beléphetünk ebbe a virtuális térbe. Nem húz szigorú határvonalat az egyéni és a kollektív emlékezet között, vizsgálatát kiterjeszti a metszéspontokra is. Ha már az emlékezés terének képével élünk – és mivel Tadeusz Kantort emeltem ki –, érdemes lehet visszatérni egy olyan térmetaforához, amelyet már a XVI. században is előszeretettel használtak: az emlékezet színházához. Képesek vagyunk ugyanis Asztalos Zsolt kiállított műveinek tereit színháztérnek látni, ahol a néző nem páholyban ül, hanem folyamatos mozgásra kényszerül az egyes jelenetek között. A könyvek, a tárgyak, a fényképeken rögzített helyzetek, a mozgóképeken megörökített emberek így valamennyien egy emlékezeti színház szereplői és egyben díszletei lesznek.

A valós tér játéktérré alakul, az egyes jeleneteket a néző a mozgásával kapcsolja össze. Megpróbálhatja rekonstruálni a jeleneteket, de a szereplőket lehetetlen feltámasztani: az emlékezet mindig töredékes marad, azaz szó szerint összetört, hiszen a világban a felejtés entrópiája a legnagyobb erő. Az emlékek tere pedig halott, hiába élünk a feltámasztás érdekében akár a tudományos nyelv legkifinomultabb eszközeivel is. Ugyanez érvényes erre a képzeletbeli színházi térre, ha ezt az elmúlt évtized során létrejött műegyüttest a történelem felől nézzük. A kanonizálás folyamata, a történelmi hierarchiák, értékrendek mulandósága áll szemben itt a műalkotás örökérvényűségének képzetével. Ebben az összefüggésben is inkább a felejtésről szól minden, az emlékezés elválaszthatatlan társáról; az ismeretlenség homályáról, és általánosságban a megismerés lehetőségéről és lehetetlenségéről.

Lehetséges persze egy másik hasonlat is, amit szintén Kantorral kapcsolhatunk össze. Kantor azt mondta, hogy „a színház olyan, mint egy gázló a folyón”. Ebben az esetben az életet a haláltól elválasztó folyóról, illetve folyókról van szó, hiszen egyes ókori görög vallási elképzelések szerint az Alvilág kapujában két folyó folyik, a feledés folyója, a Léthé és az emlékezésé, a Mnemoszüné. Kantor a színházat olyan átkelőnek látja, ahol a halottak juthatnak a folyón át újra az élők közé. Asztalos Zsolt az emlékezés és a feledés folyóit mutatja meg, s ha ebben a hasonlatban maradunk, akkor az itt bejárható terekben mindenütt az emlékek és feledések partokon szétszórt töredékeit láthatnánk.

A legérdekesebb ebben a térben az, hogy úgy tűnik, mintha a művész hosszú időn át folytatott és sokirányú kutatómunkája nyomán a töredékekből egy egész képe rajzolódna ki. Egy olyan műegyüttes áll előttünk, amely szisztematikus kutatómunkára épül, de amely mégis kilóg a tudományos kutathatóság keretei közül. Az eredményeket – amelyek ebben az esetben műalkotások – nem lehet tudományosan hasznosítani, miközben úgy tűnik, mintha minden egyes elem beilleszthető lenne egy képzeletbeli nagyobb kutatásba. Asztalos munkáját ebben a tekintetben olyannak érzem, mint amikor a nyolcvanas években a nagyszerű német művész, Martin Kippenberger egy egész világot behálózó metrót álmodott meg, s ahol a különböző földrészeken hosszabb időt töltött, ott épített egy lépcsőt vagy elhelyezett egy szellőzéshez szükséges csövet – ő ezzel a maga részéről már a legtöbbet tette. A projekt befejezéséhez csak megfelelő mennyiségű időre van szükség.

Asztalos Zsolt emlékezetkutató projektjének valamennyi darabja valójában az időről szól. Mégpedig olyan módon, hogy módszere nyomán – amely a töredékekre és azok rekonstrukciójára épül – az idő lefékeződni látszik. Ezt úgy képzelhetjük el, mintha minden egyes művet vagy azok közös terét is egy levegőhöz hasonló, de sokkal sűrűbb anyag töltene ki. Az emlékezés előrehaladásának sebessége ebben a térben megváltozik, lelassul, úgy érezzük, mintha meglepő módon maga az idő tágulna ki. Azért is különös Asztalos Zsolt tere, mert semmilyen más módon nem lehet közelíteni hozzá, csak ha képesek vagyunk elfogadni ezt a sűrűséget és a kitágult időt. Ha az eddigi hasonlatokon végigtekintünk, mintha az élet és a halál terét egy sűrű, de átjárható fal választaná itt el, mintha az emlékezés vagy feledés folyóin, ha lassú léptekkel is, de át lehetne gázolni.

Ha mindezt elfogadjuk, és ezzel az időfogalommal a fejünkben haladunk végig az emléktereken, akkor ugyanaz az utolsó kérdés, mint az első volt, csak éppen jövő időben: mire fogunk emlékezni Asztalos Zsolt műegyütteséből az elképzelt jövőben? Nem is az a kérdés, hogy milyen klisék, milyen töredékek maradnak meg az egyéni vagy a kollektív emlékezetünkben, hanem hogy emlékezünk-e majd rá, milyen időt jártunk itt be.

A kiállítást megnyitom.

Asztalos Zsolt: Töredékes emlékezet 
Kortárs Művészeti Intézet – Dunaújváros
Kurátor: Boros Lili
Megtekinthető: 2024.03.22. – 05.03.
Megnyitó: 2024.03.22. 18 óra