A kolozsvári sikertörténet

Rieder Gábor

Rieder Gábor

A magyar galériások négy-öt éve sustorognak egy sehonnan jövő, mégis üstökösszerű pályát befutó szomszéd országbeli galériáról, a Plan B-ről. Ami időközben bejutott a nemzetközi műkereskedelem elit világába, a rangos vásárok és a komoly műgyűjtők birodalmába – Kolozsvárról. A Műcsarnok új kiállítása feldolgozza a város kortárs közelmúltját, a folyóiratoktól a kereskedelmi galériákig.

A Műcsarnok negyven évig boldogan adott helyet a baráti népköztársaságokból érkező kortárs művészeti kiállításoknak. Bár ezek a protokolltárlatok akkoriban valódi horizonttágításnak számítottak, a nemzetközi szaktudomány a szerepeltetett kiváló művészeket a rendszerváltás után kihajította az ablakon. Hasonlóan járt a Műcsarnokban ’98-ban megturnéztatott SZÍNeVÁLTOZÁSOK című anyag, ami a neoortodox román képzőművészet legfrissebb törekvéseit mutatta be. A rusztikus avantgárdot és messianizmust paraszti faszobrászattal és ikonfestészettel vegyítő „radikálisan konzervatív” (Beke László) irányzat, és mellesleg a hozzá csatlakozó budapesti kiállítás mindmáig erősen él – az elmúlt évek nemzetközi sztárgalériásává avanzsált – Mihai Pop emlékezetében. Közös bennük az öntörvényűség, azaz a rendíthetetlen hit a művészi fejlődés belső autonómiájában, sőt még a küldetéstudatosságból is megmaradt valami. Pop saját galériáját, a Plan B-t persze nem köréjük, hanem a rafináltan ókonzervatív Victor Man és a neokonceptuális Ciprian Muresan köré szervezte. A hét évvel ezelőtti induláskor ott sürgölődött még körülöttük Mircea Cantor is, aki – letisztult, mégis jelentésgazdag konceptuális munkáival – mára bőven kinőtte a helyi kereteket. Pár éve még a Műcsarnok is rendezett neki kiállítást, ugyancsak Angel Judit kurátor közreműködésével aki a mostani Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után című tárlatot is jegyzi.


Victor Man: Cím nélkül, 2008, olaj, vászon, karton, fém, plexi
© Victor Man és Zero Galéria, Milánó

 
Kolozsvári Iskola és PR
Az 1974-es születésű Victor Man afféle mesterfigura a Plan B vonzáskörzetében. Méretes fekete vásznai iskolát teremtettek, kisugároztak és megtermékenyítő hatással bírtak a pár évvel fiatalabb kolozsvári festőkre. Man visszanyúlt a Kelet-Európában konzerválódott akadémikus képzés gyökereiig, a profi grafikai rajztudáshoz, a szépen modellált, gondosan megdolgozott, szénrajzokra alapozott klasszikus figurális festészetig. Komor, szürke tónusok történelmi érdeklődéssel és pszichologizáló témaválasztással. Ha kell, persze társít a vásznakhoz kitömött rókafejet, állványzatot vagy egyszerűen egy széket is. A konceptuális kiegészítők, illetve a képek kimódolt white cube-os tálalása hangsúlyos része a projekteknek. Ez már kevésbé igaz Victor Man két „tanítványára”, a pár évvel fiatalabb Adrian Gheniére és Serban Savura. Ők – kellemesen eladható és sztárolható – „primőr festők”. Ghenie zordabb, fekete tónusban dolgozik, látványos folyatásokkal, barokk mestereket idéző könnyű csuklóval. Messziről érkező történeteket sűrít össze vásznain, változatos előképeket használva, az amerikai atomrobbantások dokumentumaitól Ceausescu bírósági fotójáig. Ma már londoni műterméből idézi meg újra és újra a posztszocialista múltat, szemben Savuval, aki még mindig Kolozsvárott készíti decens, hollandosan rajzos, bár kicsit pepecselős fotórealista képeit. Apró staffázsfigurák bóklásznak a kopár panelek tövében, a betonudvar repedéseiben gaz nő, a töltés szélén gyerekek fürdenek. Hétköznapi kisrealizmus, némi megértéssel madárperspektívából.
 
Hármójukkal akár le is írhattuk azt a jelenséget, amit a festőiségre és posztszocialista hangulatokra kiéhezett nyugati gyűjtők Kolozsvári Iskolának neveznek. A címkét a 2007-es Prágai Biennáléra ötlötte ki Giancarlo Politi, az olasz Flash Art főszerkesztője. A csehországi biennále felett az olasz gyökerű kortárs művészeti magazin által útjára indított alapítvány bábáskodik. A Flash Art prágai jelenléte nem véletlen, a lap társszerkesztője (és egyben Politi felesége) Helena Kontova maga is innen származott el pár évtizeddel korábban. A nemzetközi laphálózattá terebélyesedő, családi magazin-vállalkozás a prágai szálnak köszönhetően mindig odafigyelt Kelet-Európára. Ők kotorták ki maguknak a kolozsváriakat, sőt az öreg Politi maga alkotta meg a „Kolozsvári Iskola” kifejezést, a kortárs festészet – Lipcse és Drezda utáni – új keleti aranybányájaként aposztrofálva. A Prágai Biennále nem a világ legfontosabb művészeti eseménye, de a kolozsváriakat – a Plan B hathatós asszisztálása mellett – betessékelte a nemzetközi gyűjtők és galériások világába. A PR tökéletesen működött.


Adrian Ghenie: Tanulmány a gyűjtőhöz I., 2008, kollázs, akril, papír, 140 × 200 cm
© Rüdiger Schöttle és Adrian Ghenie © fotó: Adrian Ghenie
 
 
Egyecsetgyár újjászületése
Az új művészettörténeti kategóriát könnyű leegyszerűsíteni: borongós, csurgatott, fekete tónusokkal játszó, de klasszikus festői eszközöket használó festészet, posztszocialista melankóliával, a diktatúrák fojtó leheletével és a panelek fásult tömbjeivel. Kelet-európai zacc, felöntve a Kárpátok Velázquezének manírjaival. A kincses város művészei azóta filozofálnak és marakodnak a címkén, a helyi Akadémia notabilitásai maguk is szívesen kiállítanak az új zászló alatt. A helyi művészeti színtér teljesen felbolydult a biennále után. Miután globális műgyűjtő-körökben ismertté vált a Kolozsvári Iskola neve, az erdélyi mellékhadszíntérről hirtelen elérhetővé vált Berlin vagy akár New York is. 2009-ben, meglovagolva a város körül kialakult érdeklődést, leleményes kultúraszervezők kibéreltek egy rohadó gyáré́pületet negyedóra sétára a belvárostól. Az egykori funkciója után Ecsetgyár (Fabrica de Pensule) névre keresztelt komplexum a régi pesti Tűzraktárra emlékeztető, karakter nélküli, modern ipari épület. A kitalálók, a hasonló budapesti loft-terekkel szemben, nem egy romkocsmára alapozták az infrastruktúrát, hanem a professzionális műtárgypiacra. A leharcolt betonmonstrumban – a színházterem mellett – ugyanis műtermek és galériák sorakoznak. Nem ez volt az első összművészeti intézmény Kolozsváron, 1997 óta üzemel a magánalapítvány által fenntartott Tranzit Ház egy régi zsinagógában, persze jóval kevesebb nemzetközi felhajtással. (És nem mehetünk el szó nélkül a kétezres évek vége óta működő IDEA című folyóirat mellett sem, amely a román konceptuális színtér és a globális kortárs elméleti diskurzusok nagy összekötő csatornájaként szolgált sokáig. Itt is találunk egy ismerős szálat: az IDEA a magyar Balkon román testvérlapjából önállósult.)
 
Az Ecsetgyárban az egyik úttörő a Sabot volt, egy precízen konceptuális profilú, direkt csak absztrakt festészettel foglalkozó kisgaléria. A Sabot elvakultan progresszivista hely, román ügyfelük egy vagy kettő akad, az egész projektet a rangos nemzetközi vásárszereplések tartják felszínen. Ez persze a Plan B-re is igaz, ami a nyitás után szintén betelepült az Ecsetgyárba, komoly nemzetközi vásárlókat csábítva a betonmonstrumba. A fényes metropolisokba nem vágyó Ciprian Muresan – a Plan B talán legszerencsésebben forgatott reménysége, akit nemcsak a műgyűjtők, de a kurátorok is imádnak – szintén itt bérel műtermet. Ma már tisztelet övezi, pedig nem volt ez mindig így. 2004-ben még a híres Yves Klein-performance-ot másolta, az 1960-as Ugrás a semmibe címűt, amikor a francia művész levetette magát egy takaros zöldövezeti, földszintes ház párkányáról. A klasszikussá érett fotódokumentáció (valójában fotómontázs) heroikus pózban, a levegőben kifeszülve mutatja Yves Kleint. Muresan a három másodperccel későbbi pillanatot fotózta le, amikor a művész élettelenül kiterülve fekszik a járdán. Körülötte piszkos, falusias, román házak, összevissza bekötött villanydrótok, a távolban egy Dacia és egy biciklista. A kerékpáros a francia eredetiről lett átemelve, de a román verzió́n Mihai Pop vállalta magára a kerekezés feladatát. Az a Mihai Pop, aki ekkoriban még név nélküli kolléga volt a kolozsvári Képzőművészeti Egyetemről, de akinek a karrierje a pár év leforgása alatt nemzetközi hírűvé lett csapatéval egyforma ívet ír le.


Serban Savu: Nyári konyha, 2009, olaj, vászon, 130 × 106 cm, Zenoviu Ioan Haiduc gyűjteménye, Kolozsvár
© Zenoviu Ioan Haiduc gyűjteménye, Kolozsvár

 
A sikerszéria előnye és hátránya
Muresan a semmibe lendülés után – a balkáni logikát követve – nagy röhögés közepette kellett volna hogy a földön végezze. Nem így történt, a kolozsvári jelenet után szárnyakat kapott, a csúfos bukásból diadalmas felívelés lett. Muresan például épp a Tate-ben készül kiállítani. Bár sok helyen szerepelnek ceruzarajzai, főként szellemes konceptuális műveket csinál. Feliratot vág ki román kommunista propagandalemezekből, Shrekkel animálja újra Buñuel híres borotvapengés szemátvágását vagy éppen ortodox pópából mintázza újra Cattelan meteorit sújtotta, hiperrealista pápáját.
 
Cristi Pogacean hasonló műfajokban utazik, húzogatja az egyház bajszát, készített kék szappant EU-s csillagokkal és állított ki Bauhaus madárkalitkákat is. Leghíresebb művének mégis a Szöktetés a szerájból címet viselő fotórealista szőnyeg számít, amely az Irakban elrabolt román újságírók médiában köröző felvételét reprodukálta színes pamutfonalakból. A koncept művet a Plan B 2007-ben kivitte a patinás New York-i Armory Show-ra, ahol fényes sikert arattak vele. A New York Times fő illusztrációként közölte, a semmiből érkezett román művészek pedig a médiaérdeklődés középpontjába kerültek. Ettől kezdve a Plan B megállíthatatlanná vált, minden lezserségük és a kelet-európai árfekvés ellenére végérvényesen bekerültek a nemzetközi galériás elitbe.


Ciprian Muresan: Ugrás a semmibe – három másodperccel később, 2004, fotó
© Plan B, Cluj/Berlin és Nicodim Gallery, Los Angeles © fotó: Raymond Bobar
 
 
Az Ecsetgyárnak a Plan B-n és a Saboton kívül jó pár lakója van még. Szinte kivétel nélkül Kolozsvárott tanult figurális festők: nagy jövő előtt álló fiatal reménységek, mint a kolozsvári leckét remekül felmondó Leonardo Silaghi, vagy harmincas éveikben járó, már egy-két külföldi galériával együtt dolgozó, itt már veteránnak számító „öregek”. A ködös erdélyi végeken a piktormesterség még férfidolognak számít. A komplexum egyetlen művésznője a fiatal Oana Farcas, aki koppenhágai galériásának készíti zsinórban a miniatűr méretű zsánereket. A magyarokat a Bázis képviseli az Ecsetgyár falain belül. Az egyesület rangidős feje a sötét szilikonmasszát és csemperagasztót gyurmázó Berszán Zsolt, akinek két éve a Modem rendezett látványosan szurokfekete kiállítást Debrecenben. A Bázis ernyője alatt két fiatal erdélyi magyar festő bontogatja a szárnyait. Egyikük a hideglelős, halottimaszkszerű arcokat bánatos kolorittal előadó Betüker István. Finoman rajzos, választékos, mélabús világot teremtett maga köré, klasszikus beállítású figurákkal és erős vanitas-érzéssel. Műteremtársa, Veres Szabolcs szintén nem a festészet napfényes oldalán jár. Brutálisan expresszív, kilónyi olajfestéktől ragyás, óriás vásznakat készít, zombiszerű portrékat és vad ecsetvonások között szétolvadó vadászjeleneteket. Az agresszív stílus a nyomorúság és borzalom különböző stációit járja végig, a herpesztől a kizsigerelésig. A szemtelenül fiatal Veres zajos sikert aratott pár évvel ezelőtt New Yorkban a Spencer Brownstone Galériánál (Artmagazin 2011/1. 32. o.).


Veres Szabolcs: Ülő nő, 2011, olaj, vászon, 180 × 150 cm
© Műcsarnok
 
Veres sikerhez való jellegzetes erdélyi hozzáállását példázta, hogy véleménykülönbség miatt egyből kész volt szakítani a dúsgazdag amerikai műkereskedővel. Most éppen valószerűtlenül tarka, hullaként bomló, groteszk portrékon dolgozik, akár tetszik a vásárlóknak, akár nem. Veres ugyanolyan konok, következetesen csak a saját belső fejlődésében bízó festő, mint legtöbb kolozsvári kollégája. Akik vágynak a sikerre és lubickolnak a nemzetközi érdeklődésben, de nem hajlandók elvtelenül kiszolgálni a kereslet igényeit. Inkább a fal felé fordítják „Kolozsvári Iskolá”-s vásznaikat, és valami újba kezdenek.
 
Európai utasok. Kolozsvári képzőművészet az ezredforduló után
Műcsarnok 2012. április 19–július 1.

 
A Plan B sikere számokban
2005 Mihai Pop és Adrian Ghenie megalapítja a Plan B-t Kolozsváron, artist-run spece-ként
2006 Részt vesznek a bécsi Viennafair vásáron; első nemzetközi siker, eladásokkal (Muresan, Man, Savu)
2007 Bejutnak a patinás Armory Show-ra, a New York Times kritikusa kiemelt helyen foglalkozik a galériával 2008 Megnyitják a Plan B berlini galériáját; vezetője: Mihaela Lutea 2009 Kolozsváron megszületik az Ecsetgyár, a Plan B is oda költözik 2012 A berlini Plan B új helyszínre költözik
2012 Bekerülnek az Art Baselre                                                                                                                              
 
Full 003061
Full 003062
Full 003063
Full 003064
Full 003065
Full 003066
Full 003067
Full 003068
Full 003069
Full 003070