Nemes Marcell műgyűjtői tevékenységének korabeli megítélését nem kis mértékben befolyásolta, hogy köztudottan „marchand-amateur” volt, tehát olyan valaki, aki nem csupán gyűjtötte, de folyamatosan adta-vette is a műtárgyakat. Kollekciójának összetétele ebből adódóan szinte állandóan változott. Míg egyes kedvenc darabjaihoz élete végéig ragaszkodott, más műtárgyakon olykor rövid időn belül túladott. Bár szakmai körökben többnyire elfogadták, sőt teljesen természetesnek tartották a gyűjteményfejlesztésnek ezt a módját, sokan nem tudták megbocsátani Nemesnek, hogy műkereskedői tevékenységét itthon igyekezett letagadni. 

HERMANN LIPÓT: Nemes Marcell portréja

Ezzel kapcsolatban a következő szellemes, és igen találó anekdota olvasható Herman Lipót Művészasztalról írt könyvében: „…Nagyon fájt neki — azaz Nemesnek —, hogy Hatvany Ferenc, a kitűnő festő és igazi műgyűjtő, nem szerette őt. Egyszer nyíltan megkérdezte Hatvanyt: — Mondja, Ferenc, miért nem szeret maga engem? — A festőművész, akinek apja a Hatvany-Deutsch-cég tulajdonosa, milliomos cukorgyáros volt, így felelt Nemes mélabús kérdésére: –Ha az apám azt mondaná: »gyűjti« a cukrot és nem adja el, őt sem szeretném…” Hatvany véleményét szemmel láthatóan mások is osztották, a korabeli bulvárlapok mindenesetre többször is Nemes orra alá dörgölték, hogy valójában nem több, mint ügyes műkereskedő, akinek lényegében még az adományai is jól megtérülő üzleti befektetések, ne akarjon tehát a nagyvonalú műgyűjtő és önzetlen műpártoló szerepében tetszelegni. Nemes önérzetét igen sértették az ilyen és hasonló jellegű megnyilvánulások. Jellemző, hogy egy levelében még barátját, Rippl-Rónait is arra kérte, vegye védelmébe a Pesti Futár hasábjain megjelent, igaztalan vádaskodásokkal szemben.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Nemes Marcell tényleg rendszeresen üzletelt műtárgyaival, hasznot hozó üzleti tranzakcióit azonban jórészt külföldön folytatta. Mindent elkövetett ugyanakkor azért, hogy a róla mint műgyűjtőről és mecénásról Magyarországon kialakult képet, a „Nemes-imázs”-t megőrizze, illetve életben tartsa. Érdemes ennek kapcsán megjegyezni, hogy valójában Abraham van Beyeren 1906-ban megvételre felkínált Gyümölcscsendélete volt az egyetlen festmény, melyet Nemes nem adományként, hanem pénzért adott a Szépművészeti Múzeumnak. Jellemző egyébként, hogy idővel még ennek a képnek a vételárát is visszafizette. Bár Nemes esetében nehéz a műgyűjtőt és a műkereskedőt különválasztani, bizonyos képvásárlásai sokkal inkább szenvedélyes gyűjtőről, mintsem haszonleső üzletemberről árulkodnak. Ha valamilyen műalkotást kiszemelt magának, olykor többszörös árat is hajlandó volt fizetni érte, csak hogy az övé lehessen. Nem nyugodott például, míg a Hintát, Szinyei pompás színvázlatát meg nem szerezte Rippl-Rónaitól, s állítólag ő volt az egyetlen, aki még Beczkói Bíró Henriket is rá tudta venni, hogy megváljon gyűjteményének egyik kedves darabjától, s eladja neki Pentelei Molnár Sárga rózsák című festményét.

Nemes Marcell gyűjtői és mecénási erényeit egyébként jórészt még azok a kortársak is elismerték, akik emberileg esetleg nem szívelték, illetve fennhéjázó magatartása miatt magukban csak mosolyogtak rajta. Ahogy az egyik róla szóló korabeli méltatásban olvashatjuk, „modern képtára is a legválogatottabb műalkotásokból áll, ami művészkörökben annyira köztudomású, hogy élő művészeinknek majdnem olyan becsvágya bekerülni a Nemes-féle gyűjteménybe, akár a múzeumba…”. Hogy ez mennyire így lehetett, azt jól érzékelteti Bálint Lajos Ecset és véső című kötetének egyik passzusa, mely szerint Csók István állítólag azért kételkedett időnként saját tehetségében, mivel Nemes sohasem vett tőle képet. A szerző magyarázatképpen mindehhez hozzáteszi, hogy „…ez igaz lehetett, de tudnunk kell, hogy a kitűnő ösztönű Nemes Marcell beérkezett és sikeres festők körül nem buzgólkodott. Élő festővel ritkán foglalkozott, s csak azzal, akiből ő csinálhatott sikeres művészt…” Az idézett szöveg kétségtelenül sok mindent elárul a kortársak körében Nemesről kialakult képről, valójában azonban több szempontból is pontatlan, illetve félrevezető. Bár a neves gyűjtő tényleg arról volt híres, hogy szerette felfedezni, illetve felkarolni a tehetséges fiatalokat, ugyanakkor köztudott, hogy legalább ilyen lelkesedéssel gyűjtötte például Ferenczy, Szinyei, Rippl-Rónai vagy Vaszary alkotásait, akiket nyilván már nem kellett felfedezni. A Csóknak tulajdonított kijelentés szintén legfeljebb szellemes tréfának minősíthető, annál is inkább, mivel Nemesnek kimutathatóan legalább hat képe volt a festőtől.

Kiváló érzékkel összeválogatott gyűjteményének egyes darabjait Nemes gyakran tette közszemlére, rendszeresen kölcsönadva ezeket különböző hazai és külföldi kiállításokra. A jeles műbarát számára mindez nyilván jó reklámnak bizonyult, a többi hazai műgyűjtő részére ugyanakkor kihívást, illetve követendő példát jelenthetett. Az Andrássy úton, majd a Deák téren berendezett, műtárgyaktól roskadozó lakása egyfajta zarándokhellyé vált a Pesten élő, vagy idelátogató művészek és muzeológusok körében. Több jeles külföldi szakember például állítólag éppen Nemesnél figyelt fel először egyes kortárs magyar festőkre. A pazar képkollekció nemzetközi rangját persze elsősorban a régi és modern külföldi mesterek alkotásai adták meg. Nem véletlen, hogy az 1910 végén, a Szépművészeti Múzeumban megrendezett nagysikerű tárlat után, a müncheni Alte Pinakothek, majd a düsseldorfi Kunsthalle is ezekből mutatott be egy-egy reprezentatív válogatást 1911-ben, illetve 1912-ben. A Nemes-gyűjtemény egyedisége, fő vonzereje abban rejlett, hogy azonos súllyal szerepeltek benne a régi és a modern festők egyéni ízléssel összeválogatott művei, olyan harmonikusan egészítve ki egymást, hogy a müncheni képtár akkori igazgatója, Hugo von Tschudi, joggal beszélt programszerű gyűjteményről velük kapcsolatban.

Az 1913-as párizsi aukció katalógusának címlapja

Nemes Marcell ekkoriban szinte folyamatosan újabb és újabb remekművekkel lepte meg a közönséget. Bár az 1911-es müncheni tárlaton mindössze harminchat képet mutattak be — tehát fele annyit sem, mint korábban a Szépművészeti Múzeumban —, a válogatott anyagban tizenhat olyan festmény is helyet kapott, mely még nem volt ott az 1910-es budapesti tárlaton. Az újdonságok között ekkor többek között négy Greco-, két Tintoretto-, egy Tiepolo- és egy Tiziano-mű szerepelt. Még lenyűgözőbb volt az 1912-es düsseldorfi kiállítás, ahol Nemes felvonultatta képkollekciójának színe-javát, összesen 122 régi és modern festményt, köztük több olyan kiváló műalkotást, melyeket csak röviddel azelőtt szerzett meg külföldi műkereskedőktől. Itt szerepelt például először Gerard David két pompás alkotása, a Krisztus siratása (jelenleg Chicago, Art Institute) és a Madonna a gyermekkel (jelenleg Rotterdam, Museum Boijmans Van Beuningen), Hans Baldung Grien Venus és Cupidója (jelenleg Otterlo, Kröller-Müller Museum — melyet Térey Gábor külön is méltatott a Kunstchronik hasábjain), Rembrandt Férfi tollas kalapban című műve (jelenleg ugyancsak Chicagóban), továbbá Goya, Courbet, Cézanne, Renoir és Van Gogh ekkoriban Nemes birtokába került újabb festményei.

De honnan volt Nemes Marcellnek annyi pénze, hogy rövid időn belül ilyen elsőrangú műalkotások sorával bővítse már amúgy is lenyűgöző kollekcióját? Tudnunk kell, hogy nagyszabású műtárgyvásárlásait Nemes mindig is jelentős részben kölcsönökből, illetve banki hitelekből finanszírozta. Vállalkozásainak egyik fő támogatója a dúsgazdag Herzog Mór Lipót volt, aki kiváló banki kapcsolatokkal is rendelkezett. Itt jegyezhetjük meg, hogy a Nemes-gyűjtemény 1913-as párizsi elárverezését is többnyire azzal magyarázzák, hogy a gyűjtő teljesen eladósodott, illetve hogy Herzogot ki kellett fizetnie. Többen is utaltak rá, hogy a balkáni háború árnyékában a hazai bankok igyekeztek minél előbb behajtani kintlevőségeiket, s Nemesnek Herzoggal is lehettek elszámolnivalói. A párizsi árverés körülményei, illetve előzményei azonban valójában máig sem teljesen tisztázottak, s több jel is arra mutat, hogy a gyűjtő állítólagos csődje, illetve az említett anyagi okok mellett egyéb tényezők is szerepet játszhattak abban, hogy Nemes 1913-ban megvált képgyűjteményének jelentős részétől. Érdemes ennek kapcsán felidézni, hogy korabeli újságírók kérdésére válaszolva, Nemes mivel igyekezett gyűjteményének áruba bocsátását megindokolni. Döntését többek között azzal magyarázta, hogy nemrégiben elhunyt a felesége, s nincsenek gyermekei, akik a gyűjteményt örökölhetnék. A másik ok, amelyre hivatkozott, az volt, hogy immár egészen a festészetnek akarja szentelni magát. Mindezt végül azzal egészítette ki, hogy képtára elérte azt a fokot, melyet már nem lenne képes tovább fejleszteni, s egy ilyen hatalmas gyűjtemény fenntartása olyan apparátust igényelne, mellyel ő, mint magánember, nem rendelkezik.

Az elmondottakból úgy tűnik, mintha Nemes nem is külső kényszerből, hanem sokkal inkább saját elhatározásból akart volna megválni műkincseitől, s a gazdasági viszonyok kedvezőtlen alakulása — melyre szinte csak mellékesen történik utalás az idézett cikk végén — csupán megerősítették volna már hosszabb ideje érlelődő döntését. Nem tudhatjuk persze, hogy valóban a fent említett okok motiválták-e a gyűjtőt, sejthető azonban, hogy ha esetleg mégis az eladósodás kényszerítette képeinek eladására, Nemes ezt akkor sem vallotta volna be az újságíróknak. Több jel is arra mutat egyébként, hogy ha a gyűjtő esetleg nem tárta is fel a teljes igazságot, a nyilatkozatában elhangzottaknak valóban lehetett némi szerepe abban, hogy végül rászánta magát híres műgyűjteményének részleges felszámolására.

Nemes Marcell felesége, Steiner Olga, aki már hosszabb ideje betegeskedett, 1911 márciusában hunyt el. A halálhírt a korabeli újságok is közzétették, Rippl-Rónai pedig egy pasztellképen örökítette meg barátját, amint megtörten gubbaszt hitvese ravatalánál. Talán nem teljesen véletlenszerű, hogy Nemes több nagyszabású adománya éppen a szomorú eseményt követő hónapokra datálható. 1911. május 2-án írta alá például azt az ajándékozó levelet, melyben hetvenkilenc modern magyar festményt ajánlott fel Kecskemét városának, egy képtár alapítása céljából. A többek között Ferenczy-, Thorma-, Czóbel-, Márffy-, Kernstok-, Gulácsy-, Rippl-Rónai- és Vaszary-műveket tartalmazó „minta-kollekció” nem csupán a város, de a kecskeméti művésztelepet ekkoriban létrehozó festők számára is mércét jelentett. 1911-ben Nemes ugyancsak jelentős adományokkal gazdagította az Iparművészeti Múzeumot, mely egyben azt is jelzi, hogy gyűjteménye ekkor már korántsem csak képzőművészeti anyagra korlátozódott. Ezen ajándékai között, egy impozáns 17. századi németalföldi emeletes szekrény, egy 18. századi aranyozott bronzfüstölő, s az önmagában is több mint száz darabot számláló — később a Szépművészeti Múzeumnak átadott — római üvegkollekció mellett, értékes perzsa és török fajanszok, s limoges-i zománctárgyak szerepeltek. Ugyanebben az évben ajándékozta Nemes a Szépművészeti Múzeumnak Joachim Beuckelaer Piaci jelenet című művét. Érdemes megemlíteni, hogy gyűjteményének külföldi bemutatásával párhuzamosan, 1911 júniusában, Nemes Marcell még a müncheni képtárnak is adományozott két Courbet-festményt.

Bár már 1910 körül is az a hír járta, hogy Nemes gyűjteménye eladó, a magyar állam részéről komolyabb formában csak 1911-ben merült fel, hogy esetleg megvásárolna néhányat a gyűjtő képei közül. Egész konkrétan El Greco hét s Francisco de Goya két festményéről folytak tárgyalások, a Régi Képtár akkori vezetője, Térey Gábor, legalábbis ezekről készített hivatalos felterjesztést. Az általa megadott árakat azonban más szakértők irreálisan magasnak ítélték, a vásárlás lehetőségét így csakhamar elvetették. A Nemes-ügy kapcsán egyébként Térey igen kellemetlen helyzetbe került, egyik múzeumi kollégája, Wollanka József még fel is jelentette. Mindez nem kis szerepet játszott abban, hogy később, Kammerer Ernő nyugdíjazásakor, nem őt, hanem Petrovics Eleket nevezték ki a Szépművészeti Múzeum igazgatójának. Az eseményt kommentáló korabeli újságcikkek szerint Térey mellőzésének egyik fő oka éppen az volt, hogy állítólag nem vette észre Nemes egyes képeiről, hogy azok erősen át vannak festve, pedig a művek ezáltal jelentősen veszítettek értékükből. A Magyarország 1914. április 7-i számában megjelent, Térey mellőzésének okait taglaló cikkben még arról is szó esik, hogy Nemes állítólag egész gyűjteményét megvételre ajánlotta fel a magyar államnak, majd később Budapest, illetve Düsseldorf városának, s csak miután ezek a próbálkozásai sikertelennek bizonyultak, akkor bocsátotta kollekcióját külföldi árverésre.

Meg kell jegyezni azonban, hogy az említett cikkre reagáló, egy héttel később megjelent nyilatkozatában, Nemes határozottan cáfolta ezeket a híreszteléseket. Mint hangsúlyozta, „…képgyűjteményem megvételét a magyar kormánynak sohasem ajánlottam fel, csupán az igaz, hogy Kammerer Ernő, akkori múzeumi igazgató közeledése folytán hajlandónak mutatkoztam arra, hogy az államnak gyűjteményemből 10–12 kijelölt festményt kívánságukra átengedjek, jóllehet már akkor és azután is az volt az álláspontom, hogy ha gyűjteményemet eladom, ezt csak nyilvános aukció útján teszem. Tévedés az is, mintha én a fővárossal »próbálkoztam« volna. Csupán az igaz, hogy egész privát úton előttem vetették fel a főváros részéről a megvétel gondolatát, én azonban ezzel tartósabban nem foglalkoztam.”

A teljes igazság talán sosem fog kiderülni. Érdekes ugyanakkor, hogy több, 1912-ben publikált cikkben is arról olvashatunk, hogy Nemes Marcell, a rá jellemző nagyvonalú gesztussal, egész modern magyar képgyűjteményét (örök letétként, s nem eladási szándékkal!) Budapest városának ajánlotta fel, egy Fővárosi Képtár, illetve városi múzeum létrehozása céljából. Bár a dolog végül nem realizálódott, mégis elgondolkodtató, hogy ha Nemes ekkortájt valóban olyan komoly adósságokkal küszködött, miért tett ilyen nagyvonalú gesztusokat. Mindehhez még hozzátehetjük, hogy a gyűjtő ugyanebben az évben két jelentős 16. századi német táblaképpel, s egy 15. század végi, ötrészes spanyol oltárral gazdagította a Szépművészeti Múzeumot, sőt a madridi Pradónak is adományozott egy Antonio de Pereda által készített, hatalmas méretű festményt, mely nyilván hozzájárulhatott, hogy 1912-ben megkapta a spanyol Izabella-rendet.

Ugyancsak felvethető a kérdés, hogyan engedhette meg magának Nemes, hogy 1912 februárjában, tetemes összegekért több elsőrangú festményt vásároljon a hamburgi Weber-gyűjtemény berlini árverésén: 45 000 márkát fizetett például Barthel Bruyn Szent Anna harmadmagával című alkotásáért, még többet, 195 000 márkát Frans Hals egy 1634-ben festett férfiportréjáért (jelenleg San Diego, Timken Art Gallery), míg Peter Paul Rubensnek a freisingi dóm oltárképéhez készített olajvázlata, az Apokalipszis asszony — mely ma a Los Angeles-i J. Paul Getty Museum tulajdona — 55 000 márkáért került a birtokába. Netán ezeket is mind hitelből vásárolta? Tény, hogy az említett művek nem sokáig maradtak a birtokában, hiszen mindhárom festmény szerepelt az 1913-as párizsi aukció anyagában.

Érdekes egyébként, hogy míg Nemes képeinek budapesti, müncheni és düsseldorfi bemutatóit, majd a kollekció párizsi árverését élénk hazai és külföldi érdeklődés övezte, szinte semmit sem olvashatunk a korabeli sajtóban s a későbbi szakirodalomban sem arról, hogy Nemes Marcell valójában már az 1913-as párizsi aukciót megelőzően megvált gyűjteményének számos fontos darabjától. Meier-Graefe visszaemlékezéseiben történik utalás egy bizonyos mannheimi gyűjtőre, aki már az 1910-es budapesti kiállítás idején is érdeklődést mutatott Nemes képei iránt. Szinte biztosra vehető, hogy ez az általa név szerint nem említett személy dr. Karl Lanz lehetett. A dúsgazdag német gyáros képkollekciójából 1912 végén Mannheimben bemutatott negyvenkét festményből harmincegy kimutathatóan Nemes Marcelltől származott. Olyan elsőrangú, részben már a Nemes-gyűjtemény budapesti, illetve müncheni kiállításáról ismert, az 1912-es düsseldorfi tárlaton azonban már nem szereplő darabok voltak ebben az anyagban, mint például Solario egykor állítólag XIV. Lajos gyűjteményében őrzött, s az 1980-as években londoni műkereskedésben felbukkant Saloméja, Rembrandttól a Hárfázó Dávid király, Jacob Jordaens Jób című alkotása, s számos további, elsősorban 17. századi holland és flamand műalkotás.

A Nemest és képeit egyaránt jól ismerő Meier-Graefe talán közvetítő szerepet játszhatott a magyar műgyűjtő és Karl Lanz között, aki mellesleg később még az 1913-as párizsi aukción szereplő festmények közül is megszerzett néhányat. Hogy a Nemes és Lanz közötti üzleti tranzakcióra miért nem figyeltek fel a kortársak, csak találgathatunk. Nemes talán igyekezett titokban lebonyolítani a dolgot, az is lehet azonban, hogy az egésznek akkoriban nem tulajdonítottak különösebb jelentőséget, mivel a Nemes-gyűjteménynek korántsem ezek a régi olasz és németalföldi képek, hanem a Grecók és Goyák, illetve a modern francia festmények voltak a fő szenzációi. Annyi tanulság mindenesetre levonható az elmondottakból, hogy szemmel láthatóan még magát Nemes Marcellt sem tekinthetjük mindig hiteles forrásnak, hiszen például idézett 1914-es nyilatkozatában többek között azt állította, hogy gyűjteményének értékesítését csakis nyilvános árverés formájában tudja elképzelni, Lanz ugyanakkor nyilván nem ilyen úton jutott hozzá a magyar gyűjtő említett képeihez.

A híres műgyűjtemény darabokra hullása tehát valójában már 1913 előtt elkezdődött, a sokat emlegetett párizsi árverés anyagának nem kis része ugyanakkor Herzog és Hatvany vásárlásainak köszönhetően — legalábbis átmenetileg — visszakerült Magyarországra, sőt magának Nemesnek is sikerült kedvenc régi képei közül jó néhányat visszaváltania. Az 1913-as párizsi aukció egyik negatív szenzációja egyébként Goya Játszó gyermekek című alkotása volt, melyről ekkor derült ki, hogy egykor a spanyol királyi gyűjtemény részét képezte, s innen tulajdonították el valamikor a 19. század folyamán. A spanyol kormány nyilatkozatot tett közzé, hogy visszaköveteli a festményt. Mint ahogy a korabeli lapok is megírták, Nemes Marcell jóhiszeműségéhez természetesen nem férhetett kétség, hiszen ő a festményt 1911-ben vásárolta Párizsban egy bizonyos Barbazanges nevű műkereskedő közvetítésével, Wagram herceg gyűjteményéből. A kép 1914-ben végül visszakerült a madridi Pradóba, s jelenleg is ott található.

Nem vitás, hogy az 1913-as párizsi aukció fontos fordulópontot jelentett a jeles műgyűjtő életében, hiszen híres Greco-kollekciójának javát s páratlanul gazdag modern francia festményanyagát örökre elveszítette. Meg kell jegyezni azonban, hogy bár egyesek szerint Nemesnek csak az 1910-es évek vége felé sikerült anyagilag talpra állnia, a gyűjtő már 1914—1915 táján újabb műveket vásárolt, kölcsönzött, illetve adományozott. 1914-ben például Tintoretto Szent Ágnes csodatételét ábrázoló olajvázlatát ajándékozta a berlini képtárnak, majd egy évvel később, nem kevesebb mint harmincnégy festményt, illetve rajzot kölcsönzött a San Franciscó-i világkiállítás magyar részlege számára.35 Ebben az anyagban szerepelt többek között a fiatal Uitz Béla tizennyolc rajza is, melyeket Nemes nem sokkal korábban, a Nemzeti Szalon egyik 1914-es tárlatán vásárolt. 1915 végén, amikor az orosz hadsereg által feldúlt Sáros megyei falvak károsultjainak megsegítésére a Szépművészeti Múzeumban műtárgysorsolással összekötött kiállítást szerveztek, Nemes Marcell mintegy tizenhat kép, többek között Lotz-, Munkácsy- és Rippl-Rónai-művek felajánlásával támogatta a nagyszabású jótékonysági akciót.

Korábbi, nagyvonalú adományainak sorát folytatva, Nemes a Szépművészeti Múzeumot is újabb műalkotásokkal gazdagította. 1916-ban az ő révén került a Régi Képtár birtokába a haarlemi Michelangelóként is emlegetett Maerten van Heemskerck festménye, a Krisztus siratása, továbbá a brüggei iskolát képviselő Adriaen Isenbrant egy intim hangvételű táblaképe, a Mária a kisdeddel. A jeles műbarát ajándékai azonban korántsem csak régi képekre korlátozódtak. 1917-ben például tíz antik vázát ajándékozott a múzeumnak, s ugyancsak ekkor került tőle a Szépművészeti tulajdonába Aristide Maillol egy térdeplő lányt ábrázoló kisméretű bronzszobra, továbbá Szinyei Merse Pál kiváló színvázlata, a Műterem is.

Kevésbé közismert, hogy — miközben Nemes 1918-ban számos rajzot vásárolt a Degas-hagyaték aukcióján — akkori képgyűjteményéből mintegy negyvenhat régi és modern festményt maga is árverésre bocsátott Párizsban, 1918 novemberében, illetve az itt hátramaradt anyagot, néhány falikárpittal kiegészítve, 1919 tavaszán. Több olyan mű is felbukkant ebben az anyagban, mely már az 1913-as párizsi árverésen is szerepelt, de végül visszakerült Nemeshez, így például Cariani Férfi citrommal címen ismert festménye, Raeburntől Lord Eliock képmása, vagy Aelbert Cuyp egy kiváló gyermekportréja. Az ekkor elárverezett modern festmények között volt egy Daubigny-tájkép, Maurice Denis egy bibliai témájú műve, Renoirtól egy Női portré, s Van Gogh nem kevesebb mint három alkotása.

Nemes 1918-ban Münchenben házat vásárolt, s az 1920-as évek elejétől ténylegesen is Németországban élt. Kollekciójának jelentős része azonban, részben talán éppen a háborús körülmények miatt, jó ideig továbbra is Magyarországon maradt. Így fordulhatott elő, hogy a Tanácsköztársaság idején köztulajdonba vett műalkotásokból a budapesti Műcsarnokban rendezett 1919-es kiállításra Nemes Marcelltól is több mint hatvan darabot sikerült begyűjteni. A műgyűjteményéből ekkor bemutatott anyagban szerepeltek régi olasz, német és németalföldi festmények, gótikus faszobrok és reneszánsz kisbronzok, továbbá a kortárs magyar festészet számos kiváló alkotása. A modern francia mestereket ugyanakkor csupán egy Degas-pasztell képviselte, s egykori híres Greco-kollekciójának a java is immár Herzog Mór Lipót tulajdonaként szerepelt a tárlaton…

Folyt. köv....