Ha Péterfy Gergely Kitömött barbár című regénye nem most, hanem öt évvel ezelőtt jelent volna meg, akkor mondanivalójának barbárságra vonatkozó részét pontosan illusztrálhatta volna a sátoraljaújhelyi Kazinczy Ferenc Múzeum. Akkoriban a lerobbant intézmény alsó szintjén kitömött állatok fogadták a látogatót, az emeleten pedig – összefűzve a környék rovarvilágának bemutatásával – Kazinczy életének dokumentumai sorakoztak, kronologikus rendben, másolatok formájában. Azóta változtak az idők, az épületet felújították, a kiállításokat már az intézmény fölé rendelt Petőfi Irodalmi Múzeum rendezi; a még 2009-ben a pesti Károlyi-palotába komponált, azután vidékre áthangszerelt Kazinczy és a művészetek tárlatot ugyanígy akár Bécs valamelyik kisebb múzeumába is beleképzelhetnénk.

   Péterfy regénye egy barbár múzeumi környezetben kezdődik, és ott is végződik: Kazinczy özvegye ott áll a bécsi Természettudományi Múzeum tetőtéri raktárában, vele szemben Angelo Soliman kitömött, fekete teste. Soliman a 18. század egyik legismertebb színes bőrű társasági embere volt Bécsben; valahogyan Afrika mélyéről került Európába, előbb Lobkowitz herceg kísérletezett vele – vajon a feketék is elsajátíthatják-e ugyanazt a műveltséget, amit a fehérek –, később Liechtenstein herceg szolgálatába került, a palotában és az utcán, az ágyban és a kávéházban folyamatosan csodálták és kínozták, a másfajta testet bámulták és tapogatták, ütötték és simogatták. Soliman, aki későbbi szabadságát egy szerencsés kártyanyereménynek is köszönhette, aktív bécsi szabadkőművesként ismerkedett meg Kazinczy Ferenccel, levelezőtársak lettek. A Martinovics-perben elítélt irodalmár a börtönben értesült arról, hogy barátja meghalt, fekete bőrét pedig a múzeumban tették közszemlére. A kitömött barbár botrányos módon 1806-ig volt látható, utána raktárba került, 1848-ban pedig egy tűzben elégett.

   Péterfy könyvében Soliman történetét Kazinczy visszaemlékezésében ismerhetjük meg, míg ezzel párhuzamosan Török Sophie elbeszélésében bontakozik ki Kazinczy sorsa, a széphalmi illúziókkal, a testvérek fojtogató ellenségességével, a magyar kultúra felvirágoztatására tett hiábavalónak tűnő kísérletekkel. A könyv Kazinczy írásaira, Péterfy kutatásaira, az utóbbi években felduzzadt Solimanszakirodalomra, fennmaradt képekre, korabeli újságcikkekre vagy éppen ügyes beleérzéssel kitalált összekötő jelenetekre épül: egymásba kapcsolódó történetek bonyolult, mégis világos rendszerben egymásra épülő, szép szövedéke. A két középpont, Széphalom és Bécs: a magyarországi nyomorúsággal, a minden felvilágosult törekvést visszahúzó mocsárral szemben a nagy birodalmi barbárság áll, a másik ki- és lenézése, a fekete bőrű különleges ember számkivetettsége a fehérek között. A regényben Sophie valamennyi szóban jelen lévő, magányos alakján túl minden megkettőződik: ahogy Kazinczy testét Soliman teste tükrözi, úgy állnak párban egymással a Kazinczyról, illetve Solimanról készült korabeli festmények, vagy éppen a fontos mellékalakok, a rózsakeresztes alkimista kísérletekben megváltást kereső Török gróf és pendant-ja, a másik szabadkőműves, Ignaz von Born, a korszak legkiemelkedőbb geológusa.

   Born a korszak (és a regény) egyik kulcsfigurája: a kapnikbányai vidékiségből mégis birodalmi jelentőségűvé emelkedő tudós képviseli többek között a szabadkőművesség egyiptomi rítusát. Born rendszerezi – részben Soliman segítségével – a bécsi császári természettudományi gyűjteményt (Naturalienkabinett), s róla mintázhatta Mozart a Varázsfuvolában Sarastro alakját. A Born személyével megjelenő két fő szál, az élettelen dolgok múzeumi rendszere és az egyiptomi szimbólumrend mind Kazinczy, mind Soliman életében továbbszövődik, halvány visszfények formájában újra meg újra megjelenik: a sátoraljaújhelyi levéltárban, a széphalmi ház képgyűjtemény-szisztémájában vagy éppen a Soliman által éveken-évtizedeken át őrzött kitömött krokodil motívumában.

  A regényben minden a halállal kezdődik, és a múzeumi tárggyá váló emberi testtel a halál felé mutat. A bécsi Természettudományi Múzeum kitömött barbárja, mint vég- és kezdőpont, megidézi a Franciaországban a 19. század első évtizedeiben előbb eleven valójában, majd csontvázként közszemlére tett Hottentotta Vénuszt, akinek testi maradványai egészen a 20. század hetvenes éveinek végéig láthatóak voltak, a harmincas évektől kezdve a Trocaderón, a Musée de l’Homme-ban. Saartjie Baartman azóta hazatért Dél-Afrikába, a párizsi múzeum pedig saját történetére reflektálva már az új állandó kiállítás részeként ismerteti az „idegen test” botrányos bemutatásának csaknem két évszázados történetét. Angelo Soliman életének történetét és halálának botrányát három évvel ezelőtt nem a Természettudományi, hanem a Wien Museum kiállítása foglalta össze (Angelo Soliman – Ein Afrikaner in Wien, 2011–2012).