|
Misszionáriusok Párizstól Dubajig
Rieder Gábor Artmagazin 2011/5. 30-33. o. Interjú Dián Krisztinával és iski Kocsis Tiborral
A Viltin Galéria még csak hároméves, de már rangos helyet vívott ki magának a pesti galériaszíntér – nemzetközi ligában versenyző – legjobbjai között. A kereskedelmi galéria vezetőit kérdeztük a sikerhez vezető út nehézségeiről. Veszik-e a papíralapú műveket, mit diktál a nemzetközi art fairek kegyetlen logikája, kik vevők a posztszocialista ízekre és hol kegyeskedik megállni őfelsége, a dubaji emír?
Artmagazin: 2008 novemberében, éppen három éve nyílt meg a Viltin Galéria, a pénzügyi válság kirobbanásának kellős közepén. A galériamegnyitón sokan csóválták is a fejüket, hogy ilyen vészterhes gazdasági időkben miként lehet sikeres galériát indítani.
Dián Krisztina: Mint a mellékelt ábra mutatja, lehet, hiszen három éve működünk, kiállításokat rendezünk (jelenleg épp Gerber Pálé látható), egy évre előre van programunk.
Artmagazin: A galéria rendhagyó módon felvállalta a papíralapú műveket (egyedi rajzokat és akvarelleket), amikkel nagyon kevés galériás bajlódik, igazodva az olajfestményért lelkesedő konzervatív magyar vásárlói szokásokhoz.
iski Kocsis Tibor: A papíralapú művek elfogadtatása számomra fontos missziót jelent. Képzőművészként 2004-től szisztematikusan foglalkozom ezzel is a festészet mellett. A nemzetközi tájékozódás után arra jutottam, hogy Magyarországon a papíralapú munkák nincsenek úgy megbecsülve, ahogy a világban már a 2000-es évek elején. Pedig a hazai művészek részéről 2002–2003 körül már beindult egy nagyon erős érdeklődés a különféle papír-technikák iránt, de a piac és a galériák csak nagyon lassan reagáltak erre.
DK: A nyitás előtti egyéves előkészület során végig kellett gondolnunk, hogy hol találunk piaci rést. Ilyen rést jelentett ez a műfaj. Ugyanakkor – küldetésként – el akartuk hitetni, hogy a papír ugyanannyit bír el, mint a vászon. Nehéz meghatározni, hogy mikben mérhető a siker, de ebben sikeresek vagyunk, az biztos.
IKT: A különböző technikák (festmény, szobor, papír, fotó stb.) mellett fontos volt számunkra a fiatal művészek bemutatása is. Eddig három friss diplomás került be a galéria művészei közé, Szabó Klára Petra, Szabó Attila és Podmaniczky Ágnes.
Artmagazin: Nekem inkább az az izgalmas, hogy kezdő pesti galériásként nemcsak fiatalokkal foglalkoztok, hanem középgenerációsokkal is.
DK: Igen, ez néha kicsit problematikus. A galériák nemcsak azért nem vállalják fel a középgenerációs művészek képviseletét, mert nem könnyű velük megegyezni, hanem mert létezik egy réteg a középgene- ráción belül, amely úgy érzi, hogy nincs is szüksége galériára. Van, akivel nem lehet együtt dolgozni, bármennyire szeretjük, imádjuk is egymást.
IKT: Szinte kötelező csak fiatalokkal foglalkozni, és ezt a szabályt nem mi hoztuk, egész egyszerűen a nemzetközi közönség csak a fiatalokra kíváncsi. És mi már az induláskor célul tűztük ki, hogy egyszer majd (úgy két év után) szerepelhessünk nemzetközi vásárokon. A portfóliónkat is ennek megfelelően állítottuk össze.
Artmagazin: A Visitors Program, azaz az NKA támogatása a vásár-megjelenéseken mennyit segített?
DK: Mindkettőnknek volt egy víziója a galériáról, eredetileg ebben a nemzetközi vásárok sokkal kisebb hangsúllyal szerepeltek. De pont amikor megnyitottuk a galériát, minket is elért a Reneszánsz Év keretében finanszírozott Visitors Program, úgyhogy egy hónappal az indulás után már – teljesen meglepő módon – jöttek a külföldi szakértők és vásárigazgatók, valósággal megszállva Magyarországot és felülírva a korábbi „üzleti tervünket”. Szinte mindegyik megegyezett abban, hogy négy, általuk korábban nem ismert galéria programja felel meg a nemzetközi elvárásoknak. (Acb Galéria, Inda Galéria, Videospace és Viltin Galéria. De volt, amiket már ismertek.)
Artmagazin: Hogy zajlott a megismerkedés a nemzetközi art worlddel?
DK: Az első vásárunk a bécsi Viennafair volt 2009 májusában. Jól éreztük magunkat, eladási sikerünk is volt, egyértelműen éreztük, hogy van keresnivalónk a nemzetközi porondon. Ugyanakkor világossá vált – bár ezt már mai fejjel mondom –, hogy az osztrákok nem nyitottak a magyar képzőművészetre. A második vásár is kellemes élmény volt, a párizsi FIAC, ahol a már említett négy galéria két osztott standon szerepelt.
Artmagazin: Történt elszórt vásárláson túl komolyabb kapcsolatépítés is az art faireken?
DK: Sajnos folyamatos vásárlással nem lehet számolni, aki például a FIAC-on vásárolt, máshol talán meg se jelent. A magyar művészet alulreprezentált, egy kereskedelmi galériának keresztes háborúnyi küzdelembe kerül egy A-kategóriás vásáron eladni magyar műveket. Ismeretlen művészektől, ismeretlen típusú műveket, referencia nélkül nagyon nehéz olyan gyűjtőkre rábeszélni, akiknek világhírű alkotók szerepelnek a kollekciójában. A bizalom felépítéséhez évről évre jelen kéne lenni.
Artmagazin: Nem zavarja a kinti vásárlókat, hogy túl olcsók a magyar művek?
DK: Igen, az olcsóság kétélű dolog.
IKT: A FIAC közönsége volt a legnyitottabb az elmúlt évek tizenegy vására közül. Nemcsak érdeklődtek, hanem vásároltak, mégpedig referenciaigény nélkül. Főként azért, mert a fiatal magyar művészek olyan olcsók, hogy az egyszerű középosztálybeliek számára is megvásárolhatók Párizsban. Ott létezik egy olyan polgári réteg, amelyik kijön szombat vagy vasárnap délután családostul a vásárra (a gyűjtők inkább csütörtökön jönnek, majd vasárnap visszanéznek), és bizonyos összeg alatt megveszi, ami nagyon megtetszik neki.
Artmagazin: Mit vár a vásár-közeg a magyar művészettől? A nemzetközi generálszószt vagy a posztszocialista ízt?
IKT: Létezik egy írott vagy íratlan elvárás a kelet-európai művészek számára: a posztszocialista hangulat közvetítése. Eszerint a művésznek reflektálnia kell a politikai-társadalmi eseményekre, esetleg felidézve a szocialista idők látványvilágát, gondolkodásmódját, használva ikonográfiáját. A mi művészeink közül Tibor Zsolt vagy Gerber Pál valamennyire beleillik ebbe a trendbe.
DK: Igazán a germán nyelvterületen belül van erre igény, Baseltől Berlinig. Párizsban mind a négy meghívott magyar galériának nagy sikere volt, úgy, hogy nem a vörös csillagról lehetett őket felismerni, hanem az európai kultúrkörben mindenki által értelmezhető, színvonalas művekről.
IKT: Igen, létezik egy másfajta gyűjtői igény is, ami a nemzetközi tendenciákba szervesen beilleszthető művészeket keresi. Vagy hogy a mű – a lokális magyar íze mellet – egyértelműen olvasható legyen New Yorkban és Dubajban is.
Artmagazin: Feltörekvő fiatal galériaként be lehet jutni egy-egy profi art fairre, de másodjára és harmadjára már nem könnyű ismét ott lenni.
DK: A visszajutás – nincs mit szépíteni – nagyon nehéz.
IKT: Egy feltörekvő galériát egyszer bevesznek, kétszer bevesznek, utána már nem nagyon.
Artmagazin: Miért nem?
DK: Az európai felhozatal már eleve óriási, a 2008-as válság pedig minden vásárt visszavágott. A FIAC például megszüntette a Louvre Cour Carrée-jában lévő, feltörekvő galériáknak fenntartott szekcióját. És hát a magyar művészetnek kevés a referenciája, kicsi a hazai piac, a gyűjtők nem tudnak fellépni nemzetközi szintre.
IKT: A válság hatására a nagy vásárok is folyamatosan zsugorodtak vagy éppen tűntek el (lásd Berlini Art Forum). Csökkent az alapterület, a zsűriken belül pedig a legerősebb üzleti érdekek érvényesülnek. A saját galériák minden országban arra törekednek, hogy ők legyenek a fókuszban.
DK: Az „általános programból” pedig nem jó kiszorulni az egyes új szekciókba, mert azok mindig a vásár mögött vannak kettővel, ahová nem viszik már el a gyűjtőket. És az is nagy munka, hogy kiválasszuk az adott országhoz illő művészeket a portfóliónkból, mert hiába nemzetköziek ezek a vásárok, mást kell vinni az ARCO-ra Madridba, mint Dubajba. Dubajt nagyon szeretjük, az első évben kivittük többek között Baditz Gyula viaszmelegítős szobrát, ami olyan jól működött abban a kontextusban, hogy még maga az emír is megállt mellette, pedig csak öt percet szánt a vásárra. Ugyanígy működött Szabó Klára Petra, jöttek a New York-i gyűjtők, hogy „áh, Klára Petra, múltkor láttuk New Yorkban”. Surányi Miklós fotói pedig az európaiaknak tetszettek.
Artmagazin: Térjünk vissza a sivatagból Budapestre. Tavaly azon kevesek egyike volt a Viltin Galéria, aki egyszerre állított ki a Budapest Art Fairen és az Art Marketen.
DK: Még mindig fiatal galéria vagyunk, minden alkalmat meg kell ragadnunk, hogy vadonatúj vásárlókkal találkozhassunk. A galériák – nem titok – a már megszerzett gyűjtőiket foggal-körömmel védik, így nehéz teret nyerni ezen a piacon. Fontos, hogy jöjjenek az új emberek, minél többen érezzék, hogy a virágos tapéta helyett kortárs művekre van szükségük.
|
Megjegyzések:
zaza
"...a gyűjtők nem tudnak fellépni nemzetközi szintre" Ezt hogyan értik? A magyar gyűjtők nincsenek ott a legnagyobbak között vagy nem foglalkoznak a nem-magyar művészet gyűjtésével? Az utóbbi nem igaz, ezt Ébli Gábor Műértőben megjelent nagy írása is igazolja.